Andrássy Lajos: De lennék én

 

Higgyétek el: - most harci bárd vagyok,

de lennék én, miként a májusok:

akácvirágos, balzsamos, puha;

mint tiszta munkás rendes otthona;

mint vallomás a húszéves leányhoz;

mint réti fű, a nap ha már leáldoz;

becéző kéznek hűvös bársonya…

- ha bűn nem lenne már!

És háború, soha!

- A fegyverekből: tollat gyártanék,

és sok betűt, és még több rádiót:

hogy minden házba erlvigyék a fényt,

hogy minden szívbe elhintsék a jót…

- A bús szavakból: biztató zenét,

az ostorokból: hímes szalagot,

négyéveseknek szép szőke fejét

ékíteni…

- S még: harci bárd vagyok.

S higgyétek el: én zúzni kész vagyok,

vért ontani! – S a hímes szalagot

kötélbe fonni; árulók nyakára!

- Ólombetűkből: gyilkot, banditákra!

- S az iskolát pokollá gyújtani:

ha gaz tanyát vackolna újra benn’

hogy fél világot vérbefojtani

zúduljon el!

- Ha kell: hát így legyen!

… De lennék én: a csók, a szíveken…

Forrás: Petőfi Népe II. évf. 240. sz. 1957. október 13. vasárnap

Antalfy István: Nékünk büntetés…

Meghalt. Nincs többé. Eltemették.

A sírverem lett otthona.

Nem láthattam meg őt soha.

Búcsúznom tőle hát lehet még…?

Tőle, aki a tücskök, lepkék

táncát, zenéjét, - bárhová

magával vitte, s száz csoda

álmai,vágyai követték…

Eljött a rémületes reggel,

amelyen lecsukott szemekkel

köszöntötte már a napot…

Fáradtlelkű, megsebzett ember,

hogy elmentél, oly gyötrelemmel

hajtom fejem le, s hallgatok…

Forrás: Petőfi Népe II. évf. 240. sz. 1957. október 13. vasárnap

Birinyi József: A bőkezű

 

Közeleg már a nagy tor ideje…

A bőkezű szüretel és temet.

Leszaggatja tőkéről a szemet,

Arany penésszel keni be a lombot,

Szétborzolja a krizantém-kontyot;

S didergő domb keblén bút tarolgat.

Amit érint, annak vére alvad.

Majd árkot ás, hantol bíbor magot.

S széllel rikkant: ami élt, mind halott!

Gúnyra csempült szájjal figyel téged,

Ki vetetlen, meddő élted félted;

S dérvert úton a présházba téved.

Mulat rajtad, - s hörpintget rá nagyot.

S míg rőt bajszán széttörli a habot,

Odasúgja a pityókás csősznek:

Komám! – akik vetnek, azok győznek.

Forrás: Petőfi Népe II. évf. 240. sz. 1957. október 13. vasárnap

Fazekas Tiborc: Őszi vers

 

Forró nyár tovatűnt… Nincs ragyogás, varázs,

tobzódás, a sugár lágyra simult halkan…

Erdők csarnoka most nem labirint, sötét,

börtönrács-leveles, bús katakomba. Fény,

gazdag fény ezerét engedi át a gally.

Gyertek, langy sugarak, ritkul a lombja már!

Hurrá! Látom a fát, s véle sudár-izom

erdőt, mind az egészet! Tágul a láthatár!

Mily pompásak a törzs barnaeres, csodás

fölnyúló, egyenes testei! Élnek ők!

bátor megmaradás hős amazonjai mind!

Szemmel átölelem, simogatom, enyém

az erdő! Hol a lomb? Pőre, ruhátlan áll,

büszkén tárja magát: Látod-e? Szép vagyok!

S bodzán túl, az a rét? Merre virága, hol?

Pázsit szőnyege színt nem mutató, fakult…

Mint kóbor kutya rőt szőre az éhezés

közben, pontosan úgy állnak a fűcsomók.

színük rozsdavörös, barna között, talán

van még sárga, s a zöld ritka. Nehéz lehet

nyers színt dönteni itt. Vedlik a fű nagyon.

Ám szép így is a táj! Érdekes, kellemes.

Nézd csak! Kis kutya fut, hempereg ott! Csupa

kedv! Lám, nyelve se lóg. Őszre szavazna, mert

önző. Néki a nyár csak lihegésre jó.

Almát majszol a lány, pöttöm a lelkem, úgy

négy éves ha lehet. Tart a kezében is

többet. Sorra kerül majd. A fa gazdagon

terhelt ágain dús, bő rakomány…Föntebb

méltóságteli pók száll fonalán tovább.

Hosszan nézi a lány, nézi csak egyre és

apró szája megáll. Ez mi lehet? Mi hát?

Mélán úszik a pók, mint az idő, s a vágy…

Ősz van, ősz…Sose bánd! Mennyi gyönyört kínál

csókos, víg szüretünk! Mustja de édes, a

csípős murcija forr! Tűzerejű a lé,

mit bágyadt sugarán érlel az őszi Nap…

Forrás: Petőfi Népe II. évf. 246. sz. 1957. október 20. vasárnap