Kunyhóban születtél, nem
nagy palotában,
Délibábos rónán,
nádfödeles házban,
Délibábos róna volt
ringató dajkád,
Bölcsődben pacsirta
zengő szavát hallád.
Az költött fel reggel
röpke játszi dallal,
Mikor a szemedre
leszállott a hajnal,
Annak repülését nézted
sóvárogva,
A lelked is később csak
ezt utánozta.
Nappal a mezőben virágok
közt jártál,
Napsugárból szőve fényes
álmot láttál:
Ezüstvizű tengert,
tündérpalotákat,
Bólongatva hajló, sudár
pálmafákat.
Képzelet se alkot soha
olyan szépet,
Éjszakai álom sem fest
olyan képet,
Mint aminőt néked mutatott
a róna,
Életeden által
álmodhattál róla.
Este felé aztán harang
csendült lágyan,
Méla kolomp hangja
megszólalt a nyájban:
S mikor elhallgattak,
pásztor sípja zengett,
Búbánatos hangja
hányszor meg nem ejtett.
Éjjeli fuvallat gyengén
verő szárnya,
Erdő, rét illatát, hajtá
be szobádba,
S mikor elaludtál
szerető szív védett:
Édes anyád oltá el az
éji mécset!
S amit összegyüjtél
lassan a lelkedbe,
Érzést, amely felvitt
csillagos egekbe,
Vágyat, amely éget,
kéjes sebet osztva,
Lángot, amely azt is
meggyujtja, ki oltja,
Álmot, amit olykor
valóságra váltva
Nem pótolhat más, csak
lelkünk másik álma,
Visszaadtad mind, mind,
szóban gondolatban,
Szebben, érthetőbben,
csengő magyar dalban!
Soha nem szólt még így
magyar szó a lanton,
Soha nem daloltak még ily
igaz hangon,
Dalaid szivedből
sziveinkhez szálltak,
Gyönyörűségére az egész
világnak!
Szárnyra vett a hír és
vitte neved messze,
Glóriádból fény hullt
árva nemzetedre,
A te lángod kellett,
hogy lássanak minket,
A te hangod, amely
igazságot hirdet.
hát még mikor eljött
véres harczunk napja,
Kardhoz nyúlt az ország
apraja és nagyja,
Elültettük vérbe a
szabadság fáját
Várva, mikor hajtja ki
piros virágát!?
Akkor kellettél csak
harczi riadónak,
Sötét rengetegbe utat
mutatónak:
Zengett is a kobzod,
mint ég dübörgése,
Viharnál erősebb volt a
húr verése!
S amint megálmodtad,
úgy, ahogyan kérted,
Mint a villám fénye, úgy
szakadt meg élted.
Hol estél el, mikor? Hol
vagy eltemetve?
Kérdeztük be sokszor,
várva feleletre!
Várva, de hiába! Ember
ne is tudja,
Lehulló csillagnak hova
vesz el utja!
Sirodat se bántsuk,
hiszen hogyha volna,
Könnyünk árja csupán kis
helyére folyna.
Míg így egész ország a
temetőkerted,
Egész nemzet áll őrt
mindig sirod mellett,
Emléked sem egy van,
ahány szív csak érez,
Minden sajgó szívben
egy-egy emlék vérez;
De csak pillanatra,
aztán dobogása
Diadalmas himnusz,
örömujjongása:
Te a mienk voltál, a
mienk vagy most is,
Örökkön-örökké, élő, meg
a holt is!
Ötven éve immár, hogy
lehullt a csillag,
Ötven éve kérdjük, merre
fekszel, hol vagy?
Ötven éve, s ime, azt
hisszük, hogy egy se,
Nem hisszük, hogy el
vagy föld alá temetve.
Nem hisszük, hogy rég
volt, mikor lantod zengett,
Ötven éve néped perczig
sem felejtett,
Akik sohse láttak, jól
ismernek, látnak,
Ma is csengő szódra
rabszolgáddá válnak.
Petőfi! Félisten! Költők
között első!
Magyar Helikonnak berke
nézd mily meddő!
Epigonok élnek, nyomodba
se lépve,
Tied a babér, még nincs
aki megtépje;
Tied a borostyán
osztatlan egészen,
Ragyogó, fényes nap a
nagy magyar égen!
Halhatatlan holtan
emléked is áldva,
Koszorúval illet a
kegyelet s hála!
Forrás: Petőfi a magyar
költők lantján – Versek Petőfiről -
Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros
Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása
