Kisfaludy Árpád: Levelek hugomhoz az olvasásról

Ajánlás

Ezek a levelek – eredetileg kis körnek szánva, most nagyobb közönségre való tekintettel átdolgozva és bővítve jelennek meg. Czéljuk most is az: az olvasás haszna és gyönyörei mellett megismertetni a könnyű olvasmányok hímes takarója alatt lappangó veszélyeket, - különösen a műveltebb osztályok ifju hölgyeivel, kik a mulattató irodalom magányos „társaságában” legtöbbet időznek.

Az eredeti alakon nem változtattam, - inkább még a czímbe is kiirtam, hogy „hugomhoz” szólnak; ámbár azt szeretném, ha nemcsak „nénéim”, de „öcséim” is találnának bennök valamelyes javukra váló szolgálatot.

Budapest, 1888. febr. 10.

I.

B** januárius 9.

KEDVESEM! Szives leveled nagyobb örömet szerzett nekem, mint teneked az én ajándékom. Mert hogy a könyvet többre becsülöd a csillogó csecsebecsénél, már az sem közönséges leány-logika; hogy pedig a könyveket nem asztalod ékesítésére tartod, hanem azért örülsz nekik, mert „szeretsz olvasni” – ez meg éppen dicséretes gondolkodás.

Az időt, mit kötelességeink szabad rendelkezésünkre hagynak, méltóbban és több haszonnal alig értékesíthetnők, mint éppen az olvasás által. Az óra, melyben valamit tanultunk, ha eltünt is, de nem mult el – mintha semmivé lett volna. Megfelelő értékét birjuk abban, amivel lefolyása alatt szellemünk gazdagodott.

Általán drágának szokás mondani az időt, és az is. Annyit ér mindig, amennyiben értékesítettük; s amennyiben ezt tenni elmulasztók, oly mértékben drága veszteségünk.

Nem rég olvastam valahol idézve egy régi irót, kinek mondása szerint az idő annyit ér, mint az Isten; és e különcznek látszó állítása mellé egyszerűen azt az okot illeszti, hogy az időben megszerezhetjük az Isten birását, amire az időn kívül nincsen lehetőség. Egy angol közmondás pedig, mely manap uton-utfélen hangzik, azt tartja, hogy az idő pénz; - és a becslésnek ez utóbbi módja nem kevésbé jellegzi korunk anyagias irányzatát, mint az előbbi végtelenül emelkedettebb fölfogását azon kornak, melyből származik. Egyben azonban nyilván megegyeznek: az idő értékét mindenik azzal fejezi ki, amit legtöbbre becsül s amit folyása alatt megszerezni óhajt. Nagyon természetes. Innen van az is, hogy a foglalkozás, melyet kiváló szeretettel üzünk, rendesen biztos következtetést enged szellemi műveltségünk fokára.

Szivesen elhiszem, hogy te nem annyiban becsülöd az időt, amennyiben pénz. Hisz akkor legegyszerűbb volna a könyvekkel való foglalkozást a – könyvkötőkre hagynod. Te szabd óráidnak árán lelkedet akarod eszmékkel, ismeretekkel gazdagitani, szived érzelmeit nemes irányba fejleszteni; amit szükebbre szorított körödben társalgás által el nem érhetsz, azt a könyvekben keresed. A mulandó időt az örökkévalóhoz méred; mert szellemünk és annak minden érdeke – örök.

Nevetségesebb tagadás nem hallatta magát a történelem századaiban, mint az, mely a szellemvilág létezését támadja meg. Minden szofizmájával önmaga ellen bizonyít, - annál igazabban, minél szellemesebb akar lenni a szellemiek tagadásában. Hisz mindenikünk érzi e tagadás czáfolatát saját lelkében.

Igen is; a mi sajátszerű természetünkben két külön világ ölelkezik rejtelmes bensőséggel: a szellem és az anyag. A katekizmus egyszerű bölcsessége szerint: az ember testből és lélekből áll.

És ezen tényállásnak megfelelőleg különböző irányban érezzük nyilvánulni szükségleteinket is. Nem csak a test követel ápolást; tudást óhajt az ész, az akarat tárgyat keres vágyainak, és érzelmeinek táplálékot kiván a sziv. S gondolod-e, hogy az anyag mindezeket kielégítheti? Bizonyára nem; igényeink két világba nyulnak s kielégítést csak rokon valók érintkezése által nyerhetnek. Valamint a leglángolóbb lelkesedéstől soha meg nem tüzesül a vas, és akármilyen éles elméddel le nem metszheted czérnádról a legkisebb bogot: ugy a szellemet is éhen hagyja minden, ami anyag; szükségei csak saját világából elégíthetők ki, - csk szellemtől fogadhat el idomitó, nemesbítő befolyást. És a szellemek ilyetén érintkezésének mai napság legjárottabb utja: az olvasás.

Tehát méltán dicsérem én, hogy szeretsz olvasni. De te meg miért mentegeted emiatt magadat?... Nyilván hallottál gáncsoló szavakat is az olvasásról!

Olyan dolog ez, kedvesem, hogy dicsérni is, gáncsolni is lehet, - s éppen ezért nem akarom én a dicséretet csak ugy puszta kézzel adni. Ha szivesen veszed, elmondom a föltételeit; - remélem, nem lesz unalmas tárgya levelezésünknek. Aki szeret olvasni, olvasson egyszer az olvasásról is.

Annyi már az eddigiekből is világos, hogy az olvasás magában nem czél, hanem csak eszköz; mint ilyen pedig szükségképen azon czélnak van alárendelve, amelyre szolgál, s minden tekintetben ahhoz is kell viszonyítva lennie. Ha tehát az olvasásról akarunk értekezni, mindenekelőtt czéljával kell tisztába jönnünk.

Egynagytekintélyü tudós az olvasók czéljait általán e hármas osztályzatba foglalja: vagy az elmélkedés lelki gyönyörei, - vagy az ékesszólás tökéletesítése, vagy okszerübb vezetése ügyeinknek. És te hugom az imént dicsérve említett czéloddal melyik osztályba véled, hogy tartozol?

Ne törd rajt a fejedet. Nagyon régen volt az, mikor Verulámi Baco ezt az elmés osztályzatot fölállította. Ami a tudósnak akkor még eszébe sem jutott, a „nagy közönség”, - ma már hatalommán őtt. A legtöbben nem azrét vesznek ma könyvet kezökbe, hogy annak sorai közt a gondolatok mélységébe szállva keressék a lélektápláló igazságokat; sem az ékesszólás számára nem keresnek benne ragyogó eszméket; sem pedig valamely életpálya föladatainak okszerűbb megoldásához nem kérnek tőle útmutató segítséget. Ugyan mi tehát a czéljok?

„Mulatva okulni” – ez a jelszó, melyben a még valamit kereső nagy közönség várakozásai szinte sztereotip kifejezést nyertek.

És senkinek sem jut eszébe az ilyen számitás jogosultságát kétségbevonni; sőt az általános elismerésnek hangosan szóló bizonysága az „ismeretterjesztő” irodalom, melyet oly hihetetlen bőségben terítenek a nagyközönség asztalára. A szoros értelemben vett szépirodalom termékei már majdnem csak ritka delicatesse gyanánt szerepelnek s gyakran a legfantasztikusabb regény is legalább „történeti” czimmel keres nagyobb kelendőséget.

Részemről sem szándékom az olvasás ilyetén czéljának jogos vagy jogtalan voltát vitatni. Annyi bizonyos, hogy a legkisebb mértékkel van mérve; de végre is a szerénységgel nem akarok disputálni.

Elismerem inkább, hogy ez a jelszó nemcsak ellenmondást nem foglal magában; de sőt igen sokakra nézve az egyetlen utat jelzi, melyen fölébredt szellemök szükségleteit kielégíthetik. Csak a dolog mikéntjéről akarok néhány szót mondani. Mert amily bizonyos, hogy sokféle módon, sokféle tárggyal lehet mulatni: olyan bizonyos az is, hogy nem minden mulatással jár együtt az okulás.

Tudom pedig, hogy amazt ezen utóbbi nélkül te sem tartanád méltó czéljául az olvasásnak. Pusztán szórakozás kedvéért olvasni – hogy az imént idéztem tudósnak szavaival szóljak – nem volna egyéb, mint egy kissé tisztességesebb neme a naplopásnak.

Sőt azt gondolom, nem tartanád – a nagy közönség álláspontjáról sem – túlzottnak a követelést, mely a mulatás alatt a mulékony élvezeten túl is keres valamit: az ízlés nemesítését; és az okulás alatt nem azt érti csupán, hogy az értelem ismeretekben gazdagodjék; hanem hogy az ismeretek utat találjanak az akarat körébe, képezzék a jellemet s helyes irányban megszilárdítsák.

S valóban, ha megkérdenéd azokat, kik az olvasás által mulatva akarnak okulni, - bizonyára ezt a magyarázatot adnák jelszavoknak. De tisztában vannak-e czéljok lehetőségének föltételeivel is?

A mulatásnak legelső föltétele a szép, melynek hatása kellemes feszültségben tartsa lelkünket; amitől tehát mulatságot várunk, mindenek előtt a szépnek könnyed, megnyerő alakjában kell megjelennie. Ez nem is kérdés. – De kérdés az. Vajjon szép-e minden, ami kellemesen érint? – ami tetszésünket megnyeri, nemesíti-e mindig ízlésünket is?...

Nagyon messze vinne, ha én most itt a jó izlésről, szépségről, ennek föltételeiről stb. ereszteném meg a szót. Hisz közmondássá vált, hogy az izlésről legjobb nem disputálni. – Egyet emlitek föl csupán, amiben kétségkívül minden józan ítélet egyetért, hogy a szépség – hacsak nem akarjuk pusztán eszthétikai fogalmul tekinteni, hanem az életben és természetben keressük – soha sem jöhet számba egymaga; elválhatatlan társai az igaz és jó. Ezek nélkül a „szép” üres forma volna csak; csinált virág, festett arcz. S ilyen szépségekkel szemben lehet-e még izlésről beszélni? Talán lehet: hanem ennek az izlésnek nemesítéséről – bizonyára nem.

Az üres szépség hatása hiu káprázat lehet csak; sohasem valódi élvezet. Iránytalan, tétova mozgásba hozza a lelket, - s amiben gyönyörködni vélünk: a fölvert hullámokon játszó képzelem szeszélyeinél nem egyéb. Amint a mozgás elcsendesül s lehül a képzelem: a legjobb esetben az egészből semmi sem marad; vajmi sokszor megesik azonban, hogy a hullám nagyon is magasra vert, s míg a partról szennyet és gazt söpört magával, egy-egy drága gyöngyöt meg kivetett. Silány gyönyör tehát, vagy éppen veszteség.

És az okulás?

Ennek is csak a valódi szépség birja föltételeit; az olyan szépség, mely – mint a napsugár a fényt és meleget – úgy hozza mindig magával az igazat és a jót. Hatása alatt földerül a lélek s játszva szedegeti ismereteinek tárházába a legbecsesebb igazságokat; és a sziv, mint hajnalra a virág, gyönyörrel nyílik meg érintésére, s kelyhébe észrevétlen a jónak illatos méze gyülekszik. És ez a szinméz a tisztult világnézet s a vele járó állhatatos jellem.

A lélek kellemes ringása így már nem iránytalan csapongás többé; inkább azon csöndes hullám-játékhoz hasonlíthatnám, mely a víz alatti világ számára a levegőt s ezzel az életet közvetíti.

Igy terjeszt a napsugár derüt és áldást a természet ölén; így lehet csak értelme annak, hogy valaki mulatva okuljon. – És ezt a czélt egyáltalán elérheted-e könyvek által?

Nem akarnám, hogy mindjárt első levelem is kifárasszon hosszuságával; e kérdéssel tehát majd jövőre mulassunk.

Forrás: Kisfaludy Árpád: Levelek hugomhoz az olvasásról –Szent-István-Társulat Bp. 1888.