Ortutay Lívia: Anyámnak

Pietro Annigoni rajza

Szeretnék puha, simító kezekkel

Lelkedre fonni meleg szavakat,

De hozzád érni - szíved magasába

Kevés a szó, - szegény a gondolat...

Omló dallamok bársonyába vonni,

Ha tudnám drága, ezüstös hajad,

S az ifjúság sugár örömével

Borítni be minden fájdalmadat;

Gyöngyhímes rímek csendülő ezüstjét,

Ha átreszketné a te szent neved,

- Akkor is, ez is, minden kevés volna,

Hogy hozzád méltón ünnepeljelek...

Áldozatok bús töviskoszorúját,

Ha levethetnéd mindörökre már;

Ha életedből elmúlna a bánat,

E sötétszárnyú madár;

Ha megtanulnál újra úgy nevetni

Mint elszállt évek messze tűnt során,

Akkor - talán - úgy érezném, hogy végre

Térdet hajt a sors előtted anyám.

Nincs öröm, amit elégnek találnék,

Hogy feledtesse minden bánatod,

A rögös útnak sok tépő göröngyét,

Amit a lábad értem taposott...

Nincs zene, miből méltón visszazengne

A te rajongott, drága szent neved,

Vers amivel a lelkem csókolná meg

Értem dolgozó kis fehér kezed...

Nincs otthon, amit elég jónak látnék,

Elég puhának, melegnek neked,

S az élet csöndes gúnnyal méri ki

A mindig új, fájó kereszteket...

Szép boldog napok messzi halk dalát

Hozza a csend... s míg zeng felénk a múlt,

Úgy érzem minden nagyon messze van;

Minden elhullott, elszállt, kifakult,

Csak egy maradt meg örökre nekünk,

A te áldó, meleg tekinteted,

S ami örökre összeköt veled,

Kis világunk: a tiszta szeretet.

Vályi Nagy Géza 81891-1968): Kenyér

Hornok Magdolna festménye

Anyám te tudsz csak sütni kenyeret,

Ó boldog az ki belőle ehet!

Én nem tudom, hogy lisztjét hol veszed,

Sóját, kovászát hogyan kevered,

Csak azt tudom hogy nincsen nála jobb,

Milyen öröm, ha beléharapok!

Béle: rugalmas, héja: rámnevet,

Anyám, te tudsz csak sütni kenyeret!

Anyám te tudsz csak sütni kenyeret,

Van egy rejtelmes, nagy varázsszered,

Mivel tésztádat gyúrod és dagasztod,

Ráhinted a mennyei malasztod;

Takargatod és gondosan vigyázod,

Míg felszítod a búbosban a lángot;

Talán azért ád erőt, életet,

Anyám, te tudsz csak sütni kenyeret!

Anyám te tudsz csak sütni kenyeret,

Nézz hogy örül az éhes kis sereg;

Míg görnyed hátad tésztád kiszakasztod,

És megáldod a rögtúró parasztot.

Mikor látja, hogy kisült a cipó,

Elmondja százszor: beh ízes, beh jó;

Kérek belőle még egy szeletet,

Anyám, te tudsz csak sütni kenyeret!

Anyám te tudsz csak sütni kenyeret,

Isten áldja meg öreg kezedet,

Amit te nyújtasz, mind pompás falat,

Hogyha kevés is, ha egy morzsa csak!

A vett kenyér de sokszor keserű,

Nincs rajta áldás, nincs rajta derű;

Nincs benne jóság, örök szeretet,

Anyám, te süss csak nekem kenyeret!

Seress Rezső (1889-1968): Ki volt az az asszony

Ki volt az az asszony, akinek a szíve

Harmatos virág volt, sosem volt rossz híre?

Aki minden álmát velem megosztotta

Akinél még szebben azt, hogy "Szeretlek én"

Egy asszony se mondta.

Ki volt az az asszony, akinél jobb nincsen.

Aki sosem csalt meg s így becézett: "Kincsem",

Akinek én voltam a templomi oltár,

Az a drága asszony a legszentebb asszony:

Anyám, az Te voltál...

Vályi Nagy Géza (1891-1968): Anyám

Mikor olykor-olykor

Rossz útra tévedtem:

Isten és önmagam

Ellen is vétettem,

Mikor nem fogadtam

A jó szót, s tanácsot,

S elkövettem balgán

Ezer kópéságot.

Mikor fára másztam

Ág letört alattam,

Kezem megvéreztem,

Ruhám kiszaggattam,

Mikor édesapám

Szörnyű haragjába

Öklét rám emelte,

Mint félénk madárka

Az anyámhoz bújtam,

Hogy ütés ne érjen,

S apám erős karja

Lehanyatlott szépen...

Aranyos, ezüstös

Sugárral behintett

Szép gyermekkoromra

Ha visszatekintek:

Élet viharába,

Szomorú napokba

Hányszor gondolok

Egy kis vézna asszonyra,

Mikor vetéseim

Vihar szétzilálja:

Hányszor vágyom féltő,

Biztos oltalmába,

Hányszor sír fel bennem

A szó mint halk zsoltár!

Édesanyám, lelkem,

Jaj, beh erős voltál!

Váradi Antal (1854-1923): A csillagok rólad beszélnek

A csillagok rólad beszélnek,

Téged nevez a kikelet;

Neved dalolja minden szellő

S minden madár a lomb felett.

A csillag fénye mámorítóbb,

Mert szép szemedről mond regét;

Az új tavasz szebb, mert virága

Mintha lelkedből feslenék.

A szellő édesebb, mert szárnyán

Hangod zenéjét hozza el,

S költőibb nékem a madárdal,

Mert szerelemről énekel.

Dalomnak nincsen csillagfénye,

Tavasz bűbája benn' nem él,

De rokon minden széppel, szenttel,

Mert szüntelen rólad beszél.

Vályi Nagy Géza (1891-1968): Özvegy Koromné

Bardocz Árpád (1882-1938) festménye

Özvegy Koromné egyetlen fia

A Dnyeszter partján hagyta életét...

Még csoda, hogy a gyászhírt elviselni

Szegény öregnek könnye volt elég!

Csak sírt és sírt... éjéből, nappalából

Könnyezetlenül perc alig maradt

Olyan lett néki gyászruha könny, bánat,

Mint a megszokott, betevő falat.

De anyaszívét főkép az gyötörte,

Érezte a kín azért égeti, -

Hogy vérén nevelt fia sírhalmára

Nem omolhatnak forró könnyei.

Hányszor gondolta: édes jó fiam,

Nyílik-e vajon sírodon virág?

Nyesik-e olykor hantodról a füvet

És Mindszentkor van-e rajt' gyertyaláng?

E gondolat furdalta lelkét váltig.

S addig kilincselt, könyörgött, szaladt,

Míg spórolt pénzén hazaszállíthatta

Idegenből a drága hamvakat...

Virágos, dalos május délutánon

Koszorú erdő, könny, részvét között

Vitték második sírjába Korom Pált,

Kinek lelke már rég elköltözött.

A díszes pompás temetéstől kezdve

Özvegy Koromné mindennap kijárt

Fia sírjához... s lassan, illő csendbe'

Elmorzsolt egy-egy öreges imát.

A frissen ásott rög felett letérdelt,

Ültetett rózsát, vetett fűmagot.

Gyomlált, kapált... s boldog volt végtére

Hogy ismerős zöld hanton sírhatott.

Idő multán városszert széltiben

Az a szóbeszéd, mendemonda szállt:

Valaki mással, idegen halottal

Téveszték össze Koromné fiát.

...Összeültek és úgy találgatta

Sok ráncos anyó, pletyka, vén leány:

Mi lesz? Mi lesz... Vajjon a gyászos özvegy

Jár-e híven a sírhoz ezután?

És Koromnét most is - bár hallotta,

Nem hajtott a szóbeszédre semmit,

Kivonszolta roskadó vén lába

Nap-nap után egy kis sírkeresztig.

Locsolgatott gyomlálgatott újra,

Rózsafáit oltogatta, óvta...

Istenem ha más is nyugszik ott lenn,

Gyermekével csak közös a sorsa.

Ki tudja vajj' idegen országban

Temetőben nem jár-e ki lopva.

Másik anya... s fekete ruhásan

Nem borul-e másik sírhalomra,

Hogy egy drága megdicsőült gyermek

Fejfáját a könnyével öntözze?...

S ki tudja vajj', azt a másik holtat

Nem fiával cserélték-e össze?...

Váradi Antal (1854-1923): A tanú

Törvény áll. Fiatal, vad legény a vádlott.

"Feleljen kend, mondjon tiszta igazságot,

Elitélni kurtán már az is elég ok,

A mivel vádolják kendet a szomszédok."

"Mivel?" - Panaszolják mindannyian, mondván,

Hogy a szülő anyját megverte kend durván.

Jajszava kihallott a szomszédba szerte,

Ahogy megrugdalva a földre teperte.

Összehúzott szemmel felel az: ""hazugság!

Nem igaz...különben mért kérdik, ha tudják?

Tagadom. Asszonyszó. Beszéd a világba,

Hol a tanu? Álljon elő, aki látta!""

Int a bíró. Mennek s a szomszéd terembül

Asszonyt vezetnek bé. A legény megrendül.

Öreg asszony, fel van kötve zúzott karja,

Vérrel-futott arcát félkendő takarja.

""Édes anyám..." "s ránéz galádul, keményen.

Szegény öreg asszony a korlátig mégyen

S ahogy a börtönőr előtte feltárja -

Meglátja a legényt szemben..."Jézus Mária!?

Mire nem jutottál, Jánosom...gyerekem...

Mond a bíró kurtán: "Feleljen kend nekem:

Igaz-e hogy fia ígyen összetörte?"

Szegény öreg asszony széjjel néz a körbe. -

Részvéttelen arcok...szemközt áll a fia,

Két keze megkötve..."Ó Jézus Mária..."

"Feleljen kend: úgy volt? Mivel ő tagadja."

Felsóhajt az asszony: "Irgalomnak atyja...

Hogy ő engem megvert...összetört?"... s reá néz.

Az a sötét homlok...az a megkötött kéz...

Az ő fia...az volt! most is az, mindig az...

"Érdemes bíróság...Nem igaz...Nem igaz!"

Föltekint a legény, mint egy villámlásra,

Hogy az öreg asszonyt ne csak hallja: lássa.

Mond a bíró: "Jól van. -De reszket a szava!

Mehet kend. Nem érti? Mehet...akárhova."

De a durva legény még sötétebb képpel

Föloldozott kezét alig emelé fel,

Megfogja reszketve anyja sebes kezét,

Sírhatnék keserűn..."Ne menjen kend...ne még..."

Ráhajlik a kézre...megcsókolja szépen,

Aztán a bíróhoz fordul bús sötéten:

"Tekintetes törvény! verjenek vasat rám,

Cudar ember vagyok! Megvertem az anyám!"

Vörösmarty Mihály: A szegény anya

Kínnal szült fiakat szomorúságodra neveltél;

Inségben nőttek nagyara könyűid alatt.

S a szükség őket szanaszét ragadozta; hanyatló

Napjaidat nem volt, aki derítse, közel;

És idegen kezek ápolván sírodra letettek,

Annyi szülöttid közt megsiratatlan anyát:

Oh, végetlennek kell lenni az üdvnek egekben,

Hogy kielégitsen földi keserveidért.

Veszprémy István: Tavaszi dal

Károlyi Gyula festménye

Kis falumban ilyenkor már

Kéket nyit az ibolya,

Nagyvárosi alkonyatkor

Hazavágyom én oda.

A nagyváros, füstös város

Bekormozza szívemet -

Kis falumba de jó volna

Hazamenni teveled.

Kis falunkban szól ilyenkor

A gulya bús kolompja

Édesanyám háza fölött

Ott kelepel a gólya.

Virágba borult a határ,

Énekel a pacsirta,

Nagyvárosi fia után

Édesanyám

Fáradt szemét kisírja...

Váradi Antal (1854-1923): Melyiket

Fényes palotának márvány kapujában

Áll egy özvegyasszony fekete ruhában,

Jobb kezén - balkezén egy-egy kicsi gyermek

Tétován, szomorún, belépni sem mernek.

Karácsonyeste van. Nem látni egy lelket;

Végre paszomántos, botos úr közelget.

Szorul a szíve a két kis ártatlannak...

"Mit keres jó asszony? Mi járatban vannak?"

"Nagy jó uram... jaj... hát... alázattal kérem...

No ne sírj, ne szepegj, édes kicsi vérem

Itt vagyon nyomtatva eltettem magamnak,

Hogy itt egy kis árvát örökbe fogadnak."

Úgy? Tudom... no jöjjön. Az öreg nagysága!

Hanem csak röviden, mert az idő drága."

S fölvezeti őket aranyos terembe,

Kitár egy szárnyajtót. "Ide lépjenek be."

Gyászba borult úrnő bársonyos szobában,

Karácsonyfa mellett ül mély bánatában,

Fölpillant reájuk könnybeborult képpel.

Aranyos unokát ilyet vesztett épp el...

"Nos jó asszony jöjjön. Egyiket ideadja?"

Oda kell, oda kell... Föld alatt az atyja,

Magam is nyomorult beteg vagyok nagyon..."

"Jó... hát csak hagyja itt. Melyiket?... Ráhagyom."

Melyiket... a kérdés a szívébe dobban.

Melyiket vigyem el?... Melyik szeret jobban?...

Melyikért ne fájjon, vérezzen a lelkem?...

S néz a két árvára szeme könnyel-telten.

...Jánoska, a fiú, már ír, olvas szépen,

Esténként ábécés könyve a kezében.

Mariska a kislány imádkozni tud már...

"Ó szívem, ha köztük választani tudnál..."

Jánoskát? nem... este a kis lámpa mellett,

Szőke hajacskája puha, mint lehellet,

Az anyja ölében, odahajtja szépen...

Nyilall egyet, fájót anyai szívében...

Hogyha ott nem látná soha, soha többet?...

Talán a Mariskát?... Jaj, a bánat öl meg

Kis Mariska ágya a mamáé mellett

Hiszen csak nemrég is még ringatni kellett...

Estenden az anya kezét oda nyújtja,

Göndör kicsi fejét ráhajtja, ráhajtja -

Úgy szunnyad el aztán... ha éjjel fölébred

Sanyját nem találja?... "Nem téged! Nem téged!"

"De minek tétováz? Siessen jó asszony,

Melyiket adja hát? Válasszon. Válasszon!..."

Feljajdul, mint gyötrött mártír a kínpadon -

"Nem adom... nem adom... egyiket sem adom!"