Féja Géza: Elbeszélő költészet

A félig keresztény és a már teljesen megtért tömegeknek egyaránt szemléltetni kellett a keresztény életet s a keresztény sorsot. Ez a szükségérzet a középkor vallásos epikájának szülője. A szemléltetés módja széles medrű volt, a vallásos kedély és képzelet minden erecskéje utat talált benne. Tehát a középkori irodalom nagy műfaja a legenda, melyben a korszak egész világképe, az ember, az ég s a föld viszonya kibontakozott.

Az alkotó szellem elfojthatatlan szabadsága is ebben a műfajban talált utat. A legendaíró olykor még a Szentírás anyagával is szabadon bánt, így Ádám és Éva bűnbeesésének bibliai történetéből egész kis költői elbeszélést alkotott. A paradicsomból kiűzött ősszülők bűnbánatot tartanak. Ádám a Jordán vizében áll s Éva a Tigrisben. A vízben állva böjtölnek napokig s az örök hullámok mossák tisztára őket. De Éva megint gyenge, másodszor is bűnbe esik. Ismét hallat a sátánra, s a bűnbánat betelte előtt kilép a folyóból új bűnhődés és szenvedés felé.

Még a lírai hang is erőteljesebben tör ki a legendák teremtő szabadságában, néha mintha valami nagy kozmikus líra hangjait hallanánk: „Ha énnekem ezer szám volna és annyi nyelvem, mint az égnek csillagi és mindazok zengenének, még sem tehetnék eleget te neked az te méltóságos nagy jó voltodról óh én szent asszonyom”.

A legenda a bibliai életet is középkori keresztény életté alakítja: Mária „eleredvén… Jeruzsálem felé, megyen vala. Nem az világi népeknek módja szerint, mikoron vendégségbe mennek más városba. De mint illik vala, mennynek-földnek királyné asszonyához alázatosan, lefüggesztvén ő szemeit… Nem nézvén tétova, fejét lehajtván… Nem drága öltözetben. Mezítelen lábbal. Nem aranyos csizmában, mint a mostaniak, olvasója is kezében lévén, olvasván és imádkozván, mint alázatos szerzetes.”

S megjelennek a kor jellemző hősei: Szent Elek, ki megszökött nászéjszakáról, a földi boldogság küszöbéről, hogy egész életét szegénységben és önkéntes vezeklésben élje, Szent Ferenc, a keresztény életstílus költője, a világegyetem megértő testvére. A magyar legendairodalomba beáramlottak kelet és nyugat jellemző vallásos mondái. Legendairodalmunk a keresztény világműveltség nagy gyűjtőedénye.

A legenda mellett a kor másik jellegzetes műfaja a példa. A példa a legteljesebb költői szabadsággal alkotott erkölcsi célzatú mese. Kisebb igényű műfaj, mint a legenda, de a középkori lélek még elemibb erővel tör fel benne.

Forrás: Féja Géza a régi magyarság – a magyar irodalom története a legrégibb időktől 1772-ig. Tátra Könyv- és Lapkiadó r.t. Csehszlovákia 1900.

Féja Géza: A líra

Három patak egyesül a magyar középkor vallásos lírájában: a Szentírás zsoltárainak fordításai, a középkor egyházi énekkincsének átültetései, s gyérebben eredeti vallásos versek. „Világi” vers alig maradt.

Irodalmi tudat híján a költőiség csak gyéren s véletlenül tör elő. A költő ilyenkor egy-egy pillanatra ösztöneire hallgat anélkül, hogy ennek teremtő jelentőségét belátná. Megkapnak „Az istenes élet reguláinak” üde képei, egyszerűségük a népdaléval rokon:

„Piros rózsát, ha szednek

Pünkösd idejében,

Miként annak illatja

Is megvigasztalja.

Igyen Urunk Jézusnak

Öt mély sebet gondolván

Keresztfán függesztvén

Vigasztalja szivünket

Örök kárhozattól.

Gyenge rózsa meghervad

Mikor hőség éri,

Szűz Mária hervada

szent keresztfa alatt.”

A Vinkler-kódex két verse a szerzetei élet érzelmi melegségéről tudósít. Egészen egyedülálló ez a közvetlen derűs, Szent Ferenchez illető hang:

Asztalnak szent dicsérete

„A szent alázatosság

Szerzetös asztalát

ékösiti, dicséri

és felmagasztalja,

az szent vesztegségtartás

őtet igön gyöngyösi

és megverágozza,

az szent áhitatosság

őtet megédösíti

és érdömösíti.

az alázatos szerzetös

nagy édösön eszik,

mert ő méltó reája

amit eszik, iszik

és őneki a Krisztus

nyájaskodó barátja

és ő asztalnoka,

mert előtte  mi vagyon

mind a Krisztus szerzötte,

kiről adjunk nagy hálát.”

Féja Géza: A keresztény középkor vallásos irodalma

E vallásos irodalmat két csoportra oszthatjuk. Az egyik a vallásos „szakirodalom”. Ide tartoznak a szentbeszédek, melyeknek irodalmi lendületéről többnyire alig beszélhetünk, az imádságok, a szerzetesi élet szabályai, erkölcsi intelmek és tanácsok s rokonaik. A másik csoportnak már nagyobb az irodalmi igénye, mert a vallásos kedélyt, a vallásos eszméktől megindított, izgalomba hozott emberi szellemet akarta kielégíteni. A magyar kódexirodalom lelki gyakorlatainak kezdetlegessége és egyhangúsága helyett tehát magasabb rendű irodalmi eszközökre volt szüksége. Ide tartoznak a szent énekek, a példák, a legendák, a vallásos hősköltemények s látomások, mint a vallásos ihlet végső elragadtatásai.

A magyar középkor vallásos irodalmának színvonala élénken emelkedik a korszak vége felé. Ebben az időben a kolduló szerzetesek, elsősorban a ferencesek élénk kapcsolatban állottak az akkor már Európa-szerte diadalra jutott misztikával. A misztika már a kereszténység kétségbevonhatatlan európai diadalának a gyümölcse. Vallási gyakorlat ugyan, de célja már nem a vallási igazságok beidegzése, tehát a lelki fegyelem gyakorlása, hanem inkább a keresztény lélek szárnyaltatása. A misztika felszabadította a keresztény ember érzelmi világát, megteremtette az Isten szeretetébe s érzelmi átélésébe merülő vallásos kedélyt. Kialakult a legmagasabb rendű keresztény életforma: az elmélkedésbe merülő egyén, s az elmélkedés alapja az olvasmány lett, az elmélkedtető írás. Kódexeink tele vannak ilyen elmélkedtető olvasmányokkal, s ezeknek szelleme túlnő a vallásos szakirodalom keretein. Az egyénhez szóltak, az egyén lelkét akarták táplálni, közelebb jutottak az emberhez és éppen ezért egészen önkéntelenül is irodalmi eszközöket használtak.

Az irodalom anyaga nemzetközi. Az egyház nemzetek feletti tényező volt, s e kiváltságos helyzetét nem utolsó sorban az a nemzetközi irodalmi anyag biztosította, melyet gondosan átszűrt az egyház őrködő tekintete. Magyar nyelvű nyelvemlékeink legnagyobb része tehát fordítás, átköltés, átdolgozás. Irodalmi szempontból mint nyelvi megoldások érdekelnek bennünket, magasabb fokon pedig az a szempont vezérel, hogy mennyire sikerült a saját életünkhöz, sorsunkhoz hajlítanunk őket.

Ez az irodalmi anyag, ha nagyobbrészt nem is eredeti, mégis fontos tényező a magyar irodalom s még inkább az európai magyar szellem fejlődésének történetében. Hiszen pontosan kifejezi az első nagy európai kulturáramlatot, mely szellemünkbe hatolt. A félbarbár s a kultúra előcsarnokában forrongó népek számára a kereszténység adta meg az élet új gyújtópontját, az új értékrendszert, a földi világgal szemben az égi világot, a pogánnyal szemben a szentet. Megteremtette a belső élet vonzóerejét. Hőst csinált a szentből, magányos belső életéből pedig izgalmat, mesét, eseményt, olykor kalandot alakított. A középkori keresztény irodalom elsősorban a belső élet ingerlő zártságát töri fel s vetíti eseménnyé, történetté. A hősök mind a belső élet hősei. Szenvedéseik, küzdelmeik, kínzatásuk, önsanyargatásuk és önfeláldozásuk mind belső célért, magasabb rendű szellemi örömért történik. S így: új erények, belső képességek, lelki vonások fejlődnek ki bennük. Az európai műveltség s az európai népek nagy iskolája ez a folyamat. Ezek az erények ezek a képességek Európa magasabb rendű szellemi életének útját egyengették, s mint fejlődésképes belső erők, mint az európai lélek belső formái: akkor is megmaradtak, amikor ismét új célok és új élmények kerültek az emberi érdeklődés középpontjába.

Irodalom: Fábián István: Kódexirodalmunk és a misztika.

Forrás: Féja Géza a régi magyarság – a magyar irodalom története a legrégibb időktől 1772-ig. Tátra Könyv- és Lapkiadó r.t. Csehszlovákia 1900.

Féja Géza: A keresztény középkor

A kereszténység felvételével a magyarság Európa keresztény kultúrájának, a középkori kereszténységnek áramvonalába jutott. Az új vallás térhódítása párhuzamosan futott a keresztény magyar állam megszervezésével és a még törzsi szerkezetű társadalom mélyreható átalakulásával. Az egész átalakulás alapfeltétele a keresztény lélek volt, az új közösség csakis az ő alapjaira épülhetett. A pogányság nyomait és emlékeit azonban az új rend nem irthatta ki egykönnyen, s ezért maga az irodalom is elsősorban eszköz volt a pogány lélek ellen s a keresztény magyar lélek megteremtéséért folyó harcban. Lelki gyakorlat volt az irodalom, új irány a belső életnek, kötelező lelki törekvésekre szoktatta az embert.

Az irodalmi műveltség kéziratos könyvek, ún. kódexek útján terjedt, melyeket szerzetesek, papok és apácák írtak és másoltak. A „könyv” tehát még csak a szellemi vezetőréteghez jutott el. Az irodalmi műveltséget a nép felé elsősorban az egyházi szentbeszéd közvetítette. A reánk maradt kéziratos könyvek anyagának keletkezési idejét bajos megállapítanunk, mert legtöbbjük másolat. Legfeljebb a másolás időpontjáról beszélhetünk.

Az irodalom nyelve latin s magyar volt. A nemzeti nyelv jelentőségét az irodalom még nem ismerte. A latinság századokon át kultúrnyelve volt a magyarságnak. Olykor a magyar nyelv kulturális szerepe el is törpült mellette. Éppen ezért régi magyar nyelvemlékeink jelentősége elsősorban nyelvi jelentőség.

Legtöbb nyelvemlékünket s a legfontosabbakat a XV-ik században s a XVI-ik század elején másolták. Mintha a kor a halál előtti végső erőfeszítéssel meg akarta volna örökíteni magát. Ámde e művek nemcsak korukat, hanem az egész korszakot jellemzik. Századokon át érlelődött és fejlődött műveltséganyag végső megfogalmazásai.

Forrás: Féja Géza a régi magyarság – a magyar irodalom története a legrégibb időktől 1772-ig. Tátra Könyv- és Lapkiadó r.t. Csehszlovákia 1900.

Féja Géza: Az ómagyarság

Az ómagyarság kora az őshazában kezdődik és a kereszténység megszilárdulásáig tart. Óriási korszak ez s mennyi történelmi rendülést és vállalkozást, erőszakos hatást és bévülről rügyező sorsfordulatot rejthet magában. Szellemi arca őstörténetünknél is rejtelmesebb. Annyi biztos, hogy a magyarság még a honfoglalás előtt két népelemnek, a finnugornak s a turknak összeömléséből keletkezett. De a két „összetévő” őstörténete és ősműveltsége csak a tájat, a talajt jelzi, melyből az „új nép” kiszakadt.

De mit is keresünk a csaknem teljesen szétfoszlott ómagyar irodalomban? Az őshaza és az eredet, a beírt történelem előtti út, a honfoglalás és a kalandozások mondáit. E mondák egyrészt keleti kútfőkben találhatók meg, másrészt az árpád-házi királyok alatt keletkezett latin nyelvű történelmi művekben az ún. Gestákban tükröződnek megtépve az idők viharaitól, s az Árpádok udvarának személetmódján átszűrve. Ugyanígy történt a honfoglalás és a kalandozások mondáival is. Azok a gestaírók dolgozták fel őket, akik a legnagyobb hagyományőrző rétegnek, a népnek „csácsogásait” megvetették. Mindazonáltal olykor merítettek a megvetett népi mondakincsből. De az általuk merített s átszínezett anyag természetesen nem mutatja az ősi mondaréteg eredeti gazdagságát.

Az ősi mondahagyományból a gestaírók felszívták mindazt, ami a nemzeti-udvari dicsőség képeinek megfestéséhez szükséges s e törekvésükben használható volt. De keresztény érzületük alapján megvetették s lenézték mindazt, ami mitológiai ízű volt, egy lerombolt világ tovább kísértő szellemének a megnyilatkozása. Ősköltészetünk legértékesebb elemeit ítélték halálra. Arany János nagyon jól látta, hogy a mítosz, az eltemetett pogány mítosz hiányzott naiv époszunkhoz, a „naggyánövés” e nélkülözhetetlen eleme. A keresztény világszemlélet csak a XVII-ik század Zrínyijében fejlődött eposzi méretekké. Zrínyi Miklós „Szigeti veszedelme” pótolja a középkor hiányzó nagy magyar s keresztény hőskölteményét.

Féja Géza: Névtelen költők

A XVI-ik században kezdődik a világuk, a XVII-ik s a korai XVIII-ik század a virágkoruk. Nagyon közeli viszony fűzi legtöbbjét Balassához, mint a virágot termőföldjéhez. Utódjai, rokonai, epigonjai és sokban teljesítői.

Tudvalévő dolog, hogy Balassátől a XVIII-ik század végéig hiába keresünk nagy lírikust, nincs költő, kiben az érzelmi műveltség összes sugarai összefutottak volna, mint Balassában. E hiány azonban mégsem fejlődéstörténeti hiány, mert ha nincs is e terjedelmes korszakban nagy költő, de van nagy líra. A Balassából föltörő líra tovább élt, fejlődött és gazdagodott s magába szívta az időt, a sugarak éltek, csak nem egyesültek nagy lírai egyéniség összefoglaló fényében, hanem egyenkint villantak fel, „névtelen”, ismeretlen költők verseiben. Kéziratos daloskönyvek és ősnyomtatványok tartották fenn ezt a lírát, s ha szerezőit itt-ott ismerjük is, gyakran azt se tudjuk, hogy költőről, vagy pedig másolóról van-e szó?

E líra keletkezése és kialakulása nagyon hasonlít a népköltészetéhez. A népköltemény megállapodottabb alakjáig, határozottabb arcáig hosszú út vezet, melyet összeéneklésnek nevezhetünk. A népköltemény vándorolt, olykor a fél országot bejárta, az egyéniségek egész sora alakította és tovább teremtette, míg olyan alakot nyert, melyben az alkotó ösztön megnyugodott. E „megnyugvás” alakja is rendszerint csak egy-egy tájra nézve érvényes. Harsányi és Gulyás felvetik a kérdést, hogy daloskönyveinkben miért annyi a megegyező s rokon szöveg? S mindjárt meg is felelnek reá: a leírók azt vették át a hozzájuk került szövegből, ami megtetszett nekik, de alakítottak is rajta, hozzáírtak, néhol két-három versből írtak új költeményt. Irodalmi megrögzítői voltak a „népdal” keletkezési és kialakulási folyamatának is. Az „összeénekléssel” teljesen párhuzamos és rokon folyamat ez az „összeírás”.

De miért elsősorban Balassa Bálint szerves és természetes folytatója ez a líra? Nemcsak azért, mert Balassa örökségében lírai kincsesbányát nyertek, hanem azért is, mert a költők véle rokon gyökerű, vagy sorsú egyéniségek voltak. A létében megingott, vagy pedig létét hősiesen kockára vető magyar nemes sorsérzése és életszemlélete uralkodik ebben a költészetben. A katonasors mámora tovább élt és éltetett, ő volt a jobbak osztályrésze a nemzeti küzdelmek idejében. A „bujdosás”, a történelmi rengések közepette talaját vesztett ember menekülése, panasza, keresése, s küzdelme az új életért: a legfőbb lírai izgalmak egyike maradt. Egyre jobban a líra középpontja felé nyomult a felszabaduló szerelmi érzés. Nem nehéz mindebben a Balassa-sorssal való rokonságra ismernünk.

Balassa hatása főleg a szerelmes versekben érezhető. De a fejlődő szerelmi költészetből eltűnt Balassa „szemérme”. Balassa féktelen szenvedélyeinek tombolása közben szégyenlette szenvedélyeit. A költészet néki éppen vad életének a megnemesedése volt, „a test lett benne igévé”. A nyomában viruló szerelmes líra azonban csupa érzékiség. az újkori ember egyszerre új lírai hangot teremt: a vallomás gáttalanul őszinte hangját, az érzés és a kifejezés között meredező gátak rendre eltűnnek. Ez a szerelmes líra a humanizmus s a reneszánsz nyomán az ó és új klasszikus irodalmakból is táplálkozott, mint Balassa Bálinté, később pedig befogadta a barokk kultúrát. A két klasszicizmus világa egyrészt díszítő elemeket adott, másrészt mitológiát a felszabadult szélesebb, teljesebb ember számára és igazolására. A lírai kultúrában kivirágzott a reneszánsz új pogánysága, mely különben a keresztény mitológia egyes elemeit is magába szívta. Szükségszerű átmenet volt ez a sajátságos mitológia mindaddig, míg ki nem alakult az újkori ember mitológiája, illetve mitológiai mélységű és jelentőségű eszmecsillagzata.

Az egész világ egy nagy szerelmi ünnep ebben a lírában. Hangja hol klasszikus díszekkel terhes, hol pedig vérpirosan egyszerű és életteljes:

„Nagy szorgalmatosan kerestelek,

Minden utcában téged lestelek,

Igen akarom, hogy megleltelek.

Jó illatokkal terhes az házam,

Elég van mindenem és jó mirhám,

Szépen füstölgő minden jószágom.

Szép nyoszolyámat már megvetettem,

Selyem paplannal beterítettem,

Szép szőnyegekkel ékesítettem.

Ifjúságodat ne töltsd héában,

Miglen vagy élted szép virágában,

Járj, szivem kedved kévánságában.

Mellyemet néha selyemzsinórral,

Néha aranyból vert pántlikával,

Tűzöm, megrakom szép virágokkal.

Mint nevendékeny plánta oly vagyok:

Ugy mint pünköstikinyilt virágok,

Hol fehéredek, hol pirosodok.

MNéha fejemre csak fátyolt vetek,

melyre szép szemmel ifju legények

Néznek: de róla ők mit tehetnek?

Keskeny derekam arany párta-ővvel,

Mely vagyon rakva szép drágakővel,

Kontyom is ékes szép arany tűkkel.

Aranbyos végit patyolatokkal,

Szép himmel varrott gyenge fátyollal,

Nyakamat körülveszem fodrokkal.

Megékesítem magam ezekkel,

Gyönyörűséges élő türkekkel,

A tíz ujjomat arany gyűrűkkel.

Én el nem unnám véled játszódni,

jeles beszédben elgyönyörködni,

Tudok emberrel én beszélgetni.

Ne szomorkodj, lám senki sem bánt,

Töltsd be kedvedet, kit szived kévánt,

Majd egészen süttetem az báránt.”