Petőfi levelei – I. Csörföly Lajoshoz

Barátom Lajcsi!

Minthogy én Selmeczi poёta vagyok, tehát ez alkalommal Selmeczről irok Neked levelet, nem pedig Aszódról; mert ha most Aszódon volnék, tehát Aszódon volnék. No tehát, én Selmeczen vagyok, koszton (vagy is ebéden) az Alumneumban, szálláson pedig és félkoszton Nemes Proszperinyi Mihály érdemes kamarahajdú uraságnál, s Krupecz Imre is velem van. Te ezen széles tudományú derék magyar költőt nem ismered, hanem Jakubovicsiak majd megmondják: ki? és mi? Az Alumneum, édes pajtásom! engem igen, igen víggá tesz. Soha sem szomorkodom, mindig jó kedvem van; de amellett - - - - - - l…..l n… m i …n g …….k. az idevaló magyar literatúrai társaságnak,melynek elnöke Szeberinyi Lajos, rendes tagja vagyok, s épen a mult szerdán szavallottam, a jövőn pedig munkát olvasni fogok. Nálunk October 13-kán esett először hó, hanem akkor nem voltam Selmeczen; de … Penczen, Penczen!! Én, Osztroluczky s Kosztolányi mentünk oda szüretre s ott mulatánk két hétig. Azon szomorú hir volt, hogy a mi derék Bolemanunk hozzátok fog költözni, de hála az égnek, meg nem történt. A másik Professorunk ezen a héten jövend el: Lichardus. Most nálunk Német v. is német szinészek vagynak, s én ugyan szorgalmatosan látogatom a szinházat. Hétfőn egy Oratio justá-t kell hoznunk Bolemannak.

Ezzel, kedves Barátom! befejezem levelemet. Köszöntsd Jakubovicsiakat nevemben, téged barátilag csókollak s vagyok szerető

barátod

                                                                                         Irtam Novemb. 1-jén 1838. Selmeczen

Petrovich S.

          P. S. Irj vissza, mihelyt alkalom adódik, s tudósits a pozsonyi környülményekről.

         Barátom! közöld ezen dicső költeményeket Jakubovicsiakkal.

I.

Ej hajdanan volt jó idő,

Származott a penna, levegő;

De szomorún an mostanában,

Deák nincsen koszorúban,

Elvesztette s pennáját

Nem veheti hasznáját.

II.

Felkapja poharát

S dühös erkölcsével

Kitölti s barátság

S legjobb elméjével,

Nem az a barátság

Fölemelett pohár,

S megélte ő volna

A jó barátjával.

Dúrzással kiölte,

Földre szórván cseppjét,

Volt hamvai közé

Visszatette tettjét.

S megkináltam pohárral

Jó barát mohárral.

Proszperinyi Mihály.

Az elsőt dictálta, midőn egykor pennát kerestem ládámban; a másodiknak foglaltja: Kinálta Szalayt borral, Szalay fölvette a poharat s véletlenül kiöntötte a bort. Szalay szinte Poeta, s velem együtt van kvártélyon. Vale.

                                                                                                 

Forrás: Dr.Badics Ferencz: Petőfi levelei. Petőfi-Könyvtár XXIII. füzet. Bp., 1910.

Dr. Badics Ferencz: Petőfi levelei – Bevezetés

 Petőfi névaláíráspróbái 1842-ből

 Bárány Gusztáv Literaturai Zsengék című művének 1840-es kézirata

Petőfi levelei itt jelennek meg először a legteljesebb s az eddigiektől egészen eltérő kiadásban. Legteljesebb e kiadás, mert azonfelül, hogy Petőfinek eddig gyüjteményekben s ezek kiadása óta folyóiratokban közölt (LXXV. és LXXVIII.) összes levelein kívül Petőfinek három olyan levelét (XXIII., XXIV. és LXXXI.) is tartalmazza, melyek eddig sehol sem jelentek meg nyomtatásban. Kiadásunkban más a levelek elrendezése is. Az eddig megjelent gyűjtemények* (* Petőfi Vegyes Művei (1863) Gyulai Páltól, Petőfi-reliquiák (1878) Halasi Aladártól, Petőfi ujabb reliquiái (1887) Baróti Lajostól, Arany Hátrahagyott Iratai közt (1888) Arany és Petőfi teljes levelezése, Petőfi Összes Művei végleges kiadásában (2896) a másokhoz írt s addig nyilvánosságra került levelek.) az egy-egy emberhez írott leveleket együtt adják s így a legkülönbözőbb időbeli levelek kerülnek együvé a legnagyobb össze-visszaságban. A jelen kiadás az első gyüjtemény, mely Petőfi eddig felkutatott összes leveleit szoros időrendi sorban adja s így ezek először nyujtanak régóta kívánt alkalmat Petőfi egyénisége s lelki élete fejlődésének tanulmányozására. Az időrendi elrendezésen kívül van e gyüjteményben más csoportosítás is: az elsőben a magán-levelek, a másodikban a nyilt, a harmadikban a tábori levelek vannak; voltakép ez utóbbiak is a nyilt levelek közé tartoznak, de mégis egészen más természetüek; a második és harmadik csoportbeli levelek időbelileg szintén szorosan egymás után következnek s mindkettő kiegészíti a magán-leveleket, főkép a költő életének utolsó két évi eseményeire vonatkozólag.

Petőfinek minden költeménye, de mondhatni minden írása, akár vers akár próza, ha másért nem, a gondolatközlés, a kifejezés sajátos módjánál fogva mindig érdekes s legtöbbször egy-egy adalék a költő életének s egyéniségének megismeréséhez. De valamennyi irásánál alkalmasabb, bővebb alapot nyujtanak erre levelei, sokkal inkább mint bármely más íróéi.

A világirodalom nagy levélírói Cicerótól kezdve Kazinczy Ferenczig rendesen úgy írták még baráti leveleiket is, hogy ezek – ha előbb vagy utóbb nyilvánosságra kerülnek – salon-kabátban mutassák be írójukat; ha nem tagadják is meg egyéniségöket, gondolataik és érzelmeik nyilvánításában mérsékeltebbek, óvatosabbak, előadásuk gondos, stilusuk választékos, ahogy ez mér a jól öltözködő, művelt társaságban kötelező. Hiszen a jó levél nem is más, mint a távollevővel való társalgás, rövidebb-hosszabb monolog, a dialog másik fele majd a válaszban lesz. Ezért a könnyed és szellemes, egy szóval ügyes társalgó rendesen jó levélíró is lehet; ebben van az oka, hogy sehol sincs több jó levélíró mint a színműi dialogokban is kiváló franczia irodalomban.

De ez a fajta levél már irodalmi műfaj, tudatosan ekként is művelték íróik; a barát és barátnő, az írótárs vagy tanítvány (akár valóságos akár költött csak alkalom az író mondanivalóinak előadására. Petőfi levelei nem ilyen művirágok, legkevésbbé a magánlevelei, melyek – akár sebtiben akár hevertében írja azokat – a legteljesebb pongyolában mutatják be írójukat. „Én olyan ember vagyok – írja Aranyhoz intézett második levelében (XXXIII. sz.) – hogy a mely házba bemegyek, szeretem magamat hanyatt vágni a ládán.” Ilyen fesztelenül bizalmas helyzetben szeretett diskurálgatni, évődni barátaival, egyszer pajkos jókedvvel, máskor villámló haraggal, amilyen hangulatban éppen volt. Nagyon bosszantotta volna, ha e fesztelenségében rálesnek, ha kihallgatják; ezért, hogy barátainak valamikor eszökbe ne jusson leveleit kiadni vagy akárkinek mutogatni, többször szándékosan használ egy-egy vaskosabb vagy csipkedő kifejezést, éppen mint társalgása közben. Egyébként a keresetlen egyszerűség, természetesség és őszinteség,mely költeményeinek főfő sajátsága, leveleit még nagyobb mértékben jellemzi, aminthogy szoros rokonságban is vannak, egy tő hajtásai: költeményeiben és leveleiben egykép az ő sajátos és végtelenül érdekes egyénisége nyilatkozik meg minden eredetisége nyilatkozik meg minden eredetiségével és szeretetreméltó humorával.

De ha ennélfogva költeményeiből meg lehetne írni élet- és jellemrajzát, azt kell mondanunk, hogy levelei ismerete nélkül meg lehetetlen volna megírni. Ezért bármennyire irtózott a levelei közlése által való leleplezéstől, a nagy emberek sorsát nem kerülhette el; mióta Gyulai Pál a Vegyes Művek kiadásával (1863) megkezdte leveleinek közlését, kegyeletes szeretettel gyüjtögette, közölgette minden betűjét mindenki, aki csak talált valami tőle eredő írást, főképp levelet. Sajnos, levelei közül igen sok örökre elveszett: Tompa és Jókai, mikor összevesztek vele, későbbi nagy sajnálatukra maguk égették el a hozzájuk irottakat; a Pákh Alberthez, Vörösmartyhoz, Egressy Gáborhoz, Garayhoz irottak sokmással együtt már a 48-49-iki nagy zavarok idején elkallódtak. De ami elkerülte az enyészetet, a költőnek nemcsak külső életkörülményeit ismertetik meg, hanem. örömét és aggodalmát, keserűségét és haragját, életelveit és törekvéseit, szóval egész lelki világát és gazdag kedélyét feltárják előttünk.

Csak rövid szemlét kell tartanunk levelein, hogy erről legalább egy-két vonatkozásban meggyőződjünk. Igen korán (Úti jegyzetei szerint már Aszódon) kezdett verseket írni; 1838-ban, alig tizenhat éves korában, már munkás tagja a selmeczi irodalmi társaságnak: szaval, olvas (nyilván költeményeket) s kigúnyolja gazdájának sületlen verseit; 1840-ben a katonaság nehéz igája alatt a költészet – „a mennyei, a malasztos” – vigasztalja: „Oh, ha ezt keblemben nem hordanám, a kétségbeesés ölne meg!” 1842-ben Pápáról már az Athenaeum szerkesztőjének, a szigorú Bajzának küldi költeményeit, ha „érdemesek a megjelenésre”, a képző-társulatban pedig dicséretet és jutalmat nyer munkáival. Már érzi tehetségét, tudja, hogy „nem lesz középszerű ember”; czélja „nemcsak a mindennapi kenyér keresése, hanem magasabbra törekszik”: „művész és költő” akar lenni. A megélhetés gondján kívül vágya is viszi a színpadra; így barangol 1843-ban, de folyvást ír s egyre küldözi költeményeit Bajzának, a legnagyobb szigorúságot kérve tőle a megválogatásban. Bajza felismervén Petőfi nagy tehetségét, nemcsak verseit közli, hanem hogy a színész pályán haladhasson, könyvekkel és tanácsokkal látja el s anyagiakban is támogatja. Petőfit ez a jóindulat fiui bizalomra indítja s őszintén feltárja előtte nyomoruságos helyzetét (IX. és XIII. sz.); Pozsonyban is, előbb is már sokat nyomorgott, mire pedig a színészekkel való kóborlásából november végén Debreczenbe ér, - „egész csontváz” lett. Betegen s a legnagyobb inségben tölti itt a telet; de a következő év meghozza a fordulatot: első verskötetével Bajza és Vörösmarty karjain lép  a halhatatlanság utjára s végkép ott hagyja a színészetet; a Pesti Divatlap-nál 1844 derekától kezdve biztosítva lesz megélhetése is. Ime valóra kezd válni, amit mindig hitt és remélt! Ez a tudat boldoggá s büszkévé teszi. Meglátszik ez ettől kezdve (XVI. sz.) írt levelei vidám, majd dévaj hangulatán s termékeny költői munkásságán is.

A lapokban megjelent szebbnél-szebb költeményei s külön kötetei az egész országban ismertté tették nevét; meggyőződött erről maga is, midőn 1845 tavaszán a felvidékre rándult s először élvezte népszerűségét. Az ifjuság mindenütt lelkesen ünnepelte s fáklyás zenével, szerenáddal tisztelte meg, visszatérőben pedig Gömör-megyében táblabiróvá nevezték ki. Kirándulása emlékeit remek Úti jegyzeteiben örökítette meg, de itt büszke önérzete s pajzán kedve többször oly csipős megjegyzésekre ragadta, hogy megsértődött kritikusait éles támadásokra ingerelte. ezek őt is egyre ingerültebbé teszik; szerelmi csalódás is bántja, közállapotaink is izgatják, költői és történelmi olvasmányai (Shelley, Byron, a franczia forradalom) pedig szinte ember- és világgyűlöletig fokozzák hangulatát. Ekkor írt munkái (Szerelem átka, Salgó, Szilaj Pista, A hóhér kötele, a Tigris és hiéna, Az őrült, a Felhők cz. lyrai cziklus) hű tükrei lelki hánykódásának és fájdalmának. Erről a másfél évi időszakról (1845. jún. 24-től 1846. okt. 28-ig) egyetlen egy levele (XXI. sz.) maradt fenn, az is tele van a félreértések miatt érzett panasszal.

Beteges hangulatából az az utazás gyógyította ki, mely új fordulatot adott egész életének. 1846. nyarán Obernyik Károllyal elhatározták, hogy pap Endre látogatására Szatmármegyébe s innét Erdélybe rándulnak. Szeptember 8-án a főispán beiktatása alkalmából tartott nagykárolyi bálban megismerkedik a környék ünnepelt szépségével, Szendrey Júliával; heves szerelemre gyullad iránta s nemsokára meggyőződik, hogy érzelmei viszonzásra találnak. Ez a boldogság árad ki a Várady Antalhoz (XXII.) és az Orlai Petrics Somához intézett (XXVI.) leveléből s ezentúl írt minden költeményéből. Pedig még sokat kellett küzdenie s várnia míg keblére ölelhette a lányt, aki „Párizsnak is sok volna.”

Az 1847-ik év nemcsak ezt a vágyát teljesíti, megtetézi boldogságát még előbb az Arany barátságával. Amint elolvassa ennek Toldiját (még kéziratban) éles szeme nemcsak a nagy költőt, hanem a jó embert is felismeri szerzőjében.

„A ki ily dicsően festette a gyermeki szeretetet (mint t. i. Arany Toldiban), annak magának is jó fiunak kell vagy kellett lennie, s a ki jó fiú, az nem lehet rosz ember, az szép, tiszta, nemes lélek.” (XXXIII. sz.)

1847. február 4-én írja hozzá első levelét s verses üdvözletét, lelkes örömmel és bámulattal köszöntve a költőt, kinek „rögtön egész koszorút kell adni”, míg „más csak levelenként kapja a borostyánt”. Arany hasonló elragadtatással felel, mert boldoggá teszi a jutalomdíj gazdag „ráadása”, a Petőfi barátsága. Ezzel indul meg köztük az a meleg s mindvégig zavartalan barátság, mely még bensőbbé lett, mikor egymást június első hetében s Petőfi esküvője után – személyesen is megismerték. Egyéniségök, természetük különböző volt: Aranyt szelidség, higgadtság, szinte öreges nyugalom és túlságos szerénység, Petőfit hevesség, lobogó tűz, szinte erőszakos tettvágy és követelő önérzet jellemezte; amaz az epikának, emez a lyrának volt leghivatottabb művelője. Költészetök mintegy kiegészítette, jellemök ellentétessége még vonzotta egymást, irányuk közössége s lelkök nemessége pedig a legszorosabban egyesítette. Levelezésök, mely együtt jelent meg Arany Hátrahagyott Iratai III. kötetében, de csupán Petőfinek gyűjteményünkben levő 34 levele is a legmélyebb bepillantást engedi a két költő s az utóbbiak különösen Petőfi lelkületébe. Míg más barátjához intézett levele legtöbbnyire közlő természetű, az Aranyhoz intézettek sokkal tartalmasabbak s tréfás hangjuk mellett is komolyabbak. Mindjárt az elsőkben kifejti irodalmi és politikai elveit s kitűzi a czélt: „A népköltészet – úgymond – az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá! Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század feladata” stb. (XXIX. sz.) Feltárja előtte a maga függetlenségi vágyait s rajongó szabadságszeretetét, megismerteti vele az akkori irodalmi viszonyokat és cselszövényeket, ellátja jótanácsokkal s bátorítja félénk Múzsáját. Gyűlöli a tehetségtelen írókat, de a valódi tehetségeket „leborulva imádja”. Kiválogatja az új irány vezető embereit is: „Arany, Petőfi, Tompa triumviratusá”-ban s erélyesen sürgeti barátait az együttműködésre.

A népköltészet ügyét annyira fontosnak tartja, hogy kész szakítani is Tompával, mikor csatlakozását nem látja elég őszintének. De annál ragaszkodóbb Aranyhoz; őszintén gyönyörködik újabb meg újabb alkotásaiban, készséggel és ügyesen eljár azok kiadása ügyében, biztatja s később egyszer egyenesen ráparancsol, hogy Toldi-ját befejezze: „Ha már a fejét és a lábát megcsináltad, kötelességed a derekát is megcsinálni, különben vétkezel isten és ember ellen. Annak meg kell lennie. Olvaszd egy nagyszerű egésszé stb. Ha így bevégzed Toldit, Homér és Ossian szerencséjének fogja tartani, ha kezet fogsz velök”. (LXIX.) Ennek az erélyes követelésnek bizonyára sok része van abban, hogy Arany, ha későre is, befejezte a trilogiát.

Kisfaludy Árpád: Levelek hugomhoz az olvasásról

Ajánlás

Ezek a levelek – eredetileg kis körnek szánva, most nagyobb közönségre való tekintettel átdolgozva és bővítve jelennek meg. Czéljuk most is az: az olvasás haszna és gyönyörei mellett megismertetni a könnyű olvasmányok hímes takarója alatt lappangó veszélyeket, - különösen a műveltebb osztályok ifju hölgyeivel, kik a mulattató irodalom magányos „társaságában” legtöbbet időznek.

Az eredeti alakon nem változtattam, - inkább még a czímbe is kiirtam, hogy „hugomhoz” szólnak; ámbár azt szeretném, ha nemcsak „nénéim”, de „öcséim” is találnának bennök valamelyes javukra váló szolgálatot.

Budapest, 1888. febr. 10.

I.

B** januárius 9.

KEDVESEM! Szives leveled nagyobb örömet szerzett nekem, mint teneked az én ajándékom. Mert hogy a könyvet többre becsülöd a csillogó csecsebecsénél, már az sem közönséges leány-logika; hogy pedig a könyveket nem asztalod ékesítésére tartod, hanem azért örülsz nekik, mert „szeretsz olvasni” – ez meg éppen dicséretes gondolkodás.

Az időt, mit kötelességeink szabad rendelkezésünkre hagynak, méltóbban és több haszonnal alig értékesíthetnők, mint éppen az olvasás által. Az óra, melyben valamit tanultunk, ha eltünt is, de nem mult el – mintha semmivé lett volna. Megfelelő értékét birjuk abban, amivel lefolyása alatt szellemünk gazdagodott.

Általán drágának szokás mondani az időt, és az is. Annyit ér mindig, amennyiben értékesítettük; s amennyiben ezt tenni elmulasztók, oly mértékben drága veszteségünk.

Nem rég olvastam valahol idézve egy régi irót, kinek mondása szerint az idő annyit ér, mint az Isten; és e különcznek látszó állítása mellé egyszerűen azt az okot illeszti, hogy az időben megszerezhetjük az Isten birását, amire az időn kívül nincsen lehetőség. Egy angol közmondás pedig, mely manap uton-utfélen hangzik, azt tartja, hogy az idő pénz; - és a becslésnek ez utóbbi módja nem kevésbé jellegzi korunk anyagias irányzatát, mint az előbbi végtelenül emelkedettebb fölfogását azon kornak, melyből származik. Egyben azonban nyilván megegyeznek: az idő értékét mindenik azzal fejezi ki, amit legtöbbre becsül s amit folyása alatt megszerezni óhajt. Nagyon természetes. Innen van az is, hogy a foglalkozás, melyet kiváló szeretettel üzünk, rendesen biztos következtetést enged szellemi műveltségünk fokára.

Szivesen elhiszem, hogy te nem annyiban becsülöd az időt, amennyiben pénz. Hisz akkor legegyszerűbb volna a könyvekkel való foglalkozást a – könyvkötőkre hagynod. Te szabd óráidnak árán lelkedet akarod eszmékkel, ismeretekkel gazdagitani, szived érzelmeit nemes irányba fejleszteni; amit szükebbre szorított körödben társalgás által el nem érhetsz, azt a könyvekben keresed. A mulandó időt az örökkévalóhoz méred; mert szellemünk és annak minden érdeke – örök.

Nevetségesebb tagadás nem hallatta magát a történelem századaiban, mint az, mely a szellemvilág létezését támadja meg. Minden szofizmájával önmaga ellen bizonyít, - annál igazabban, minél szellemesebb akar lenni a szellemiek tagadásában. Hisz mindenikünk érzi e tagadás czáfolatát saját lelkében.

Igen is; a mi sajátszerű természetünkben két külön világ ölelkezik rejtelmes bensőséggel: a szellem és az anyag. A katekizmus egyszerű bölcsessége szerint: az ember testből és lélekből áll.

És ezen tényállásnak megfelelőleg különböző irányban érezzük nyilvánulni szükségleteinket is. Nem csak a test követel ápolást; tudást óhajt az ész, az akarat tárgyat keres vágyainak, és érzelmeinek táplálékot kiván a sziv. S gondolod-e, hogy az anyag mindezeket kielégítheti? Bizonyára nem; igényeink két világba nyulnak s kielégítést csak rokon valók érintkezése által nyerhetnek. Valamint a leglángolóbb lelkesedéstől soha meg nem tüzesül a vas, és akármilyen éles elméddel le nem metszheted czérnádról a legkisebb bogot: ugy a szellemet is éhen hagyja minden, ami anyag; szükségei csak saját világából elégíthetők ki, - csk szellemtől fogadhat el idomitó, nemesbítő befolyást. És a szellemek ilyetén érintkezésének mai napság legjárottabb utja: az olvasás.

Tehát méltán dicsérem én, hogy szeretsz olvasni. De te meg miért mentegeted emiatt magadat?... Nyilván hallottál gáncsoló szavakat is az olvasásról!

Olyan dolog ez, kedvesem, hogy dicsérni is, gáncsolni is lehet, - s éppen ezért nem akarom én a dicséretet csak ugy puszta kézzel adni. Ha szivesen veszed, elmondom a föltételeit; - remélem, nem lesz unalmas tárgya levelezésünknek. Aki szeret olvasni, olvasson egyszer az olvasásról is.

Annyi már az eddigiekből is világos, hogy az olvasás magában nem czél, hanem csak eszköz; mint ilyen pedig szükségképen azon czélnak van alárendelve, amelyre szolgál, s minden tekintetben ahhoz is kell viszonyítva lennie. Ha tehát az olvasásról akarunk értekezni, mindenekelőtt czéljával kell tisztába jönnünk.

Egynagytekintélyü tudós az olvasók czéljait általán e hármas osztályzatba foglalja: vagy az elmélkedés lelki gyönyörei, - vagy az ékesszólás tökéletesítése, vagy okszerübb vezetése ügyeinknek. És te hugom az imént dicsérve említett czéloddal melyik osztályba véled, hogy tartozol?

Ne törd rajt a fejedet. Nagyon régen volt az, mikor Verulámi Baco ezt az elmés osztályzatot fölállította. Ami a tudósnak akkor még eszébe sem jutott, a „nagy közönség”, - ma már hatalommán őtt. A legtöbben nem azrét vesznek ma könyvet kezökbe, hogy annak sorai közt a gondolatok mélységébe szállva keressék a lélektápláló igazságokat; sem az ékesszólás számára nem keresnek benne ragyogó eszméket; sem pedig valamely életpálya föladatainak okszerűbb megoldásához nem kérnek tőle útmutató segítséget. Ugyan mi tehát a czéljok?

„Mulatva okulni” – ez a jelszó, melyben a még valamit kereső nagy közönség várakozásai szinte sztereotip kifejezést nyertek.

És senkinek sem jut eszébe az ilyen számitás jogosultságát kétségbevonni; sőt az általános elismerésnek hangosan szóló bizonysága az „ismeretterjesztő” irodalom, melyet oly hihetetlen bőségben terítenek a nagyközönség asztalára. A szoros értelemben vett szépirodalom termékei már majdnem csak ritka delicatesse gyanánt szerepelnek s gyakran a legfantasztikusabb regény is legalább „történeti” czimmel keres nagyobb kelendőséget.

Részemről sem szándékom az olvasás ilyetén czéljának jogos vagy jogtalan voltát vitatni. Annyi bizonyos, hogy a legkisebb mértékkel van mérve; de végre is a szerénységgel nem akarok disputálni.

Elismerem inkább, hogy ez a jelszó nemcsak ellenmondást nem foglal magában; de sőt igen sokakra nézve az egyetlen utat jelzi, melyen fölébredt szellemök szükségleteit kielégíthetik. Csak a dolog mikéntjéről akarok néhány szót mondani. Mert amily bizonyos, hogy sokféle módon, sokféle tárggyal lehet mulatni: olyan bizonyos az is, hogy nem minden mulatással jár együtt az okulás.

Tudom pedig, hogy amazt ezen utóbbi nélkül te sem tartanád méltó czéljául az olvasásnak. Pusztán szórakozás kedvéért olvasni – hogy az imént idéztem tudósnak szavaival szóljak – nem volna egyéb, mint egy kissé tisztességesebb neme a naplopásnak.

Sőt azt gondolom, nem tartanád – a nagy közönség álláspontjáról sem – túlzottnak a követelést, mely a mulatás alatt a mulékony élvezeten túl is keres valamit: az ízlés nemesítését; és az okulás alatt nem azt érti csupán, hogy az értelem ismeretekben gazdagodjék; hanem hogy az ismeretek utat találjanak az akarat körébe, képezzék a jellemet s helyes irányban megszilárdítsák.

S valóban, ha megkérdenéd azokat, kik az olvasás által mulatva akarnak okulni, - bizonyára ezt a magyarázatot adnák jelszavoknak. De tisztában vannak-e czéljok lehetőségének föltételeivel is?

A mulatásnak legelső föltétele a szép, melynek hatása kellemes feszültségben tartsa lelkünket; amitől tehát mulatságot várunk, mindenek előtt a szépnek könnyed, megnyerő alakjában kell megjelennie. Ez nem is kérdés. – De kérdés az. Vajjon szép-e minden, ami kellemesen érint? – ami tetszésünket megnyeri, nemesíti-e mindig ízlésünket is?...

Nagyon messze vinne, ha én most itt a jó izlésről, szépségről, ennek föltételeiről stb. ereszteném meg a szót. Hisz közmondássá vált, hogy az izlésről legjobb nem disputálni. – Egyet emlitek föl csupán, amiben kétségkívül minden józan ítélet egyetért, hogy a szépség – hacsak nem akarjuk pusztán eszthétikai fogalmul tekinteni, hanem az életben és természetben keressük – soha sem jöhet számba egymaga; elválhatatlan társai az igaz és jó. Ezek nélkül a „szép” üres forma volna csak; csinált virág, festett arcz. S ilyen szépségekkel szemben lehet-e még izlésről beszélni? Talán lehet: hanem ennek az izlésnek nemesítéséről – bizonyára nem.

Az üres szépség hatása hiu káprázat lehet csak; sohasem valódi élvezet. Iránytalan, tétova mozgásba hozza a lelket, - s amiben gyönyörködni vélünk: a fölvert hullámokon játszó képzelem szeszélyeinél nem egyéb. Amint a mozgás elcsendesül s lehül a képzelem: a legjobb esetben az egészből semmi sem marad; vajmi sokszor megesik azonban, hogy a hullám nagyon is magasra vert, s míg a partról szennyet és gazt söpört magával, egy-egy drága gyöngyöt meg kivetett. Silány gyönyör tehát, vagy éppen veszteség.

És az okulás?

Ennek is csak a valódi szépség birja föltételeit; az olyan szépség, mely – mint a napsugár a fényt és meleget – úgy hozza mindig magával az igazat és a jót. Hatása alatt földerül a lélek s játszva szedegeti ismereteinek tárházába a legbecsesebb igazságokat; és a sziv, mint hajnalra a virág, gyönyörrel nyílik meg érintésére, s kelyhébe észrevétlen a jónak illatos méze gyülekszik. És ez a szinméz a tisztult világnézet s a vele járó állhatatos jellem.

A lélek kellemes ringása így már nem iránytalan csapongás többé; inkább azon csöndes hullám-játékhoz hasonlíthatnám, mely a víz alatti világ számára a levegőt s ezzel az életet közvetíti.

Igy terjeszt a napsugár derüt és áldást a természet ölén; így lehet csak értelme annak, hogy valaki mulatva okuljon. – És ezt a czélt egyáltalán elérheted-e könyvek által?

Nem akarnám, hogy mindjárt első levelem is kifárasszon hosszuságával; e kérdéssel tehát majd jövőre mulassunk.

Forrás: Kisfaludy Árpád: Levelek hugomhoz az olvasásról –Szent-István-Társulat Bp. 1888.

Szemere Miklós (1802-1881)

- Az eredeti helyesírás megtartásával! -

Szemere Miklós ősnemes magyar család ivadéka, Huba vezére vére; született Zemplén-megyében Lasztóczon 1802. junius hó 17-én Atyja volt Szemere László, anyja Vattay Krisztina. Testvérei közül kivállott György, kit széles olvasottsága s metsző sarkasmusa tett pár megyére terjedt körben nevezetessé; továbbá: Krisztina, Szemere Pálné, ki férjével játszi kedvvel versenyezve, Vilma név alatt, néhány sikerült s a „Muzarionban” megjelent Sonettet írt, mi korában nagy feltűnést keltett.

Költőnk atyja azon régi jó táblabírák közé tartozott, kik a „beatus illét” dudolva, a meleg családi tüzhelyet, csendes folyásu falusi gazdaságot, nem örömest cseréltek fel a közügyek küzdelmes harczaival; de ott, hol az ősök erénye a hazaszeretet tettre vagy áldozatra szólitotta, mindig az első közt sorakozott. És mert egyszer, hazafiságára történt hivatkozással követté választatott, egy országgyülésen képviselte Zemlénmegyét.

Anyja szelid kedélyü jó anya volt s költőnk sejtve, hogy költői kedélyét tőle öröklé – gyakran emlegette: mily örömet szerzett az édes anyának, ha iskolai szünidőkre hazakerült fiát szilajabb mulatságaitól elvonva, vele Kölcsey vagy Kisfaludy verseit olvastathatta fel. – Mert tudni kell – de hiszen nem is lehet az másként minthogy oly eleven lélek, - mely azon korban is, midőn mások már csak a reves fa csillámával birnak, - szikrázó kedélyével, hazafias lángjával gyujtani tudott – csak sebes vérmozgásu virgoncz testben üthetett tanyát; tudni kell tehát, hogy költőnk gyermekjátékai oly nemüek voltak, melyek az őrgonddal kisérő anyát sokszor aggalomba ejték, de melyek izomrendszerét annyira kifejleszték, hogy társai közül, alacsony termete s nem rendkiveli csontszervezete daczára, mint legügyesebb uszó, birkozó s egyátalán gymnasticus vállott ki. Testi rugékonyságát, s arczának korát kétségbevonó fiatalságát, késő vénségéig megtartá; tornászati ügyességével 70 éves korában is, sok fiatal emberen tul tett.

Bár mennyire humorizált is önmaga felett, - bántotta középszerünél kisebb termete, - kitünt ez nemcsak kesernyés önhumorából, - de mert talán senki sem fordit oly figyelmet az emberek termetére mint ő forditott. – Megmérte minden bizalmasabb vendége magasságát, szobája ajtaján vonásokkal s a név kezdőbetüivel jelezve azt. Tudta a világ minden óriásának és törpéjének test mértékét. Birálta az alakokat szobrászati aestheticai szempontból; s mert az ő alakja azon kivánalmaknak nem egészen felelt meg, - mint többször emlité – nagyon sok baja volt önmagával; persze csak ifju korában, mert tul az élet delén, kibékül az ember sok mindennel, arra való a – philosophia.

Termete 5 láb 2 hüvelyk volt, testileg tehát alacsony; de annálinkább meg volt teremve lelkileg. Nem volt ott alacsonyság, nem volt ott ferdeség, de volt a helyett: magasztos költői láng, csillogó tiszta hazafiság, s a legnemesebb emberbaráti szeretet.

Atyját 9 éves korában vesztvén el, az ő jelleme nem gyakorolhatott lelkére nagy befolyást; azon szilárdság elhatározásában, elveiben, mely holtáig jellemezte, vele született erény, s a müvelt lélek önérzetének természetes nyilvánulása volt.

Mint 7-ik évébe menő gyermek az elemi iskolákat 1809-ben Sáros-Patakon kezdette meg – s miután közben két évet Eperjesen és Lőcsén töltött, ismét Patakra tért vissza, hol 1824-ben a jogi szakot is bevégezte. Iskolai pályáját mint kitűnő tanuló futotta meg s habár nem nagy szenvedéllyel birkozott is a lelkétől különben idegen száraz tudományokkal – éles felfogása, s roppant emlékezete annyira kisegitette, - hogy a tanosztályokban folyvást első volt, s a tanultakból késő vénségéig ugyszólván mitsem veszitett el. – 1826-ban Szerencsi István, - később királyi személynök – ekkor Unghmegye főjegyzője mellett, majd 1827-ben a pozsonyi országgyűlésen, nagybátyja Szemere István zemplénmegyei első alispán és országgyülési követ oldalánál volt patvarista, a midőn az ügyvédi vizsgát is letevén haza került s eleven szellemének foglalkozásra lévén szüksége, a megyei közélet terén vett tevékeny részt.

Akkor még a megyék a nemzet alkotmányának hatalmas tényezői s a fiatalságnak kitünő iskolái voltak. – Szemere Miklós ez életiskolában a  fiatal izzó szív tüzével csatlakozott az ellenzék zászlajához s azalatt küzdött ugyan oly tüzzel, holtig. Szónoki nyelvezettel nem birt, de a hol a pecsovicstábor phalanxa ellen kellett támadást intézni, az első löveget rendesen ő intézte. – Ez időre esik a Zemplénmegye nyakára küldött királyi biztos Siskovics szereplése; - ennek önkényeskedése ellen történt bátor férfias fellépése miatt fiscalis actiót kapott s vád alá helyeztetett; - nem lévén azonban az ellen emelt s a gyülölet sárga-fekete levébe mártott erős vádak tanukkal igazolhatók, - a vádiratok az utónemzedék számára levéltárba helyeztettek. – Ekkor irta első kötött irályu munkáját a „Mixturát” melyben a talpnyaló bajnokokat tette csuffá. Ugy ezen munkája valamint más, inkább férfikézen forgott alkalmi versei, s még mostan is sokak előtt ismert „hardicsai pásztora” megyéje határán tul is kapósak voltak. – Akkor még nem gondolt arra, hogy komolyan foglalkozzék az irodalommal; nagyobb vágyat érzett a festészethez és dombor-metszéshez, s ez okból 1832-1836-ig Bécsben s az akkori ausztriai Olaszországban művészek és műremekek között tölté idejét.

Nagy ügyességet szerzett az arczképezésben, utánfestésben és utánmetszésben – s hogy mégsem e téren tökéletesítette magát, oka abban rejlik, hogy meg volt benne az, a mi kevés embernek adatok meg: az önbizalomra képes erő s ezzel megállapitá, hogy ecsetelni s utánmetszeni ugyan képes, de teremteni nem; pedig az ő lelke arra volt hivatott, hogy teremtsen.

Szemere Pál azon éleseszű kincskereső, - ki az úttörés rögeivel küzdő s azon kor több itésze által költőnek sem tartott Petőfit, első volt merész  az irói körben bemutatni, - korán felösmerte öccsében Miklósban a dús költői ért, s őt az akkori irodalmi tekintélyek: Kölcsey, Vitkovits, Vörösmarty, Bajza társaságába bevezetvén, ifjúkorától folyvást ösztönözte irodalmi működésre. – Mind nem használt semmit. – Az ifjút elragadta a vadász-szenvedély, az erdők bája, titokzatos homály, viszhangozó tülök, kopóhajtás, vadásztanya, mind oly jelenségek, melyek költői kedélyét természetben kielégitvén, nem érezte lelke a borongó képek, eszmék kifejtésének szükségét. – Nyitott mellel, nyitott szívvel, viharos vadonban ábrándozott szabad hazáról, csendes családi örömekről. – Ámde az élet nagyon fukar!

Akkor még nem merité ki az élet boldogságát, keserüségét, s habár meg volt is lelkében az a sötét alap, honnan humora oly villanyosan szökkent ki, - évek kellettek hozzá, míg megbarátkozott a gondolattal, hogy a mit szíve érez, le is irja s másokkal is éreztesse. – Sokáig vajudott nála az elem, 38 éves koráig tanyázott az erdők vadonában, úgyszólván öntudatlanul élvezve a természet közvetlenségében nyilatkozó költészetet; - s ha olykor mélázva találta a hajnal, az éji vadásztűz hamvadó parázsánál, egy vadat szimatoló kopó vakkantás felkorbácsolta vérét s neki iramlott a szirtes tetőknek – küzdeni az erdők vadaival. – Igy sebezte meg egy hatalmas vadkan; sebe nehány hétre ágyba szögezte és segédül hiva az unalmat, kezébe adá a tollat, mely kezdetben sem volt ludtoll s később valódi arannyá vállott. – Itt már tudott teremteni! –

És folyt az élet; a költő – lasztóczi csendes magányában – az érett kalász helyett borostyán lombért fáradozott; irt és olvasott szorgalmasan, érezte, hogy sok a teendője, míg sikert érhet. Aesthetikai látköre mindinkább tágult s azon arányban lombosodott a borostyán. – Mindig szebbet és jobbat írt. – Ekkor már egészen ezen szenvedélyének élt. Szemere Pállal, Vörösmartyval, Bajzával gyakori s Császár Ferenccel valamint későbben Tompával, sürü levelezésben s az irodalom majd minden tagjával barátságban állt. – Mindamellett is, távol az irodalmi központtól, - mint a példaszó mondja: „távol az egyéntől, távol a szívtől” a közvetlen érintkezés, barátkozás, személyes befolyások, nem szerezhették meg számára, az irodalmi pajtáskodás által nyujtani szokott tömjént. – Nagyobb népszerüségre nem juthatott soha s e felett – s hason sorsról bár nem méltán panaszló Tompához irott leveleiben, keserü kifakadásának gyakran ad hangot.

Mindamellett is, - bár nem sürün – írt folyvást; majd minden szépirodalmi la és folyóiratba s mindinkább javuló izéssel. szakított a régi iskola formaságaival; behelyezte költészete szentélyébe a királyi korona mellé a koldus kalapot. Kiváló szépészeti érzéke mindnagyobb világot ölelt fel; érezte, tudta, hogy a jellemzetesnek, habár esetleg rút is, - mihelyt nem csömörletes – csak oly jogosultsága van a költészetben valamint a szépmüvészetekben, mint az általános szépnek. – A régi iskola aesthetikai „szépének” bilincseiből kevés, azon kor befolyása alatt álló iró tudott menekülni; - ő lehányva lelkéről minden nyügöt, szabad csapongást engedett szellemének s nem törődve a birálatokkal, - lett bölcsészete önálló és saját, irodalmi egyénisége jellemzetes és kidomborúlt. – az irodalmi köröktől támogatásban nem részesült ugyan, de azok befolyása alatt sem állott, - s ekként önmagára utalva, megmentette sajátosságát.

Sok idő kellett hozzá, míg a formákkal megbirkozott – s míg a közönség az általa meghonositott szokatlan hangot megszokta és megszerette. Megtörtént végre az is; s midőn Brassai elleni anticriticáját megirta s ebből széles olvasottsága s szépészeti tudománya s számos gyönyörü költeményéből irodalmi egyénisége általánosabban lett ösmeretessé, majdnem egyidejűleg választatott a m. t. akadémia s a Kisfaludy-társaság tagjává.

Egészen arra termett, hogy író legyen; - s ha valószinűleg májbetegségéből származó gyakori lazultságát letudta volna küzdeni, irt volna tömérdeket; erre utalnak nagyszámu töredékei. – Röstsége ellen sokszor kikel költeményeiben is; társalgás közben pedig gyakran áldotta sorsát, hogy oly nővel kötötte össze, ki a gazdálkodás sulyát gyöngéd vállaira véve, anyai kötelességei mellett, annak is igyekezett megfelelni. – Nejével Márjássy Annával 1836-ban kelt össze s hat leánya közül csak kettő – Vilma és Mária – élte túl. Családos életében rajongásig szeretett kedves gyermekei s különösen legidősb Emmi nevü leánya elvesztése miatt sok fájdalom s az életben, - hol az eszményi oly kevés – sok csalódás érte. – A kagylóban fájdalom érleli meg a drága gyöngyöt, - nála a fájdalom s keserüség, birokra szállva, alapjában vidám eleven kedélyébel, megteremté vagy inkább kifejleszté, a lelkében már különben is létezett töretlen humort.

Majd jött a vész, - bekövetkeztek a szabadságharcz nagy napjai, őt kiragadta neje s gyermekei karjai közül a lelkesedés; karddal cserélte fel a lyrát, önkéntes huszárnak csapott fel, s mint ilyen nehányadmagával Erdélyben, Bem engedelmével a Vilmos huszárokhoz csatlakozott, s több csatában részt is vett.

Az ezután következett szomoru időket, mint minden jóérzésü magyar ember, mély lelki fájdalommal s férfias resignatióval türte. Kétkedve kötözött egypár csillogó reményszálat a jobb jövőhöz. Kezdett nem hinni nemzete jó sorsában,- pessimista lett, - az is maradt holtig. – Mindamellett felbuzgott kimerithetlen humora, e könnyein szivárvánnyá tört szellemsugár, - s megyéje számos fia, elsötétült kedélyü barátai, ezen mély kutforrás felcsillámló habjaiból jártak üditő nedüt meriteni.

Az előbb is látogatott lasztóczi tusculanum, most valóságos asylummá lett, - oda menekült a kétségbeesett, és a hontalan. Ő sem nyujthatott vigaszt, - de nyujtott nemes példát a gyakorlati bölcsészetre; és – nem törődve az őt elérhető veszélyekkel – nyújtott hajlékot az üldözötteknek. – Mennyi adomát tudott különösen lengyeleiről, ezek szokásos nagyzásáról s más különösségeikről elmondani! Ezek részére már a 30-as években is menhelyet nyujtott a lasztóczi ház.

A 60-as évekből vagyis a hazafias közszellem szabadabb nyilvánulhatásának idejétől kezdve, - háza a vidéken a társadalmi, politikai, s irodalmi helyes irányu törekvéseknek gyupontja volt. Körülötte sereglettek az ifjak, kiknek lelkében szikra gyult. Ő szivesen karolta fel őket s örömmel társa fel előttök ösmeretei gazdag tárházát s játszi vidám humorral, de a legnagyobb biztonsággal vezette őket a szép törvényeinek, s a nemes izlésnek ösmeretére.

Kiváló szenvedélye volt a régiségek s természeti ritkaságok gyüjtésében. Egyik szobája telve volt a legkülönbözőbb fegyverekkel, római, görög, etrusk régiségekkel, urnákkal, sisakokkal, vassümegekkel s önmaga által elejtett medve és vaddisznó koponyákkal. Minden tárgynak tudta lelet helyét, régiségi becsét, használati czélját; olyanoknak is, melyeket a laikus megbámul ugyan, de nem ért. – Ebben is jeles tanulmánnyal birt.

A nemzet nehéz napjaiban, e szobába rontottak be hozzá a zsandárok, régi fegyverei miatt Kassára kisérendők. Nem tudták a vasat a kezére tenni ketten, és ő kidobta mind a kettőt. Jöttek aztán hatan, s vitték a „Fekete sasba”, hol míg a „Verhör” elébe kerülhetett, hat hetet kellett töltenie.

Ez a szoba volt dolbozó szobája; ugy oda illett ő e muzeumba, ugy oda illett azzal a spártai teljes jellemmel, melynek talán ő volt utolsó képviselője.

E sok régiségen elmerengve, gyakran bele tekintett multjába, mely rövidnek látszott előtte mint egy álom. – Pedig ő néhány évtized tarka képeit leltározhatta. – Emlékezett is minden csekélységre; eltudta mondani iskolai élményeit a legzsengébb gyermekkorból, a legapróbb részletekig. Emlékezett tanulótársainak még arczvonásaira is. – Guthy Móriczot hiven arczképezte holta után. – Ifjukori barátait aggkorában is az ifjuszív melegével emlegette. – Voltak közöttök, kiket a sors fel nem karolt, földszint hagyott, - felkereste őket s követelte a gyermekkor szertartás nélküli érintkezését.

Születés, vagyon, társadalmi állás nála csak akkor nyert becset, ha azok alapján kifogástalan becsületesség képezte. Irja egyik versében:

„Emberben én az embert keresem

Embert a szó legfensőbb értelmében”

És nem volt előtte csekély állás, ha becsületes ember viselte.

Nemes gondolkozás s ebből folyólag, mély emberbaráti szeretet, tiszta lelkes hazafiság, rendkívüli igazságérzet s társadalmi és politikai morál tekintetében teljes puritanismus s hajthatatlan következetesség – jellemezték.

A szellem nem hódít mindig, sok embert szelleme tesz kiállhatatlanná; - az ő szelleme mindig hódított. Társalgásában olyan volt, mintha a sötét keblű tengeren habcsillámok játszadoznak, lelke valóságos  caleidoscop, tömérdek „szinvegyülettel. Sokszor a dévajkodásig vidám, telve a humor minden nyilatkozásával; emlékezete egy kifogyhatlan adomatár. Szerette ha mulattak, örültek körülte, mert, mint nagyon gyakran mondá. szeret, hacsak lehet, önmagától menekülni s az élettel világgal, önmagával s különösen a hazai viszonyokkal elégedetlen fanyar öreg Szemere Miklós helyett – mint nevezni szokták – a „kifogyhatlan kedélyü öregifjut” adni. – Hát bizony kifogyott az ő kedélye is olykor. A hazafiatlanságot satyrával, a sértést a legkeserübb édes gúnnyal kegyetlenül meg tudta ostorozni.

Volt aztán egy komoly tér, - ha politikai vita került a felszínre, - míg minden egyéb felett képes volt a philosoph cynismusával humorizálni, itt mély meggyőződésből fakadt keserüsége – bár nem volt tulzó, csak a végzetességig következetes – egész a szenvedélyes indulatig csapott fel olykor.

Annyira féltette hazáját, annyira felzaklatta a nemzetnek erkölcsi és anyagi szembeszökő hanyatlása, hogy – fájó szivvel bár – kötelességének tartotta a – meggyőződése szerént – helytelen politikai irányt vitató és követő régi barátaitól visszavonulni.

Szigoru volt elveiben, szigorú volt birálatában, érezte, hogy teheti; mert ő egy fotó gondolattal sem tántorodott el soha az igazság s a hazafiui és polgári erények ösvényéről.

Szilárd férfi volt, de nem rideg. Nagyon könnyen utat talált szivéhez a sajnálkozás; teljes szívvel vett részt mások fájdalmaiban s ott, hol a nyomor redőit kellett elsimitani – bár áldozattal is – perczig sem késett azt megtenni. – Sokszor mondá: „lehetnek menthető bünök, hol családja nyomora sodorja örvénybe az apát” de „ha a bűn mocsarából a meghizott jólét emelkedik ki – pallost nkei.”

Hazáját ugy szerette mint talán senki, vagy nagyon kevés. – Égett a vágytól még egyszer látni Kossuthot s elpanaszolni neki, a mi bántja. El is ment 1874 nyarán; Baracconeban töltött három hetet. – Hozott magával nehány kövesült kagylót s haza hozta lelkében a hazafiui fájdalom kifényesedett gyöngyeit. – Nem talált vigasztalást ott sem. Hogy is talált volna koldusnál – koronát!

Régi vágya volt a klassicai föld beutazása – sokáig halasztotta; szeretett magától mindent megvonni – míg végre engedve családja sürgetésének, betöltötte ezen régi vágyát is. – Beutazta Mehádián, Konstantinápolyon, Görögországon, Sziczilián keresztül Olaszországot; - megtekintette s emlékében haza hozta a mi szépet, műremeket s nagyszerüt látott. Míg utitársai közönyös szemmel tekintettek át, egy-egy mész-kőszirtes görög szigeten, addig az ő szelleme néma borongással időzött Ulysses országában, Thebe romjain sat. Ugy talán senki sem ösmeri már a régi classicai világot, mint ő ösmerte, - ő, ki először járt ama tájakon, a római s görög auctorok nyomán – utitársai csodálatára – mindenütt tájékozta magát, minden helyet felösmert s tudott is rá rögtön idézni.

Mint egykor Kazinczy Gábor és Sárossy Gyula rémülésére, a szalánczi várbástya kiálló erkély kövein, - hajmeresztő ügyességgel járkált az atheni acropolis oszlopcsarnokán. Szaladva ment le a Vesuv süppedékes hamuján, hol 35 évvel fiatalabb utitársa, nyomról nyomra ereszkedett le.

És az idő felemésztette ez aczél izmokat is! – 1881 augusztus 20-án végelgyengülésben halt meg. – Teste elgyengült, de szelleme nem az utolsó perczig. Kórágyában is folytonosan foglalkozott. – Mennyi tanulmányt, mily nemes kedélyt, m ily kiváló értelmet zárt le a koporsó fedele!

Halála előtt nehány nappal több, derék eszmét tartalmazó töredéket irt s öt nappal előbb irta „II. Rákóczy Ferencz szelleméhez” czimü bevégzett szép költeményét – hattyudalát.

Forrás: Szemere Mikós összegyűjtött munkái I. kötet Bp., Aigner Lajos 1882.