Palotai Boris: Vihar

Kati úgy lépett be a barakkajtón, mintha az öröm szelője sodorná. Súlya sem volt a lépésének, pedig a csizma elnehezítette a járását.

- Hát te mitől ragyogsz? – fordult feléje Ilus, s gyanakodva nézett élénk, kipirult arcával.

- Itt a kabát – lóbálta meg Kati karján a csomagot, s a nagy papírzacskó hivalkodón zörgött. Egy pillanat alatt körülfogták, még Bojtárné is, aki a jó gazdasszonyok odaadó figyelmével pirította a paprikás krumplinak való hagymát, odafordult.

- Megvetted?

Ilus kivette a kezéből. – Mutasd már, ne magyarázz.

- Vedd fel, had nézzem, hogy áll rajtad.

Sári, egy telihold képű, szőke gépészátképzős, marokra fogta a kabát alját. – Jó szövet ez, érdemes volt rá kuporgatni. A szabás is divatos.

Belebújt, jobbra-balra forgott, az ablaküveghez állt, abban nézegette magát.

- Jól van no, mit illegeted magad – szólt rá Ilus.

Kati két kézzel nyúlt utána. – Mindjárt felpróbálom, csak előbb megmosdom hozzá, rendbe szedem a hajamat. Hogy úgy lássatok egészben. – Megint csak arra gondolt, ami nem hagyta nyugton, amióta leszámolta a hét darab százast a pénztárnál. Tavaly ilyenkor a patak tükre fölé hajolt, onnan nézett rá az a borzas kis parasztlány, akinek sovány csípőjéről lekívánkozott a szoknya, akármilyen szorosan kötötte meg. A haja végébe meg madzagot kötött, s ha elvesztette, hajcsimbókkal hurkolta körül a copfját, mert madzag se igen került… S amikor a szomszédok Rozija kapta a bugyrát, s eljött Dunapentelére, nem is igen érti, honnan vette a bátorságot, hogy egyszer csak a nagyanyja elé állít: - Én is elmennék. Fűzős cipő kéne nekem, meg nagykabát.

- Majd adok én neked fűzős cipőt, nagykabátot – zörrent rá a nagyanyja, s tenyerével csapkodta a legyeket maga körül. Már-már őt találta el.

Úgy jött ide egy szál kartonszoknyában, pedig akkor már foga volt az ősznek, a kora reggeli szél belemart két meztelen lábaszárába, s amikor megállt a surrogó szállítószalag előtt, nem tudta, mitől lúdbőrzik: az alattomos, csípős reggeli széltől, vagy attól-e, hogy minden olyan hatalmas, zajos s percenként történik valami, ő meg olyan kicsike, mint a patakon himbálódzó dióhéj. Csak azért nem írta el magát, mert mindig voltak körülötte.

- Mit készülődsz, vedd már fel azt a kabátot -, akasztja meg a gondolataiban Ilus, de ha egyszer így tervelte ki, hogy tetőtől talpig megmosdik, koszorúba tűzi a haját s úgy mutatja meg magát, hadd lássák a lányok…

 - Nem tudom én bevárni ezt a nagy készülődést – morog Ilus, s nagyot nyújtózik. – Kelts fel, ha készen vagy.

Kati már készen áll. Az ablakhoz lép, hogy leakassza a kilincsen lógó kabátot. De az ablak hirtelen kicsapódik, csörren az üveg, légáramlat seper végig a szobán, s a székre dobott kendő felduzzad, lebegni kezd.

- Vihar jön -, szimatol a levegőbe Bojtárné, s hangját dörgés vágja el. Ahányan vannak, az ablakoknál teremnek, csukják, reteszelik, mert villámok nyilallnak az égen s mintha mozdonyok futnának össze, csörömpölő, súlyos zaj reszketteti meg a levegőt.

A villany kialszik.

Kati kendője után tapogat, feldönt egy széket, amely koppanva hátraesik. Kati egy ugrással kint terem, futtában hallja, hogy Ilus utána kiált: - Hová rohansz? Elment az eszed?

Gyárfás Miklós (1915-1992): Válóper

A járásbírósággal szemben egy pillanatra megállt és a feleségére nézett.

- Hát így vagyunk – mondotta, s máris elkapta a tekintetét Erzsiről, aztán elindult a kocsiúton, miközben tessékelve fogta tenyerébe az asszony könyökét. Amikor beléptek a kapun, a langy tavaszi szél, mint könnyű illatos lomb Lőrincz után hajolt az utcáról, aztán visszalendült a kapu elé, a házaspárt pedig elnyelte a hivatalos ház hűvös csarnoka.

Csakhogy itt tartanak már. A férfi elégedetten pillantott a feleségére. Erzsi igazán derék asszony, mit derék, nagyszerű asszony: beleegyezett a válásba! Most aztán itt vannak a zsebében a pompás kis akták, az ügyvéd több ezer forintos cakkumpakkja, kérvény, okmány, ilyenvény, olyanvény, minden, amit csak megkövetel a népköztársaság a váláshoz.

Amikor a lépcsőhöz értek, gyöngéden bele is karolt a feleségébe, mintha ezzel lelkiismerete mondott volna köszönetet Erzsinek, aki igent mondott életük kettészakítására.

A járásbíró, Takács Géza hellyel kínálta őket, aztán belekezdett a sereg okmány vizsgálatába. Bírónak fiatal ember volt ez a Takács, olyan negyven alatti, aki tíz év múlva se lesz több, szikár, szárazfajta, rokonszenves forma. Takács a kialakuló szocialista jog embere volt. Szenvedélyesen érdekelte az ember. Minden ítéletében az a legfontosabb – ez már-már szavajárása volt -, hogy a múltra minél nagyobb ökölcsapást mérjünk. Lőrincz Imre, a Nagyipari Építkezések minisztériumának tervosztályvezetője erről mit se tudott, előtte az a fogalom, hogy az igazságszolgáltatás egyet jelentett az átkos hivatal-szellemmel. Különben is szerinte, akik nem termelnek közvetlenül, mind bürokraták. E szabály alól csak egy kivételt ismert: önmagát. A járásbírót vérszomjas keselyűnek látta, aki most ráveti magát a ő magánügyükre. Ahá, már bele is vágja a karmait, s míg ráhajol az aktákra, a bürokráciának ez a ragadozója lassan ízekre szaggatja a házasságukat. Úgy érezte, őt is tépi az aktában, férfikora türelmetlen érzéseit, tizenöt esztendő életet, szerelmet és veszkedést habzsol fel és emészt adattá az állam nevében. Oh, az állam! Mit tud ez a lelketlen alak azokról, hogy az állam a dolgozó emberek érdekeit védi!

Takács Géza mit sem sejtett ragadozó voltáról, odaadóan és lelkiismeretesen tanulmányozta a válóperhez szükséges anyagot.

- Köszönöm – emelte fel fejét a zsákmányról és szépen összeigazgatta az iratokat -, most aztán legyen szíves, mondja el Lőrincz elvtárs, hogy miért akar elválni a feleségétől?

Miért? MI közöd hozzá, te tolakodó állami semmittevő? Csináld a dolgod é hallgass. Miért válok? Azért, mert a fejlődést nem lehet megállítani! De te ezt nem érted. Azért akarok elválni, mert a feleségem kicsinyes, szűk látókörű, beletemetkezik a maga érdektelen, szürke munkájába. Minek mondjam ezt neked, te államilag engedélyezett kispolgár, kukkod sincs a szocialista fejlődésről! Elválok, vedd tudomásul, mert én a szocializmus friss pezsgésében élek, a felségem pedig a kis kukacvállalat normaszámításai között. Elválok, mert nem ért meg engem és nem emelkedik fel hozzám. Nem nekem virágzik, hanem a rákoscsabai normáknak. Nem tölti be az otthont, nem én vagyok neki a legfontosabb… Eh, de minek folytassam, úgyis az üres falaknak beszélek! – ezt akarta mondani, végig is háborogtak benne ezek a szavak, de fennhangon csak ennyit nyilatkoztatott ki a nagyvonalú osztályvezető:

- Azért akarok válni, mert már nem szeretem a feleségemet.

Takács bólintott.

- Értem – most Erzsihez fordult -, és maga miért akar elválni elvtársnő?

Lőrinczné elpanaszolta volna, hogy azért, mert a férje olyan nagy ember lett, hogy ő már nem illik hozzá. Imre városokban gondolkozik, ezer tonnákban számol, külföldre utazik, világot lát, fogadásokra megy, néha még miniszterekkel is értekezik. Csakugyan hiba benne, hogy nem tud Imrének élni, pedig a férje nagy ember lett, égig emelkedett. Hiába, neki nincsenek szárnyai…

Sok mindent elmondhatott volna Lőrinczné, de formás száját keskenyre zárva hallgatott. Majd szabályosan, indulat nélkül lemásolta férje szavait.

- Azért akarok elválni, mert már nem szeretem a férjemet.

Takács újra bólintott. Összekötözte az aktacsomót, aztán felemelkedett a székről.

- Köszönöm, elvtársak. A tárgyalás napjáról értesítés megy. Viszontlátásra.

Lőrincz jónak látta, hogy mielőtt elmennek, odaszúrjon a bürokratának.

- Remélem, nem sokáig húzzák-halasztják az ilyen napnál világosabb ügyeket!

Újra karon fogta a feleségét. Gyors léptekkel sietett le az emeletről, nehogy a ragadozó még visszahúzza őket. Kint az utcán megérintette a lombos szél. Az egyetértés új érzéseket fakasztott benne. Ebben a friss, alakuló jókedvében magához szorította a feleségét, s azokkal az utcafaló léptekkel indult neki, amelyekkel régen Óbudától a Kőbányai útig 45 perc alatt tette meg az utat.

A nap sem jutott beljebb az irodája ablakpárkányánál, onnan verődött be a tágas helyiségbe. Lőrincz hatalmas színes térkép fölé hajolt. Tenyere végigszántotta az országot, az Inotai Erőmű öt épülethajójától Sztálinváros nagyolvasztóján át a Tiszalöki Duzzasztógátig. Szenvedélyesen szerette a munkát s akkor volt legboldogabb, amikor tervezett. De Lőrincz osztályvezető érzései ilyenkor sem ismertek határt, valósággal istennek képzelve magát tornyosult a haza kicsinyített mása fölé. Az a két lelkiismeretesen megalkotott lány, aki várakozásteljesen bámult Lőrinczre, tömjénező pillantásával ugyancsak azt a benyomást tette, hogy itt nem közönséges emberi lény bámulatának vagyunk tanúi. Ekkor egy harmadik, nagyjából rózsaszín lány lépett be a nagy szobába és kecses tisztelettudással jelentette:

- Takács Géza járásbíró keresi osztályvezető elvtársat. Fogadni tetszik?

Lőrincz meglepődött, kiengedte kezéből a Tiszalöki Duzzasztógátat,majd két öklével elgondolkozva támaszkodott az országra. Máris történt volna valami a dologban? – kérdezte magában s zseniálisan tömör mozdulattal egyszerre kétfelé sikerült intenie: a lányoknak kifelé, a járásbírónak befelé.

Takács lassan leült a kis tárgyaló kerekasztal mellé.

- Bocsásson meg, hogy zavarom - szólt az „állami keselyű -, de hiányzik még egy adat a válóperhez. Ezt szeretném most pótolni.

- Tehát újabb adatok! – morgott magában Lőrincz. – Ha ezt az igazságügyminiszter elvtárs tudná, röpülne ez a tollrágó, aki a lelkén is könyökvédőt visel! – Majd továbbfűzte a felháborodott gondolatait -, persze, ezek zsíros falatot akarnak, földuzzasztani ezt a világos válóperi ügyet és közben a perhalasztással két emberen át akadályozzák a termelést.

- Egy kérdésem lenne az elvtárshoz – így a járásbíró -, aztán nem zavarom tovább.

Lőrincz némileg megenyhült.

- Tessék csak nyugodtan. Nem zavar.

Takács Géza kis jegyzőfüzetet vett elő, aztán kérdezett.

- Mondja el nekem Lőrincz elvtárs, hogy ismerkedett meg a feleségével?

A kérdés váratlan volt. Erre igazán nem számított. Óh, hivatali akarnokság! Meg akarják kaparintani az ügy részleteit. Éhesek a keselyűk. A barna, csontos férfiarc megkeményedett, Lőrincz nem tudta tovább leplezni ellenszenvét. A bíró türelmesen várt, mint egy kérdőív, amely nem mozdul, amíg ki nem töltik. A harc hamarosan eldőlt, Lőrincz belátta, hogy ha nem felel a kérdésre, akkor nem tudja soha lerázni magáról s a válópert is csak húzza ezzel. Hát megadta magát.

- A feleségemmel tizenöt évvel ezelőtt ismerkedtem meg – diktálta a rövid mondatokat -, én huszonöt esztendős voltam, ő tizenhat. Az Óbudai Hajógyár mellett laktunk egy hosszú, földszintes házban. Az udvaros ócskavas telep volt. Akkor költöztek oda a ház felső sarkába Makádiék, a feleségem szülei. Ők még nálunk is szegényebbek voltak. Egy kis kézikocsin elfért minden holmijuk. De ezt ön úgysem érti! Elég az hozzá, hogy akkor ismertem meg őt, a költözésnél. – Hirtelen elhallgatott. Az emlékezés, mintha rosszul nyelt volna, egy pillanatra megállította a lélegzését. Olyan hirtelen mondta ki életének ezt az óráját, hogy maga is megbánta. Mintha elárulta volna ezzel a bürokrata előtt Erzsit, kezdődő szerelmüket. Gyorsan be is fejezte – más mondanivalóm nincs!

- Köszönöm, ez nekem elég – mondta az aktatologató élősdi.

A bíró elment s az osztályvezető a maga természetes csalhatatlanságával megállapította a bíróról: a perfelvételnél elfelejtette a formai kérdéseket feltenni, most aztán lohol a hibát helyrehozni. Félti a karrierjét. De ő nem lesz áldozat, az biztos.

Ezzel visszament a hatalmas íróasztalhoz és elégedetten nézett végig az országon. Lőrincz-isten mégis valami kis zavarral folytatta a teremtést.

*

Erre Rákoscsaba felé is egészen megváltozott a vidék, minden száz lépésre építkeznek. Lőrincznével kint az építkezésen találkozott a bíró. Az asszony éppen hazakészült.

Leültek a vöröslő téglafalak alatt egy nagy terméskőre, amelyet átmelegített a nap. A kis notesz odakerült a bíró térdére. Lőrinczné egyáltalán nem lepődött meg a kérdésen. A bíró az állam embere, s neki még jól is esett, hogy az állam, amely el fogja választani a férjétől, ilyen körültekintő. Erzsi ott a kövön nemcsak a kíváncsi népköztársaságnak mondotta el szerelmük kezdetét, hanem önmagának is.

- Az úgy volt – kezdte -, hogy a Duna partján sétálgattunk Imrével. Én egészen kislány voltam, akkortájt költöztünk új lakásba. Nagyon örültem, hogy ilyen szép, egészséges helyre kerültünk, a Duna mellé. Egyik délután aztán, amikor a hatórás szentendrei vonat továbbkattogott előttünk, s Imre hazajött a MÁVAG-ból, kimentünk a partra, néztük-néztük a holt ágban a hajókat. Kis propellerek vesztegeltek ott, meg egy-két nagyobb hajó. Egyszerre csak megfogta Imre a kezemet, s azt mondta: Nézd csak Böske (mert akkor Böskének szólított!), ott azt a legkisebb hajót. Tudod mit gondoltam? Azt, hogy egyik este eloldjuk a stégről, s aztán kikormányozom a hajót az öbölből s elmegyünk innen. Csak ketten leszünk a hajón, ketten, s odahajózunk, ahol nincs nyomorúság, szép nagy kőházban lakunk majd, üvegfalú gyárban dolgozunk, ott aztán örökké szerethetjük egymást.

Móricz Zsigmond: Eladó menyecske

Buglyas Mihály hazajött a legelőről és zárva lelte a házat. Felnyúlt az ereszbe, ott vót a kulcs. Levette, kinyitotta az ajtót, bement.

Hol van ez az asszony? Nem lát ételt a tűzhelyen. Körülvizslatja a házat, setét van, nem lát semmit. Ilyenkor az asszonynak itthon a helye. Már nem tudja, mit csináljon vele. Az este is megverte, nem verheti örökké. Ha egy verésből nem ért egy asszony, akkor az egész nem ér semmit.

Csak lábol, csak pislog, sehol semmi. Ha már elmegy egy asszony hazulról, farsangolni a faluba, annyi esze kell, hogy legyen, hogy ételt tegyen oda, ahol meg lehet lelni, hogy az ura ne mérgeskedjen.

De se asszony, se krumplileves.

Rettenetesen kezdett méregbe jönni. Már nézte, hogy ha az asszony hazajön, mivel üsse agyon. Fejszefokkal puhítsa, vagy az egész házat ráborítsa?

Ahogy ott áll, néz, vár, csak megáll az ajtóban a szomszédék Misikéje.

- Mihály bácsi, itthon van?

- Mi kell?

- Julis néném azt izeni, hogy nem jön többet haza.

- Mit?

- Elment az anyjához. Ütet többet nem veri.

- Azt mondta?

- Azt.

- Még mit mondott?

- Nem mondott a semmit.

- Csak azt, hogy hazamegy az annyához?

- Azt.

- No jól van Misi, hazamehetel, de siess,míg agyon nem ütöttelek.

A gyereknek se kellett több, úgy eliszkolt, mint a megijesztett kutya.

Buglyas Mihály meg ott maradt egyedül a házba.

- Hé – kiáltott még a gyerek után.

- Mi az?

- Mikor ment el?

- Reggel.

- Jól van.

Visszafordult a házba. Ha reggel ment el, akkor már nem is jön vissza. Mert jó messze van ugyan az a falu, ahol az anyja lakik, az is csordás ember, az apja, mint ő. Hát ha akart, azóta visszajöhetett vóna. De ha nem jött, az ü baja.

Nagyon egy fertelmes asszony, hogy még egy tányér bablevest se főzött, vagy valamit, ami eláll. Kukoricakását, ha mán eszébe se jutott egyéb. De így elmenni, e valami.

Vót még egy darab kenyér a tarisznyájába, előkereste hát, aztán leült a küszöbre és lassan elkezdte enni. Morzsolgatta a száraz kenyeret. Tudta, hogy még semmi sincs a kertbe. Tán egy kis hagyma. Fel is állott, körülnézett a kicsi ház megett a setétbe, babrált a fű között, nem lelte meg a hagymát, erre még mérgesebben visszament és visszaült a küszöbre. Megette a kenyérmaradékot, mind.

Akkor megtörülte a száját, a bajuszát. Nem sok dolga vót vele, mert szája ugyan elég nagy van, anyjárul maradt a nagyformájú szájaszéle, olyan, mint a többi Kurtáé, hanem a bajusza meg kevés volt, mint az apjának, fiatal még, nem nőtt meg, de nem is fog, a Buglyasoknak nincsen csak egy csipet bajuszuk. Ki se lehet subickolni.

Mikor rendbe szedte magát, akkor felállott és azt mondta:

- Jól van, Suták Julis, te akartad.

Evvel megfogta a kis konyhába a nagy dézsát és úgy vágta ki az udvarra, hogy összedőlt.

Körülnézett a konyhába, mi is vóna még itt elintézni való, de nem volt ott semmi. Csak a tűzhely, de azt nem akarta bántani, mert arra még neki is szüksége lehet. Tud ő főzni magának, ha akar. Jobbat, mint egy ilyen suta, fiatal feleség.

Kinyitotta osztán az ajtót, a ház ajtaját. De ahogy nyitotta, erre is megjött a haragja. Erre szokta akasztani a törülközőkendőt az a bitang céda. Levette az ajtót a sarkáról, kivitte az udvarra, lefektette a földre, rálépett és betaposta, úgyhogy annak beszakadt az ódala. E mán nem ajtó többet. Gondolta megelégedve.

Most bement a házba és megragadta az ágy végét. Egy új ágy vót a szobában, a vásáron vették, együtt vették, a Julis pénzébül vették. Neki nem kell. Ő nem fog többet a Julis ágyára feküdni. Jó neki a fődön is, a szalmán. Szétrázta hát az ágyat, úgy, hogy annak szakadt minden darabja, ahány, annyi fele. El is akarta törni, de nem ment. Erős deszka vót Új vót még nagyon.

Megkereste hát a sarokba, a kemence mellett a fejszéjét és a setétbe belevágott a deszkába. Nem is tudta, olyan setét vót, hogy a végit érte a vágás, vagy az ódalát. Elég a, hogy szétdarabolta. Aztán megkereste a többi részt is, mind elhasogatta. Ebből nem lesz ágy többet. Suták Julis nem pihen benne.

Vót egy asztal is, meg a kis karoslóca. Akkor is mondta, hogy nagyobb lócát vegyenek, de nem vót pénz elég, Julis meg nem akart adós maradni az asztalosnak, hát így csak kisebbszerűt vettek. No erre jó. Elvágta.

Még egy szék vót a házba, azt is megfogta, jó gondosan födhő verte, az is darabokra szakadt. Akkor a lábát, meg a hátabotját is eltörte, hogy becsületes legyen a munka.

Hát elég soká dógozott vele, de rendesen megcsinálta, ha már belefogott. Ezt ugyan meg kellett volna hagyni, a szék lábát, mert avval még lehetett vóna kutyát ütni. De mán megvót. Annál jobb.

Most mán nem vót semmi a házba. Még az ablakot ki lehetett vóna törni, de azt nem Suták Julis vette, hát békén hagyta.

Annak örült, hogy a lámpa, ami lógott az asztal felett, magátul összetört. Evvel legalább szintén nincs gond tovább.

Avval lefekvésre gondolt. Ott vót a szoba közepén az ágybeli. E nem kell, mert ezt Suták Julis varrta, hát úgy kézzel elhasogatta, hogy a tollutól prüszkölni kezdett. E még bosszút áll az asszonyért, gondolta.

Molnár Zoltán (1920-2009): Eső

Ránk hozták a bajt az ácsok – morgott Sándor bácsi. Gyűrte is fel a gallérját, húzta be a nyakát, s lépegetett nagyokat. Hosszú, rozsdás embert volt; úgy ment át a szerelőpadok meg a méterre vágott betonvas rakások között, mint a vaskirály.

Lóczi Pista meg a nyomában.

Ám ő már lesett közben jobbra-balra, merre vihorásznak a kőműveslányok.

Épp a rózsát látta meg legelébb: kiszaladt az állványok alól, után a többiek. – Ujj, jujj, jaj – vijjogtak, verte a testüket az eső; rögtön rájuk tapadt a vékony ruha.

Mintha kis libuska-szárnyakon csaptak volna el a barakkok felé.

- Erre-erre, Sándor bácsi! – húzta Pista az öreg karját.

- Merre, te?

- Csak ide a barakkba…

- Lányoké a’…

- Esőben mindegy… meg annál jobb…

Az idősebbet tolta előre az ajtóban, s nyomakodott utána; de máris tágította a szemét.

Ez jó, vannak már itt férfiak, lányok szép vegyest: a kőművesek, meg az ácsok. De vasbetonszerelők csak ők ketten… mert a többi nem a rózsás után ment.

Leste, hogy kerülhetne a lány mellé. De már azok felkuporodtak az ágyemeletre, sorba, mint kis tarka madarak s tollászkodtak a zuhany után. Sokan szárazat vettek volna, de beverte az idő ezt a sok férfinépet; így csak feltelepedtek s bújtak össze, egymást melegítették.

Pista meg, mit volt mit tenni – már oda nem furakodhat – legalább szembe igyekezett vele, a másik ágysor tetejére. Hamar észrevették a többi fiúk is, milyen jó kis hely lesz ott a lányokkal átellenben…

Megvolt a legényfront s egymásra nevettek.

Lent még toporogtak kicsit az öregek, de lassan mindenki helyre talált, lócára-hova, ládikóra. Egy gyerek meg a küszöbre fészkelt s meztelen lábát kidugta, élvezte, hogy veri az eső.

- Ránk hozták a bajt az ácsok – bökte oldalba Pista maga mellett a kőműveseket.

- Hogy az ácsok? – kérdezte valaki. Nem ács, mert azok nem szóltak.

- Én nem tudom, Sándor bácsi tudja – vonta a vállát, s a fejével meg a szemével intett az öreg felé, aki ült az asztalnál, s csendesen nyálazta a cigarettát.

Nem nagyon gyújtottak rá itt a nőszálláson; tisztességből. De ha az öregek szívják egypáran, kárt éppen nem tesznek, nekik úgysincs más mulatság.

- Na, mit csináltak az ácsok, Sandri? – kérdezte egy vén kőműves az öreget, egy veresorrú.

Az rágyújtott a nagy bütykös kezével, meredeztek a sárga bozontos szemöldökei, míg az elsőket szívta, aztán lekönyökölt.

- Az esőt mondtam… tudod, hogy előkeveredtek, rögtön a nyakunkban az eső. Nem szereti az ácsokat Szent Péter…

Ezt csak úgy mondta, kelletlen, szúrva is a szemével Pista felé, minek húzza itt bele valamibe, jár a szája… De hogy megint szívta, hosszan, alaposan, csak úgy felizzon a cigaretta… Pista már látta, ebből mese lesz, úgysem tudja az öreg magában tartani.

Végül is mindenki figyelme a bácsi szaván állapodott meg, mert elkezdte:

- Vándorolt egyszer Jézus Krisztus meg Szent Péter, s így-e, beverte őket az eső. Hova-hova nem, csak egy csárdába…

- Jobb is ott – mondta a vén veresorrú, s nevettek, mert ismerték.

A rózsás is nevetett. De mindig nevetett, hogy még pirosabb lett, s így kagyló-fogai is kikacagtak a száján. A legpirosabb meg a hegyeske nyelve volt, amit kidugott kicsit, mielőtt elcsillapodott.

- Leültek; hogy el nem állt, egy kisfröccscön vótak estig. Péter itt vón többet is, de Jézus nem engedte. Annyit is csak illendőségből, hogy ne legyenek az üres asztalnál. Esett, csak esett… Este lett, megháltak. De csak a sutba vót hely; nem baj, bújtak a köpeny alá, megszokták… Hanem a csárdában meg mulattak az ácsok; már akkor is szerettek. Megszámolta egyszer valamék, hát éppen tizenhárman vannak. Emmán baj, kit üssenek agyon?Valakit hívni kell. Látták, alszik ott kettő, a szélsőt elhítták; a vót a Péter, ő aludt kívül.

A gyerek, aki az ajtóban ült, s verette a lábát az esőn, behúzódott. Már igen sújtott; megym hogy a mesét hallhassa.

A többi se pisszent.

Leonyid Pervomajszkij: Petőfi Sándorhoz

Kunszentmárton. szememre nem jön álom.

Ő élt és énekelt e földön, ő!

Jártam már ennél szebb és rútabb tájon,

van sok város, falu, folyó, mező.

Szétlőtt, sötét házak. Nem én akartam.

És nem te dúltad nálunk szét a kertet;

de háború van. Tollam mellett kardom.

Igy jöttem országodba. Jönnöm kellett.

Ez hát a zápor, mely téged vert régen…

Ma én vagyok, kit bőrig áztatott.

Hajdan s ma is csak egy nap kél az égen,

csak egy csermely, mely itt lenn csacsog.

És épp e fák lesték olykor (ki tudja),

mi fájt, mi ébredt, zengett szívedben.

merről eredt s hová vitt sorsod útja –

e fáktól végre megkérdezhetem.

Te is tollal s karddal mentél csatába.

Tán épp ez volt tanyád egy éjszakán!

S itt ez az éjszemű lány – unokája

annak, kit még te csókoltál, talán.

Találkoztunk, bár száz év választ széjjel.

Köztünk nincs per, testvérré tett a kard.

Míg elmerengtünk, véget ért az éjjel:

amott már halvány pírt öltött a part.

A nap közelg. Felszáll a páratenger.

Lelkemben ős reménység ébredez.

Eggyé olvasztott bennünket november:

- egyforma vér- és esőcsepp permetez…

(1944. Kunszentmárton)

Ford.: Radó György

Forrás: Szolnok Megyei Néplap V. évf. 1. sz. 1953. január 1.