Az idő tájt, hogy esedékes volt a kicsi Jézus születése Betlehemben, megjelent a csillag. Ennek a csillagnak az volt a feladata, hogy a születés helyét jelezze. A csillag nemcsak a három bölcs napkeleti királynak tűnt fel, hanem rajtuk kívül egy negyediknek is, a messze Oroszországban. Ez a negyedik király nem volt jelentős uralkodó. Nem volt különösen gazdag, sem pedig hallatlanul okos, sőt még a tudományokban sem volt járatos. Egy egészen kis király volt csak, akinek azonban helyén volt az esze, szerette az igazságot, és egyszerű, jó gyermeki szíve volt, telve mindenki iránt jóakarattal és derűvel.
Egyszer el kell jönnie a csillagnak! – ezt tudta a kis király. Királyról királyra, apáról fiúra szállt a várakozás. Tudta, hogy akkor majd késedelem nélkül el kell indulni. Ott kell hagyni az egész kis királyságot, hogy a nagy Király kis szolgája lehessen.
Kimondhatatlanul boldog volt hát most a kis király, hogy a csillag az ő életében ragyogott fel, s bár még fiatal volt és még alighogy csak király lett, azonnal nekikészült a nagy útnak. Felkantározta legkedvesebb Ványka lovát az útra. Ványka csak egy kócos kis orosz lovacska volt, nem királyi paripa, de kitartó és hűséges, aki kevéssel is jól beéri. Hosszú utazásra ilyen útitárs kell.
Üres kézzel azonban hogyan állhatna a Leghatalmasabb színe elé. Sokat nem vihetett magával, de úgy akarta, hogy amit visz, az kifejezze népe minden kincsét, szeretetét.
A bölcs egy ország gazdagságát az asszonyok erényén és szorgalmán tudja lemérni. Hozott ezért néhány különösen szép és finom, hibátlan szőttest, amit népének asszonyai készítettek. Hozzátett pár selyemnél is puhább prémet, amit a vadászok hoztak neki a télen. Megtöltetett kicsiny bőrzsákokat a folyók homokjából mosott színarannyal és a hegyek gyomrából kiszedett drágakővel.
– Országomnak legdrágább kincseivel méltón köszönthetem majd a királyok Királyát.
És mert tudta, hogy az asszonyok bölcsessége tartja össze a világot, elfogadta édesanyja ajándékát is.
– Vidd el fiam, ezt a csupor színmézet, a végtelen mezők illatát hordták össze benne a méhek. A kisgyermeknek szüksége van erre a nektárra, bárhonnan származzék is. És ha ez a gyermek az égből jött is, leginkább ez a méz fogja égi hazájára emlékeztetni.
Ezekkel az ajándékokkal megrakodva indult el a kis király. Elrendezte gyorsan országos gondjait, kiadta végső rendelkezéseit, és egy éjszakán Ványkája hátán ellovagolt, amikor éppen a legfényesebben ragyogott a csillag.
Keresztülvágott az országon. És mert a csillag nem állt meg, tovább kellett mennie, ki az idegen ismeretlenbe.
Persze itt minden más volt, mint az ismert otthoni tájak. Nap nap után úton volt, néha még aludni sem pihent meg, mert úgy látta, csak egy kicsit kell jobban sietnie, és eléri a csillag hosszú farkát. És ha sikerül elkapnia, akkor már a csillag egyszerűen bevontatja őt a nagy Király udvarába. Ez azonban sohasem sikerült. Egyedül csak a saját vágyódása húzta őt minden idők és tájak nagy Királya után, hogy szolgálhasson neki. Ez a vágyódás nem engedte, hogy elhomályosodjék a csillag, annyira, hogy gyakran még aludni sem tudott tőle.
Útközben rengeteg, soha nem gondolt dologgal találkozott: jóval is, rosszal is. Segített, ahol csak lehetett, kinek szóval, kinek cselekedettel. Minél többet látott, annál bensőbb meggyőződéssel gondolta, hogy milyen égető szüksége van a világnak a Leghatalmasabb eljövetelére, hogy oltalmába vegye az üldözötteket, felemelje az elnyomottakat, kiszabadítsa a foglyokat, meggyógyítsa a betegeket és megjutalmazza a jókat.
Két-három hónapja lehetett már úton, amikor különleges fénnyel töltötte el az égboltot a csillag. A kis király frissen ügetett a nyomában, bár az szívét betöltötte valami olyan nevesincs szomorúság. De hát olyan régen volt már úton!
Különös találkozása volt azon az éjszakán. Először mintha megelevenedett volna a tájék. A dombok sorra himbálózni kezdtek, majd útra keltek. Közelebb érve jött csak rá, hogy hozzá hasonló módon egy, a csillag nyomában útra kelt társaság lehet ez, melynek utasai azonban lovak helyett teveháton utaznak. A jól megpakolt púpos állatok látszottak távolról domboknak. A fürge ügetésű Ványka beérte őket, és a lelkes kis király boldogan csatlakozott az utasokhoz.
A három előkelő úr megnevezte a gazdag keleti országot, ahonnan elindultak, de azoknak ő még a hírét sem hallotta. Céljuk azonban az övével azonos volt. Azt a helyet keresték ők is, ahol majd a csillag megáll. Ott kell születni a Gyermeknek, aki minden idők és minden tájak legnagyobb királya, legbölcsebb orvosa és legfőbb papja lesz. Imádni mennek ezt a gyermeket és hódolni előtte. A kis király nem tudott hová lenni a csodálkozástól.
– Én is azért jöttem messze Oroszországból.
A Háromkirályok hallottak ugyan az országról, de csak annyit tudtak, hogy távoli, hideg és sötét vidék, ahol nem nagyon lehet jó királynak lenni. A kis király egész virradatig csak azon fáradozott, hogy elhitesse velük, hogy országa a legszebb, legkedvesebb, leggazdagabb tartománya a földnek. Amikor pedig kivilágosodott, belefagyott a szó. Annyi pompa és méltóság színe előtt, ami ott a tevék hátán himbálózott előtte, ő csak szegény vándorlegénynek érezte magát. Végignézett poros, úttól megviselt lovaglóöltönyén, és elszégyellte magát. Mintha a Háromkirályok tekintete is úgy mérlegelte volna őt. A sötétben elhangzott nagy szavakhoz túlságosan is szegényesnek látszott a valóság.
A Három egyébként is sajátos jelenség volt. A legkülönösebb mindazok között, akikkel valaha is találkozott a kis király. Az egyik, a hosszúszakállas olyan fehér volt, mint az emberek általában; a másik sárga, mint a fűzfák virágai, s a harmadik egészen fekete. Most jött csak rá, miért volt zavarban az éjjel, hogy kettő a három, hiszen a harmadik maga is egy darab éjszaka volt!
A falu előtt, ahol szállást akartak venni, felderengett a napfelkelte. A Háromkirályok rácsodálkoztak a felkelő nap szikrázó pompájára. S a kis király, akit szétvetett a hazája iránti büszkeség, valami káprázatosat akart tenni. Néhány igazgyöngy a drága szép Oroszországból szebben ragyog a napnál! Belemarkolt a bőrzsákocskájába és nyitott tenyérrel szórta szét a gyöngyöt maga körül a földeken, azt a gyöngyöt, amit a Leghatalmasabbnak küldtek. A Háromkirályok döbbenten nézték ezt a vetést. Csak egy jó idő elteltével kérdezte meg a hosszúszakállas:
– Ezek gyöngyök voltak?
– Persze! És különben is... – csak most jutott eszébe, hogy ez a királyok Királyát illette volna – sok van még Oroszországban.
– A gyöngyök könnyek. Miért vetitek el könnyeiteket idegen földbe, bátyámuram?
– Ugyan már, mit sem tesz az. Megtartom még úgyis a kacagásomat.
Lelke azonban messze nem volt ilyen könnyed. Mérföldről-mérföldre erősödött benne az érzés, hogy útitársai nem hittek abban, hogy ő is a csillag után megy, vagy ha igen, akkor is méltatlannak tartják rá, hogy a nagy Király szolgája lehessen.
Pihenőhelyhez értek. A kis király nem akarta a hívatlan vendég szerepét játszani. Hiába, a Három számára ő mégiscsak egy nagyon kis király volt. Ahhoz pedig, hogy a szolgák között legyen, ő találta túlságosan nagynak Oroszországot. Leszerszámozta hát Ványkát, nyakába akasztotta az abrakos tarisznyát. Behúzódott az istálló szénájára, karját feje alá tette vánkosnak, ahogy azelőtt szokta, és azonnal elaludt. Remekül aludt. Akárcsak otthon, a kemencepadkán. Kvaszról és uborkáról álmodott... És nyögésekre és jajgatásra ébredt. Csodálkozva nézett körül. Egy fiatal koldusasszony lopódzott be utána, mert eljött szülésének ideje. S míg a kis király aludt, egy kisleánynak adott életet. Senki nem volt ott, aki segíthetett volna a szülésnél, így hát a kis királynak kellett. Szokatlan munka volt, de mit tehetett volna mást. Végül még hozott az anyának ételt és italt a fogadóból, és mert semmije se volt, néhány arannyal is megajándékozta az egyik bőrzsákocskából. Csak a gyermekecske volt még nagyon nyomorult. Ráncolt homlokkal állt fölötte.
– Te szegény kis féreg! Micsoda egy csavargó apád lehet, aki csak a csupasz bőrödet adta neked erre az életre. Hogyan is hagyhatnálak itt? Ment és kivett az oldaltarisznyából egyet a hibátlan, szép hazai gyolcsból, és letekert vagy fél tucat rőföt a legszebb szövésű szép, orosz szőttesből. És míg minden szükségessel ellátta az anyát és a gyermeket, beesteledett. Felkantározta lovát és búcsút vett.
– Az én országomban jobb sorsod lenne.
– Az én hazámban neked kellene királynak lenned, de ezen én nem tudok segíteni. Csak az én szívem királyává tudlak tenni. Mostantól kezdve ez így lesz.
– Nocsak! Igaz, hogy elvettem egy keveset a leghatalmasabb aranyából, néhány rőföt az őt illető gyolcsból, de ennek fejében most birodalmam van az idegenben. Tán egy ilyen kis birodalom nem is a legrosszabbak közül való. Talán csak megbocsát érte a nagy Király!
Mikor a lovával bekocogott a fogadó udvarára, az üresen és elhagyottan állt. A Háromkirályok este, csillag feljöttekor útra keltek. A kis király gondterhelten lógatta a fejét. Utazása során most először fogta el valami ismeretlen szorongás, valami sötét előérzet. Talán már reggel kezdődött el, hogy valamit elvétett. Vállat vont. Még egyszer az emberek lelkére kötötte az asszony és a gyermek sorsát, aztán ellovagolt. Megállás nélkül ügetett egész éjszaka, meg a következő éjjel és azután is minden éjjel az egész következő hónapban. Már régen kifogytak a szívéből az összes otthoni dallamok, amiket bátorításul énekelt magának és Ványkának az erőltetett éjszakai lovaglásokkor. De a karavánt soha többé nem tudta beérni. Mintha a föld nyelte volna el a Háromkirályokat. Mindaddig, amíg a csillag az égen volt és útját ahhoz igazította, nem volt elveszett ember. Persze, bátorságosabb lett volna társaságban utazni. Akikkel találkozott, nem is igen vették észre, hogy félénk, mégiscsak király volt ő.
Minél délebbre ért azonban, annál rosszabbak lettek a közállapotok. Egyre jobban látta, milyen nagy szükség van a nagy Király eljövetelére, és addig is osztogatta az aranyait. Már könnyen kiszámíthatta, hogyha így megy tovább, rövidesen a drágaköveket is aprópénzre kell váltania. És ez a nap hamarább jött el, mint számította. Megvásárolt néhány túlhajtott rabszolgát, s ez az üzlet nemcsak sok pénzt, de sok időt is kívánt. Mire végzett, feljöttek a csillagok. Utazása során most először nem indult a csillag után. Ült a megszabadítottak közt, akik megváltóként ünnepelték. Ványka, aki megszokta, hogy ebben az időben ügetni szokott, nyugtalanul kapkodta a fejét, és csodálkozott.
Reggelre kelve először utazott a kis király napvilágnál. Ment, bár az utat semmi sem mutatta. Ment, hogy mielőbb elmaradjon mögötte a hely, ahol megváltóként ünnepelték. Mély gondbarázda szántotta fel a homlokát, ahogy a szokatlan világosságban tovaügetett. Először tette fel magának a kérdést.
– Vajon ami jó, helyes-e?
Ezen a napon a napvilágnál vette számba értékeit és elgondolkodott. Sokkal kevesebb volt a pénze, mint számította!
– Tán míg én kvaszról és uborkáról álmodtam, kivette valaki a táskámból? Hisz olyan mély az álmom...
De ez csak önigazolás volt. Elhatározta, hogy nagyon fog spórolni és többé nem nyúl a nagy Király értékeihez.
– Most már a hegyekbe érek, ott tisztább a levegő, és nem visz kísértésbe semmi, hogy valamit elherdáljak.
Minél könnyebbnek gondolta azonban az ellenállást, annál nehezebb lett.
– Tulajdonképpen nincs is szó bűnről. Isten maga küldi elém a nyomorultakat. Nagyon csodálkoznék azon, ha ezekkel a dolgokkal szemben értetlen lenne a nagy Király. Szépek a hódolat ajándékai, de bizonyára jobb ennél, ha segítek jövendő alattvalóin. És különben is, ha elmesélem, mi mindent hoztam neki, miért is ne hinne nekem!
Így fonta magában mérföldről-mérföldre az önigazolás finom hálóját.
Az este a hegyekben érte. Felhős, sötét éjszaka volt. A csillagot csak egy villanásnyi időre látta, aztán eltakarta a zuhogó eső fátyola.
– Ugorj, Ványka! Kapd el a farkát!
Ösztökélte sietségre, de az egész éjjel botladozott, és még örülhetett, hogy lábtörés nélkül virradt fel a reggel. Mikor kivilágosodott, egy szakadékban kifosztott kereskedőt talált, akit a rablók az éjjel megsebeztek.
– Ó, barátocskám! Olyan vagy így csupaszon, mint az égből iderepült angyal. Segítenem kell rajtad. Hát csak nem leszek irgalmatlan!
Először bekötözte a sebeit, mintha a szalag is felsírt volna, mikor megnyitotta a következő vég gyolcsot.
– Fontosabb a vérző sebeket bekötni, mint ajándékba vinni a vásznat a Gyermeknek.
Megetette a sebesültet és meg is itatta.
– Ejnye, hiszen még mindig csupasz vagy, mint egy angyal! – Vakargatta gondterhelten a füle tövét. – Ványka farka ugyan szép hosszú és sörénye is fényes, de nem szőhetek belőle neked ruhát, hogy felöltöztesselek. Nem segít más ezen, csak ha néhány prémet adok, meg egy vég gyolcsot. Máskülönben megfagysz.
Így történt aztán, hogy a szerencsétlenül járt kereskedő a legfinomabb esküvői gyolcsban és cobolyprémbe burkoltan tért vissza az emberek közé.
Most már azonban olyan mértékben fogyott el minden, mintha lyukas lett volna a zsákja. Egy esztendeje sem volt még az úton. És mindene elfogyott. A vásznat a betegek, a prémet a ruhátlanok, az aranyat, drágakövet a szegények kapták, kivéve a gyöngyöt, amit elsőnek hintett széjjel. Már nem volt más hátra, mint a csupor méz, amit anyja küldött a Gyermeknek. A kis király ült az árokparton, és levette a méz fedelét, hogy óvatosan levegőztesse. A nap játékosan tükrözte önmagát a folyékony aranynedűben. Ványka mellette legelt, mert az utóbbi időben bizony nemigen jutott már neki jobb takarmány. Szegény Ványka, ha lehet még soványabb és még kócosabb volt, mint azelőtt, és bizony egy ló-évvel idősebb is, ami több mint egy esztendő az embereknél. A kis király elbűvölten nézett az aranyló nektár tükrébe. Látta benne a távoli végtelen mezők virágait és áradt belőle az otthon illata. A kis királyt elfogta a végtelen honvágy.
– Inkább lennék az otthoni réteken rövid éltű méhecske, mint ismeretlen király idegenben. Bár röpülhetnék a virágok után, minthogy fussak egy csillag nyomán! Már esztendeje úton vagyok, és hol van még ennek a vége?
Olyan, de olyan egyedül érezte magát, hogy sohasem hitte volna, ilyen nagy magányosság is van.
Az első vadméhet, amelyik a tél után kiéhezetten a csupor szélére szállt, talán észre sem vette. Gyorsan teleszívta az magát és elrepült. Arra riadt csak föl, hogy három négy, majd pillanat alatt harminc negyven vadméh zsongja körül.
– El innen, el innen! – kiáltotta kétségbeesetten, hogy el akarják venni egyetlenét. Hessegette a méheket, és gyorsan vissza akarta tenni a födőt, de nem találta, mert ijedtében ráült. Közben a méz ragyogó tükre eltűnt a millió szárny alatt. A kis király a vad méhek dühödt felhőjében reménytelenül csapdos.
– El innen! – kiáltja most már saját magának és föl akar pattanni Ványkájára, de szegény az is bajban van: már régen világgá futott, hátán, fülén, orrán telve a dühös szárnyasokkal. Szegény kis király, megvakultan szorongatja jobbjában a méhekkel telt csuprot, mintha folyékony tüzet fogna.
– Úgy, úgy! Csak faljatok fel elevenen!
Olyan halálszomorú lett, de tűzzé vált szeme már sírni sem tudott. Ült és tűrte a szűnni nem akaró égő fájdalmat és szomorúságot és a sötétet, míg csak le nem ment a nap. Tehetetlenül várt, és remélte, hogy majdcsak vége lesz, és hogy Ványka majdcsak visszajön. Szíve tele volt szemrehányással és váddal, haragudott mindenre és mindenkire, csak önmagára nem.
Hogy milyen nap volt, mire végre keskeny résre nyitotta a szemét, nem tudta. Sokáig volt körülötte teljes a sötétség. Összefolytak a napok és az éjszakák a lázban. Ahogy kinyitotta a szemét, a világ nem változott. Ványka ott legelt mellette, lesoványodott oldalán lógott a félrecsúszott nyereg. Dagadt szemének első pillantása jobb kezére esett, amelyik mint égő, vörös húsdarab még mindig szorongatta a mézescsuprot. De a csupor üres volt. Egészen üres. Nem volt már egyetlen méhecske sem a közelben. Halálos keserűségében széles ívben hajította el az anyai csuprot, úgyhogy az szilánkokra zúzódott egy sziklán. Támolyogva Ványkához ment és üdvözölésképpen belerúgott. Nyeregbe ült és keserves zokogással ügetett el szerencsétlensége színhelyéről. Elátkozta a sorsot is, amelyik idehozta.
Néhány nap múlva Ványka mellett térdelt a földön. Az mind a négy lábát kinyújtva mereven feküdt. Hűséges szemének fényét fátyol kezdte borítani.
– Ki fog vinni engem, hogy megtaláljam végre csillagomat? És ki visz engem haza drága országomba, ha nem te, öreg barátom? Kérlek, bocsásd meg azt a gonosz rúgást! Hidd el, magamnak szántam én azt.
Ványka felemelte a fejét, aztán már halott volt. Szegény kis király még hosszú órákat töltött el halott barátja mellett, és simogatta megmerevedett nyakát, fonogatta kócos sörényét. Köveket hordott barátja teste fölé. Az első követ nagyon óvatosan helyezte rá, és szüntelen bocsánatát kérte, ne haragudjon, ha nyomná. Aztán leült a kődomb mellé, és várta a csillagot.
A csillag az első éjjeli órán nem jött fel. És nem jött a másodikban sem, és nem jött a harmadikban és a negyedikben sem. Jóval éjfél után jött csak. Addig kinézte és kisírta a szemét a kis király.
Ahogy a csillag feltűnt, futva vágott neki a sötétségnek. Most jött csak rá, hogy ezentúl még lassabban fog haladni. A csillag pedig egyre rövidebb ideig volt fenn az égen. Farka mintha egy ponton beleállt volna a földbe, aztán eltűnt. A kis király lélekszakadva rohant az éjszakában, a kutyák ugattak, a boltosok kiáltoztak.
– Mit használt, hogy az éhezőknek enni adtam, a mezíteleneket ruháztam, a foglyokat kiváltottam. Mindent szétszórtam, és csak a saját nyomorúságom könnyeit vetettem el vele. Király lettem egy koldusasszony szívében, Ha-ha! És én valaha egyszer még büszke is voltam erre. Mindezzel együtt végképp elkéstem. Üres kezű, üres szívű koldusokat pedig nem engednek a nagy Király elébe.
Egyszer aztán, nem is olyan sokára elérkezett a leghosszabb éjszaka. A csillag egyáltalán nem jött fel, pedig az ég felhőtlen volt. Naplementétől virradatig ült egy buckán és várt. Nappal pedig csak úgy, gondolomra ment tovább. Második éjszaka is hiába meresztette a szemét. Így lett a kis király csavargó.
Ment és ment és ment, de már nem volt célja, nem volt csillagja. Hamarosan belekeveredett az evilág ügyes-bajos dolgaiba. Úgy tűnt neki, olyan rossz a világ, hogy ezen a Leghatalmasabb sem tud már segíteni.
Egy reggelen elérkezett a tengerhez. A kikötőben kifutásra készen állt egy gálya, csak egy evezős hiányzott. Az ember, aki adósságát fizette így, belehalt. A hajósgazda most eljött, hogy helyette a legidősebb fiút láncolja a gályára, míg az adósságot le nem törleszti. Fiatal édesanyja sírva könyörgött irgalomért. A kis király oldalt állt. Hogy sajnálta a fiatal és szép özvegyet és a még gyermek fiút! Eszébe jutottak távoli hazájának lányai.
– Milyen szép is lenne egy ilyen szép és hűséges asszony oldalán élni le egy életet! – Csak nézte az asszonyt, és odalépett a hajóskapitányhoz. – Uram, verd az én lábamra a bilincset! Elmegyek a fiú helyett.
Az asszony arca megtelt reménnyel és könnyel, és így még sokkal szebb volt. Ő pedig meg sem kérdezte, meddig kell a gályán szolgálnia.
Azután évek jöttek, amik ugyan nagyon sokáig tartanak, de nincs róluk mit beszélni. Hosszú, nagyon hosszú évek voltak, és majdnem harminc. Harminc év egy gályán. Kétszer szökött meg, de visszahozták. A hajósgazda meghalt. A gálya többször gazdát cserélt. Már régen nem tudta senki, hogyan is került a gályára. S ez az elfeledettség kiölte belőle emberségének utolsó maradékát. Szeme Ványka megüresedett tekintetéhez hasonlított, önmaga árnyéka lett. Mégis, most kezdett el újra látni. Újra, meg újra feltűnt egén a csillag. A csillag, aminek kedvéért oly sok évvel ezelőtt fölkerekedett a drága hazából. Látta éjjel és látta nappal. Szeme előtt végigperegtek az utak, ahol járt. Elveszett minden: a kacagása is, az arany, a pénz, a drágakövek. Minden... Nem tudott már hinni a koldusasszony szívének királyságában sem. Kimondhatatlan keserűség töltötte el, mindent eltékozolt gondatlanul. Nem lehet a nagy Király szolgája, és oda van a hazai kiskirályság is. Csak azon csodálkozott, hogy a nagy Király uralmának áldásai nem jutottak el a gályára.
Egy napon aztán elbocsátották a gályáról a kis királyt. Véletlenül ott dobták partra, ahol harminc évvel ezelőtt föltették. Órákig feküdt a homokpadon és nézte a tengert. Többször elaludt, meghalni is fáradt volt. Estefelé egy gazdag ember jött oda szolgáival.
– Honnan jössz?
A kis király csak némán intett a tenger felé, nem volt kedve szólni.
– A gályáról engedtek el?
– Ma.
– Bírsz-e járni?
A kis király csak fejét rázta.
– Hozzatok hordágyat! Vigyétek házamba! Mai naptól míg csak erőre nem kapsz, házam vendége vagy.
A kis király azt hitte rosszul hall. Meg akarta köszönni az idegen jóságát, de az megelőzte.
– Ne nekem köszönd. Aki jó hozzád, már halott. Anyám hagyta rám ezt a kötelességet, hogy minden gályáról elbocsátottat magamhoz vegyek és ápoljam, míg erőre kap. Én csak akaratát teljesítem. Légy hálásabb, mint elődeid voltak és általa becsüld a halottat!
A kis király csendes figyelemmel kereste a férfiarcon a harminc év előtti fiú vonásait.
– Úgy! Tehát, az édesanyja volt, uram. – Nem akarta magát elárulni. Ó, én tudtam, harminc éven át mindig tudtam!... szerette volna mondani, de csak ennyit mondott: – Nem akarok édesanyjának szégyenére válni.
Ettől a naptól fogva a kereskedő házának félreeső szobácskájában élt a kis király, míg csak erőre nem kapott. Gondolataiban sokat foglalkozott az asszonnyal, aki miatt egykor a gályára ment, és aki azóta régen halott. Már csak a csillag volt és a nagy Király. Kérdezgette magát:
– Hogyan is lesz most tovább?
Elköszönt a kereskedőtől, és újra az országúton volt. Még emlékezett, merre mutatott utoljára a csillag, és arra indult. Úgy látszik, eltalálta az irányt, mert az utak tele voltak emberekkel, és mind arra igyekeztek.
– Így elszaporodtak volna a csavargók?
Pedig az utasok nem voltak azok. Jól öltözött férfiak, asszonyok, családok igyekeztek dél felé a szép tavaszi időben. Mentek persze koldusok is számosan. Elhagyott embereket, mások meg őt hagyták el, csak egyetlen öregasszony ment előtte, mindig azonos távolságban. Talán koldusasszony volt, mert üresen ment, botjára támaszkodva, sietősen. Ugyanabban a ritmusban mozgott, mint a kis király. Azokon a helyeken tartott pihenőt és ugyanott. Ott éjszakázott, és akkor indult neki az útnak, mint ő. Mintha ugyanaz az erő hajtotta volna, azonos szokásokkal, és mintha a fáradtság is egyforma lett volna bennük. Ez azonban csak a harmadik napon tűnt föl neki. Elgondolkodott az előtte járó árnyékon. Néha elfogta a vágy, hogy utolérje és megbizonyosodjék felőle, de aztán letett róla, és elhatározta, hogy nem törődik vele tovább.
A nagyváros már nem lehetett távol, mert a betorkolló oldalutak csak úgy ontották az utazókat. És a nagy tömegben elvesztette a koldusasszonyt. S most, hogy nem látta, egyszerre megint olyan magányos lett.
Délutánra feltűntek a város templomának hatalmas kupolái. Az emberek meggyorsították lépteiket, hogy az este előtt belül kerüljenek a kapun. Csak a kis király lassított. Nem akart még este előtt odaérni. Akart-e egyáltalán valahová odaérni?
Naplemente idején egy olajerdőcskéhez ért. A dombhajlat mögött már a városkapu volt. Letért az országútról és egy keskeny ösvényen kapaszkodott fölfelé. Úgy remélte, hogy talál majd itt helyet, ahol eltöltheti az éjszakát. A hely vonzotta is, nyomasztotta is egyben. Gazdag embereknek vannak ilyen kertjeik. Közel s távol nem volt egy lélek sem. Egy kútnál hosszan ivott. Messziről a városból trombitaszó hallatszott, de itt teljes volt a csend. Sokáig állt mozdulatlanul, aztán legyőzte a fáradtságot, és egy keskeny ösvényen megindult lefelé. Egy kis kunyhót látott. Itt akarta eltölteni az éjszakát. Hirtelen szakadt le az este. A kunyhó azonban már nem volt üres. A kis király visszahőkölt.
Egy öregasszony ült a földön, mozdulatlanul, mint egy kőszobor. Még vissza akart lépni, de az már látta őt, így hát maradt. Csak percek múlva jött rá, hogy ostobaság volt menekülésre gondolnia, hiszen az asszony is hívatlan vendég ott, mint ő maga. Öreg, széltől cserzett, esőtől tépett koldusasszony volt. Nem sokat törődött vele. Elhelyezkedett. Hátát egy kőnek támasztotta, jobb kezét a feje alá tette, és kinézett a csillagokra.
Az öregasszony unt bele előbb a hallgatásba és koldusmódra kezdte kikérdezni: Hol a koldulóhelye? Mit szokott mondani? Hol nem zavarják el a katonák? Szegény kis király a legtöbbre nem tudott mit válaszolni. Hamarosan elaludt, és tulajdonképpen haragudott, amikor az öregasszony hangja újra felébresztette:
– Honnan jöttél?
– Honnan? – felelte félálomban. – Messziről.
És megnevezte a kereskedő városát, ahol ápolták. Az öregasszony hallgatott, mert nem láthatta a sötétben.
– És te?
Az öregasszony maga elé motyogott, de nem válaszolt.
– Kell valamit nekik adni.
– Mint koldus? Adni valamit az embereknek?
– Persze! Senki sincs olyan szegény, hogy valamit ne tudna adni.
A kis király egészen felébredt.
– Mit adhat egy koldus fizetségül a jótevőjének?
– Ó, mindent, amije csak van.
– És miért koldul egyáltalán, ha mindene van? Az hogy koldul, éppen azt jelenti, hogy semmije sincs.
A sarokból csak a csend felelt. A kis király azt hitte, hogy az öregasszony elaludt.
– Hogyan van az, hogy te ezt nem érted? Hiszen nemigen lehetsz fiatalabb nálam? Persze nem adhatja mindenki ugyanazt, de talán valami mást, amire sokkal nagyobb szüksége van. Egy pillantást, egy szót, valamit..., akármit. Azt, ami az eszét vagy a szívét fölébreszti, bizalmát visszaadja vagy megnyugtatja a lelkiismeretét. Olyan sok mindent lehet.
– Sok mindent?
– Igen. Én egyszer mindent odaadtam. No, akkor még fiatal voltam.
A kis király arra gondolt, hogy egyszer, talán alamizsnaként, odaadta a testét valakinek. Nem akarta tovább faggatni.
– Tudom, mire gondolsz. Nem úgy van az. Férfiak voltak az életemben. S voltak gyermekeim is. Erről nem beszélek. A bolondság – bolondság, és a bűn – bűn, és a szerelem mindkettőre jó. Nem, én sokkal többet adtam oda, és elhiheted, hogy ma is a sokszorosát kapom vissza.
– Mit ajándékoztál el?
Sokáig csend volt. A kis király feszült figyelemmel nézett a sötétben.
– Közel harminc éve elajándékoztam a szívemet. Egy ember irgalmas és jó volt hozzám. Nagyon jó és nagyon irgalmas. Akkor még fiatal voltam és bolondos, és nagy nyomorba kerültem. Én megmondtam neki, de hogy elhitte-e, nem tudom. Ki hisz egy fiatal koldusasszonynak? Azt se tudom, elfogadta-e. De én nekiadtam, s mert ellovagolt, sohasem vettem vissza tőle. Sem vágyban, sem gondolatban. És azóta, azóta szüntelenül boldog vagyok attól a gondolattól, hogy akié a szívem, az egy nagyon jó és nagyon irgalmas ember. És napról-napra élek ebben a boldogságban. Harminc éve. Minden nap ujjongó örömmel adom neki a szívem hűségét. Hát így van ez. Semmi sem vész kárba.
Elhallgatott. És nagyon fáradt lehetett, mert már csak nehéz lélegzetvételét hallotta a kis király.
– Igazad lehet. Semmi sem vész kárba. Csak az ember nem tudja legfeljebb, hogy hová lesz.
A kis király örült, hogy többet nem beszélt az öreg, a csendben könnyebben talált vissza ahhoz az első istállóhoz, amikor segített világra hozni gyermekét, és beburkolta az újszülöttet a hazai hibátlan gyolcsba. Harminc éve már. Öregasszony lett, ő meg öregember. Mekkora utat jártak be mind a ketten, és az utak ma újra összeértek. Most bizonyos volt benne, hogy az ő árnyékát látta napok óta maga előtt. Amiről azt hitte, elvesztette – megvan. Harminc évig volt királya valaminek, amiben nem hitt. Még mindig király. Bárha méltatlan arra, hogy a nagy Király szolgája legyen. A kis király könnyes szemmel nézett fel a csillagokra. Szíve az öregnél volt. Biztos volt benne, hogy nem ismerte fel. „Ujjongó örömmel ajándékozta neki szíve hűségét naponta” – jutottak eszébe a szavak. Nem volt-e így is kimondhatatlanul gazdag: ország és korona nélkül? Aztán újra elaludt békességben.
Szörnyű lármára riadt fel. Ösztönösen menekülni akart, de inkább érezte, mint gondolta, hogy nem miatta van a lárma. A szomszédos kertben lehettek a katonák. Fegyvercsörgés, kiabálás! Hogy mi lehetett, nem is sejtette. Aztán csend lett, és ő újra elaludt.
Mikor hajnalban fölébredt, már egyedül volt. Nem vette észre, mikor ment el az öregasszony. Olyan mélyen aludt, mint fiatal korában, amikor kvaszról és uborkáról álmodott.
Meleg nap ígérkezett. Már dél felé járt, mikor elindult a városba. A tömeg elkapta és sodorta magával. Öreg, fáradt feje alig értett valamit az ordítozásból. Szüntelenül valami királyt emlegettek. Csak nem értette, mit akarnak. Nagy nehezen kitépte magát a tömegből, behúzódott egy kapu alá. Nekitámaszkodott a hűvös falnak, és csukott szemmel pihent egy ideig. Még életében nem volt ilyen rosszul. Az üvöltő tömeg riasztotta. Talán valami ünnepük van? Milyen királyról lehet szó? Elállt a lélegzete a sejtésre...
– Övék a leghatalmasabb, de legutolsóvá akarják tenni.
Kinyitotta a szemét és kereste az ismerős hang gazdáját. Lábánál, a földön, felismerte a koldusasszonyt.
– Mit mondasz és kiről beszélsz?
– Hát te nem tudod? Hogyan jártad Galilea és Szamária útjait?
Némán rázta a fejét. Úgy érezte, kiesik a szíve a helyéről.
– Van egy Királyuk, akiről az Írások és Próféták azt mondják: Isten Fia. Betegeket gyógyított, halottakat támasztott fel, és most azt követelik a pogányoktól, hogy szögezzék keresztre.
– Honnan, honnan tudod mindezt?
– Nemcsak alamizsnát, híreket is kap az ember.
A kis király mintha eszét vesztette volna. Egy király, akiről a próféták szóltak, hogy az Isten Fia!
– Mondd csak, milyen idős lehet az a Király?
– Az... az lehet vagy harminc.
– Harminc? Azt mondod, harminc? Harminc... harminc – mormogta maga elé, mintha az élet legnagyobb titkát hordozná a szó. – Harminc! Hiszen ez akkor volt, amikor te ott a szénán megszülted leánykádat, és én a gyolcsból adtam neked!
Az öreg koldusasszony döbbent szemmel nézte, aztán felismerte.
– Elviszem a szívedet! Elviszem magammal mindörökre!
Rohant keresztül a városon, utakon, tereken át futott és mindenütt úgy érezte, késve érkezett. Valami történt, de már tovább ment. Vajon merre? Tudni akarta, hová vitték a Királyt. Egy irányba mutattak. Arra rohant tovább. Minél tovább ment a megjelölt úton, annál biztosabban tudta, hogy most jó úton jár. Annak a lába nyomába lépett, akit mindig keresett. Emberek álltak az út mentén, tanúi voltak valami nemrégen történt eseménynek. A kis király már nem kérdezett, nem volt szüksége felvilágosításra. Már csak sietnie kellett. Egyszer síró asszonyokat látott, máskor szürke, összetört férfiakat. De nem állt meg.
– A Király, a leghatalmasabb, minden idők és tájak legnagyobbja, akit megjövendöltek az Írások. És a nép most föllázadt ellene. A Király ellen, akinek jöttét csillag jelezte és akit köszönteni elindult a Háromkirály és én, a negyedik. Hogyan lehet ez? Hogyan lehet ez?
Nem, megérteni ezt egyáltalán nem lehet.
Ahogy elmaradtak mögötte a házak, ahogy kapaszkodott föl a dombra, úgy néptelenedett el az út is. A kis király biztosan tudta, hogy fönt a dombon, ahol egy csoport szolga három keresztet ácsolt, amin három halálraítélt függött, hogy ott és sehol másutt a világon, ott van az ő Királya. Néhány pillanatra megbénította a felismerés, megszédült, de kúszva, de mászva rohant tovább. Lábai hogyan bírták, maga sem értette. Ezek már az utolsó lépések, érezte, tudta. Az utolsók, amiknek elsőit harminc évvel ezelőtt lépte. Minden lépése ide vezetett.
– Elkéstem volna? Most is későn érkeztem?
A negyedik király, a kis király Oroszországból, felemelte a fejét, és felnézett a három keresztre. És a három halálra vált közül a középső már régen nézte őt. Elszürkült arccal, szederjes ajakkal ment tovább. Egyik lépést a másik után tette egyre lassabban. Szemét nem vette le a középső keresztről. Minél közelebb ért, annál odaadóbban nézte az Urat. Megkoronázott Királyát minden időknek és tájaknak, akinek gyermekbölcsőjéhez több, mint harminc évvel ezelőtt elindult.
Tudta, hogy így van, de hogy ezt honnan tudja, azt már nem. Csak egyszer nézett rá fájdalmában az Úr, és már tudott mindent mindörökre. Őt nézni, és az hogy Ő nézte őt, az több volt, mint amit a kis király megviselt szíve elbírt. Leroskadt a földre.
– Nincs semmim, egyáltalában semmim, amit hoztam Neked. Az arany, a gyöngy, a drágakövek, a gyolcs, a prémek, még az anyai méz is mind elpazarlódott. Bocsáss meg, Uram! Oroszországban azonban... – ebben a pillanatban eszébe jutott a koldusasszony szíve, az ő „királyi birodalma”, és eszébe jutott a saját szíve is. Ez még megvan, ezt még oda lehet adni. És ajkai öntudatlanul suttogták:
– De, Uram, a szívemet, a szívemet és az Ő szívét, a szíveinket, ugye, azt csak elfogadod?
