Brassai Viktor (1913-1944): Egyszerűség (1936)

Szeretném: egyszerű legyek,

mint gyöngyöt verő, vad patak,

mely sziklahátú, vén hegyek

bordái közt, mint vér, fakad.

Egyszerű, mint a fellegek,

s mint a villám, a gyors harag,

mely megtépi a dúlt egek

arcán a gyászos fátylakat.

Érezzek csak az évszakok

ős változásai szerint:

ragyogva nézzem a napot

és sápadtan az őszi színt,

csüggedjek, hogyha tél vacog,

s bomoljak zöld reménybe, mint

a növény, mikor harmatot

a tavaszéji pára hint.

Ne vergődjem a szerelem

sok, húsomba vert szigonyán,

de hagyjam, hogy az ős-elem

deleje irányítsa szám,

merüljek bele bűntelen

bátorsággal egy tiszta lány

hullámos testébe, s fejem

ringassam forró homlokán.

Hisz minden olyan egyszerű!

Az égbolt és a föld, a fák

s az állatok. Egyöntetű

törvénnyel rezg a nagyvilág,

a dolgokat örök derű

és bizonyosság lengi át:

hát mért vagyok én keserű

s ily végzetesen komplikált?

Ember vagyok. Nem élhetem

a dolgok boldog életét,

mely káprázatos fényeken

is öntudatlan és sötét.

Más törvény parancsol nekem,

rám szabva szűkös köntösét,

melynek szövetjét senki sem

szakíthatja dacolva szét.

Ember vagyok, s nem mondhatom,

hogy nincsen másokhoz közöm,

mert minden kis mozdulatom

fokán beléjük ütközöm,

kik tiszta szemmel vagy vakon

itt élnek, mint én, küszködőn,

mind hozzám hasonló atom,

s tagolt szavam nekik köszön.

Itt élünk mind, s az életünk

medrébe ágyazta e kor,

melyben jövendő és letűnt

idők zajgó örvénye forr,

hordozzuk mind a jót s a bűnt,

mit hulláma belénk sodor,

és tőle zavaros szívünk,

mint erjedező, zagyva bor.

Zavaros, mert e korban itt

a Verejték s a Pénz konok,

vad ütközése kényszerít

sejtünkbe váltó-áramot,

de majd e harc addig hevít,

míg lelkeinkből fellobog

az Egyszerűség lángja, mit

eloltottak a századok.

(Forrás: A végtelen mondat - Versek a szülőföldről 49-51. old. - Kritérium Könyvkiadó Bukarest 1977.)

Áprily Lajos: Fegyvertelen vadász dala

Völgyek felett hangos torokkal
üzenhet a vadásztülök.
Békét kötök az állatokkal,
az erdővel kibékülök.

Rejtőzve már többé nem állok
zsákmánnyal csábító lesen.
Márciusi szalonka-párok
suhanjanak szerelmesen.

Jöhet a bükkös karcsú vadja,
a lenge-lányos őz-alak,
nem puskadörrenés fogadja,
csak egy szelíd "nem bántalak."

Völgyben, vadonban, rónaságon
a békesség bolyong velem.
Csak egy öröm van a világon,
s ez az öröm fegyvertelen.

S a régi őz, ki annyi vérrel
pirosított havat, mohát,
s reám nézett rémült szemével,
a régi őz is megbocsát.

 

Nagy László: Figyelmeztetés

Ne mocskold a vizet,
gunarunk, gunarunk,
ott iszik a Busa,
csontsovány szarvasunk.

Kutya, ne légy hozzá
haragos, haragos,
ha a vizet issza,
lábához ne kapdoss.

Ne fuss el előle,
almafa, almafa,
törzsed ha dörzsöli
viszkető homloka.

Szelek, aludjatok,
ha lépked, ha lépked,
fején szalag nincsen,
nehogy ellökjétek.

 

Rónay György: Tehén

Ha semmi dolgod nicns egyéb,
figyeld meg a tehén szemét.

Áll a rét szélén egymaga,
mint egy nagy darab éjszaka.

Hogyha megállsz előtte, rád
veti két szeme csillagát.

Mikor rád bámul a tehén,
egy világ őszik a szemén:

az út, a fák, a rét, a kék
látóhatár, s az ég, az ég,

s a poros út a fák alatt
a kéklő égbe felszalad

szemében, és már nincs pora,
csak mosolya, csak mosolya.

Ha rád néz, és azt mondja: Bú!
a tehén szeme csupa bú;

mert lomha lelke úgy szeret,
magára venné testedet.

Érzed? - már fújja is feléd
párás, meleg leheletét,

ezt a gőzölgő éjszakát,
mely tőled várja nappalát.

És lám, te mégis otthagyod.
Sóhajt utánad egy nagyot;

bámul, s mi mást tehet szegény? -
kérődzik. Ilyen a tehén:

csupa méla, nagy szeretet.
Azért ad olyan jó tejet.

 

Garai Gábor: Fecske-menesztő

Négy kicsinyét
nevelgeti
ez a fecske pár.
Négy lányom volt -
télidőre
nem lesz egy se már.

Hét év óta
nem tanyáztak
ereszem alatt
hon-felejtő,
lány-veszejtő
fecske madarak.

Két pár költött
akkor - két lány,
tudtam, kirepül.
A legkisebb,
a legkisebb
maradt egyedül.

Ezt az egyet
még nem adnám -
hej, de őszre jár.
Fönn röpteti
fiókáit
már a fecske pár.

 

Nemes Nagy Ágnes: Madarak

Mennyi fényes, szép madár!
Nem tudod, hogy merre száll?
Honnan jönnek?
- Nem tudom.
Merre mennek?
- Nem tudom.
Égre, földre, vízre szállnak?
Nádba bújnak?
- Nem tudom.

Mennyi fényes, szép madár!
- Isten áldjon,
kishugom.
Merre mennek,
megtudom.
Fára mászom, vízbe úszom,
nád bugáját
széthúzom.

Jaj, ne menj el, mért beszéltem,
megfázol az őszi szélben,
- Meg se fázom, meg se érzem,
merre szállnak,
megtudom,
megtudom,
és ha bírom, elmesélem.

 

 

Rónay György: Feketerigó

Odafenn a fenyőfa hegyén,
mindig a legtetején
fütyül a feketerigó,
fütyüli, hogy élni jó.

Már szinte az alkonyi égen,
fekete pont a bársony kékben:
mintha egy kotta fekete feje
hirtelen énekelni kezdene.

Vagy mintha a Tavasz keze írna
víg verset az égi papírra;
tintája az öröm, a remény:
mint gyöngy remeg a tolla hegyén.

Azután nem bírja tovább
a tulajdon gondolatát:
kis szíve boldog bódulatát,
s azt, hogy oly gyönyörű a világ:

Lecsöppen a csepp örömében,
s most ott ül a fenyőfa hegyén fenn,
mindig, mindig a legtetetjében:
csepp öröm a világ tengerében,

amitől az egész Föld fényes,
amitől a világ színe szép lesz,
s az áttetsző alkonyi oldott
kékben a világ szíve boldog.

És habkönnyű lesz, aki hallja.
Visszhangzanak a szívek a dalra.
Hallod-e: tíz, húsz, száz, millió, millió!
Taníts meg örülni, feketerigó!

 

 

Nemes Nagy Ágnes: Kakas

A kutya se látta, amint a ködben
az országút szélére röppent,
és körbemutogatta
magát ez a szárnyas paletta,
e körgalléros, borz-nyakas,
e villogó talpig-kakas,
e puffos, sarkos, sityakos
csepp Tizenharmadik Lajos,
tollas motosz, motolla-kényszer,
s hangját a tájba fúrta kétszer.

(De köd volt épp, kecske-tejes,
vagy mint a zabpehely-leves,
langyosan töltötte a gödröt,
s ha felgyülemlett, szinte bőrzött,
és pára, s dülöngtek a házak,
s egy lombtalan jegenyevázlat,
s följebb már csak az égi tőgyek
rengtek, és súrolták a földet,
fehéren csorranva a tájra -
mert köd volt, s őt senki se látta.)

Szabó Lőrinc: Hajnali rigók

Hajnali négykor bekiabáltak,

ahogy a torkukon kifért,

(bár az ablak alatt a fáknak

zöld korcsmáiba még alig ért,

még nem is ért új fénye a napnak)

s mint a bolondok, úgy kacagtak,

kurjongattak az ablak alatt vad

vígadozásban a kerti rigók.

 

Hajnali négykor e szárnyas égi

korhelyek dala vert ma fel.

Micsoda hangok csetepatéi!

Füttyök, sípok, ezer meg ezer!

Bosszantott ez a csibészlárma,

de a szívem nemsokára

együtt dalolt, egy nótára

vert veletek, buta sárgarigók.

 

S mintha én volnék a hajnal,

mintha én volnék a kert,

úgy megteltem e friss zsivajjal,

úgy telezengett az irigyelt

állati jókedv bölcsessége,

hogy valami könnyű égbe,

földöntúli békességbe

vittek, emeltek a földi rigók.

 

Hajnali négytől harsogott a

korhelynóta az ablak alatt;

úgy zengett az a dal, hogy azóta

nélküle is csupa fütty a nap;

csupa fütty, pedig elhallgattak

s reggelre emlék maradt csak,

hogy milyen éktelenül mulattak

a hajnali kertben a sárgarigók. 

 

 

Kassák Lajos: Japán kakasom

Van nekem egy

japánföldi,

vörösszemű

kakasom.

Kérték már a

cirkuszosok,

félvilágért

nem adom.

 

Elszomszédol,

tökmagot lop,

bosszantja a

zsugorit,

hajnalonként

föl a naphoz

pántlikákat

kukorít. 

 

 

Takáts Gyula: Kokó

Elégia egy tyúkról

 

Nem is háziállat már e tyúk.

Több mint egy távoli rokon.

Családtag, szárnyas sárga néni

kárálgat kint az udvaron.

 

Kopogtat, hogyha kedve tartja.

Az ajtót csőrével veri.

Anyám meg ugrik és beszélget

mindjárt ahogy beengedi.

 

Ő meg felül az egyik székre.

Félrehajtja tokás fejét,

s megkérdi, mit főz a fazékba? -

Kotyok, míg készül az ebéd.

 

Anyám örül, mert öregségre

minden anya magányra jut.

Azt hiszem, erről beszélgetnek

most is anyám s e sárga tyúk.

 

Titkos nyelven egymást megértik!

S ha néha hallgatom szavuk,

a konyhában hallom dobogni

szívük, értelmes angyaluk. 

 

 

Rónay György: Halak

1.
A víz alatt, a víz alatt
hallgatnak lenn a hűs halak.
Nézik a kék vízáradást
és hallgatják a hallgatást.
Mert a hal sűrű szálkaváz
köré rakódott hallgatás.
Mély, kocsonyás csönd, mit a hal
páncélos pikkelye takar.
És ha lefejted a pikkelyét,
halpénzek hullnak szerteszét,
hullnak a halcsönd pénzei:
hártyává száradt könnyei.

2.
A víz alatt, a víz alatt
hallgatnak lenn a hűs halak.
Vakon bámul ki pikkelyük
páncéljából bús halszemük.
Fogatlan szájuk kis, kerek
buborékokat ereget.
Száll buborékra buborék:
ez a vízmélyi halbeszéd.
Fölszínre buggyan gyöngyözőn,
s megsemmisül a levegőn,
az ég alatt, a víz felett
a gyöngyöző halüzenet.

3.
Hallgatnak bölcsen a halak
a víz alatt, a víz alatt.
A víz fölött ül a halász,
és ő is csupa hallgatás.
Két hallgatás közt a horog.
És nem mozog. És nem mozog.
Végén a légy: fekete pont.
És nézi lenn a szürke ponty.
Fönn meg a halász a botot.
És nem mozog. És nem mozog.
Hajnaltól délig és tovább,
nézik egymást a horgon át.
A víz fölött s a víz alatt:
hal halászt s halász halat.
És lassan nem is tudni már,
kit várnak, s ki az, aki vár:
halászt hal, vagy halász halat,
a víz fölött, vagy víz alatt,
s a mozdulatlan horgon át
melyik nézi a másikát.

4.
Mikor hold süti a tavat,
táncolnak néha a halak.
Karcsú testtel a víz alatt
cikázva föl-le siklanak.
Áttetszik ezüst pikkelyük,
s lüktet alatta halszivük.
Csillámló, piros halszivek
szikrái szántják a vizet.
Villannak itt, villannak ott.
gyors, vízalatti csillagok.
Kering a hal-csillagvilág,
és néha egy-egy hal kivág
s megfürdeti a holdas éj
csorgó tejében pikkelyét.

 

 

Vidor Miklós: Tavaszvárók

A fázó széncinkék között
egy csöpp kéksapkás is akadt,
apróbb, fürgébb a többinél,
ki csipegette a vajat;
ablakomban az a falat volt
a reggeli csalogató,
mert odakünn dérlepte fákra
szitált a márciusi hó.

Elsőnek a csöpp cinke jött,
meg nem előzte senki más.
Az üvegen túl leste már,
fölébredt-e az óriás,
ki itt lakik, s elébük rakja,
ami néki csak egy falat.
A kéksapkás vitte a hírt, és
gyűltek rajban a madarak.

Csipegették egymás elől,
olykor össze is kapva rajt,
mert önző lesz, vad és cudar,
akit a tél insége hajt.
Akadt szemfülesebb, mulyább, de
a legkisebbik - az enyém! -
úgy ugrált a sok közt, hogy mindig
kibújjon a boly közepén.

Érte szurkoltam messziről,
kívántam, jusson néki több:
ahogy a hírnöknek kijár
tucatnyi csőrtátó között.
Ügyes volt! Megfigyeltem olykor:
míg ketten egymást tépkedik,
jó pillanatban ott terem,
s ő a nevető harmadik.

S ma reggel - dől még kinn a hó,
szelektől didereg a kert -
a búcsúfalatot teszem ki:
cinkék, az én időm kitelt!
Nem sikerült együtt kivárnunk,
késik még a tavaszi nap.
Holnap reggel, ha ideszálltok,
csak az üres párkány fogad.

Eltűnt, sehol az óriás.
Kis, kéksapkás hírnök, te tán
jobban tudod: egy hét-e, kettő,
s már be se kémlelsz ablakán!
Fölragyog a világ, a fákon
kipattognak mind a rügyek,
cinkeszó csattan a sövényen,
választ rá rigó füttyöget.

Dal fogadja itt a tavaszt,
kitáruló, kék szárny az ég,
trillázva, küllős napsugárba
ezernyi hang kiáltja szét,
hogy sosem halnak ki a cinkék,
sem egy-egy óriás barát,
hogy segítsen néktek kivárni
a fényt, a fényt, mely visszaszállt!

 

 

Kaderják Gitta: Kóbor kutyák panasza

Mért ugattok kényes ebek?
Engem senki nem dédelget,
Szabad vagyok kóbor állat,
Engem senki ki nem állhat.
Nincsen házam mit őrizzek,
Mindenhonnan elkergetnek.
Megköveznek, megdobálnak,
Kinek kell a kóbor állat?

 

Nyálam szárad forró nyárban,
Nem találok vizet sárban.
Télidőben ázom-fázom,
Jó kuckóra nagyon vágyom.
Nem vagyok én be sem oltva,
Nyüzsög bennem a sok bolha.
Elugatom nagy őszintén,
Reszketek ha jön a sintér.

Kitettek az autóból,
Nem láttam a füsttől, portól.
Azóta is lótok-futok,
Addig amíg felfordulok,
Bekerített kényes ebek
Szabadságom irigylitek?
Megkötözött láncos kutyák
Nagyon gonosz ez a világ!

 

Csicsada: Cica-vers

Bence az ő neve, egy nagy szőrgombolyag,

a bozontos, bolondos, kedves perzsafaj.

Gazdái szőrmókja, szemfénye, élete,

a ház tőle mindig vidámsággal tele.

 

„Dobd el magad Bence!” - hangzik el a parancs,

a cica – lágyan - hátán a földhöz ragad.

Lábai az égnek, nyaka kitekerve,

nagy sárga szemével nézőt ingerelve.

 

Elhagyott táska nem marad üresen,

Bence-cica megtalál minden üreget.

Bebújik, szunyókál is ott egy keveset,

majd előjön és kergeti a legyeket.

 

Hangosan miákol, ha éhes a hasa,

kényeskedve néz körül: hol van a kaja?!

Pástétomot is csak csipegetve eszik,

Lehet, hogy őt egy kissé félrenevelik?!

 

Friss ágyneműben szeret ő nagyon lenni,

dorombolós kedvét szokta elővenni,

ha ágyvetést észlel illatos huzattal,

legkedvesebb arcát ilyenkor mutatja.

 

Alszik Dani hasán, nyakán és a fején,

ez a pillanat a boldogsággal felér.

Aztán vált egyet és átkúszik Csillára,

lágyan hajtja fejét gazdája vállára.

 

Így élnek ők hárman messze idegenben,

Bence cica adja mindig a jókedvet.

Éljen hát még soká ő jó egészségben,

legyen neki része mindig minden szépben!