Petőfi névaláíráspróbái 1842-ből
Bárány Gusztáv Literaturai Zsengék című művének 1840-es kézirata
Petőfi levelei itt jelennek meg először a
legteljesebb s az eddigiektől egészen eltérő kiadásban. Legteljesebb e kiadás,
mert azonfelül, hogy Petőfinek eddig gyüjteményekben s ezek kiadása óta
folyóiratokban közölt (LXXV. és LXXVIII.) összes levelein kívül Petőfinek három
olyan levelét (XXIII., XXIV. és LXXXI.) is tartalmazza, melyek eddig sehol sem
jelentek meg nyomtatásban. Kiadásunkban más a levelek elrendezése is. Az eddig
megjelent gyűjtemények* (* Petőfi Vegyes Művei (1863) Gyulai Páltól, Petőfi-reliquiák (1878) Halasi
Aladártól, Petőfi ujabb reliquiái
(1887) Baróti Lajostól, Arany Hátrahagyott
Iratai közt (1888) Arany és Petőfi teljes levelezése, Petőfi Összes Művei végleges kiadásában (2896)
a másokhoz írt s addig nyilvánosságra került levelek.) az egy-egy emberhez
írott leveleket együtt adják s így a legkülönbözőbb időbeli levelek kerülnek
együvé a legnagyobb össze-visszaságban. A jelen kiadás az első gyüjtemény, mely
Petőfi eddig felkutatott összes leveleit szoros időrendi sorban adja s így ezek
először nyujtanak régóta kívánt alkalmat Petőfi egyénisége s lelki élete
fejlődésének tanulmányozására. Az időrendi elrendezésen kívül van e
gyüjteményben más csoportosítás is: az elsőben a magán-levelek, a másodikban a nyilt,
a harmadikban a tábori levelek
vannak; voltakép ez utóbbiak is a nyilt levelek közé tartoznak, de mégis
egészen más természetüek; a második és harmadik csoportbeli levelek időbelileg
szintén szorosan egymás után következnek s mindkettő kiegészíti a
magán-leveleket, főkép a költő életének utolsó két évi eseményeire
vonatkozólag.
Petőfinek minden költeménye, de mondhatni minden
írása, akár vers akár próza, ha másért nem, a gondolatközlés, a kifejezés
sajátos módjánál fogva mindig érdekes s legtöbbször egy-egy adalék a költő
életének s egyéniségének megismeréséhez. De valamennyi irásánál alkalmasabb,
bővebb alapot nyujtanak erre levelei, sokkal inkább mint bármely más íróéi.
A világirodalom nagy levélírói Cicerótól kezdve
Kazinczy Ferenczig rendesen úgy írták még baráti leveleiket is, hogy ezek – ha előbb
vagy utóbb nyilvánosságra kerülnek – salon-kabátban mutassák be írójukat; ha
nem tagadják is meg egyéniségöket, gondolataik és érzelmeik nyilvánításában
mérsékeltebbek, óvatosabbak, előadásuk gondos, stilusuk választékos, ahogy ez
mér a jól öltözködő, művelt társaságban kötelező. Hiszen a jó levél nem is más,
mint a távollevővel való társalgás, rövidebb-hosszabb monolog, a dialog másik
fele majd a válaszban lesz. Ezért a könnyed és szellemes, egy szóval ügyes
társalgó rendesen jó levélíró is lehet; ebben van az oka, hogy sehol sincs több
jó levélíró mint a színműi dialogokban is kiváló franczia irodalomban.
De ez a fajta levél már irodalmi műfaj,
tudatosan ekként is művelték íróik; a barát és barátnő, az írótárs vagy
tanítvány (akár valóságos akár költött csak alkalom az író mondanivalóinak
előadására. Petőfi levelei nem ilyen művirágok, legkevésbbé a magánlevelei,
melyek – akár sebtiben akár hevertében írja azokat – a legteljesebb pongyolában
mutatják be írójukat. „Én olyan ember vagyok – írja Aranyhoz intézett második
levelében (XXXIII. sz.) – hogy a mely házba bemegyek, szeretem magamat hanyatt
vágni a ládán.” Ilyen fesztelenül bizalmas helyzetben szeretett diskurálgatni,
évődni barátaival, egyszer pajkos jókedvvel, máskor villámló haraggal, amilyen
hangulatban éppen volt. Nagyon bosszantotta volna, ha e fesztelenségében
rálesnek, ha kihallgatják; ezért, hogy barátainak valamikor eszökbe ne jusson
leveleit kiadni vagy akárkinek mutogatni, többször szándékosan használ egy-egy
vaskosabb vagy csipkedő kifejezést, éppen mint társalgása közben. Egyébként a
keresetlen egyszerűség, természetesség és őszinteség,mely költeményeinek főfő
sajátsága, leveleit még nagyobb mértékben jellemzi, aminthogy szoros
rokonságban is vannak, egy tő hajtásai: költeményeiben és leveleiben egykép az
ő sajátos és végtelenül érdekes egyénisége nyilatkozik meg minden eredetisége
nyilatkozik meg minden eredetiségével és szeretetreméltó humorával.
De ha ennélfogva költeményeiből meg lehetne írni élet- és jellemrajzát, azt
kell mondanunk, hogy levelei ismerete nélkül meg lehetetlen volna megírni. Ezért bármennyire irtózott a levelei
közlése által való leleplezéstől, a nagy emberek sorsát nem kerülhette el;
mióta Gyulai Pál a Vegyes Művek kiadásával (1863) megkezdte leveleinek
közlését, kegyeletes szeretettel gyüjtögette, közölgette minden betűjét
mindenki, aki csak talált valami tőle eredő írást, főképp levelet. Sajnos,
levelei közül igen sok örökre elveszett: Tompa és Jókai, mikor összevesztek
vele, későbbi nagy sajnálatukra maguk égették el a hozzájuk irottakat; a Pákh
Alberthez, Vörösmartyhoz, Egressy Gáborhoz, Garayhoz irottak sokmással együtt
már a 48-49-iki nagy zavarok idején elkallódtak. De ami elkerülte az
enyészetet, a költőnek nemcsak külső életkörülményeit ismertetik meg, hanem.
örömét és aggodalmát, keserűségét és haragját, életelveit és törekvéseit,
szóval egész lelki világát és gazdag kedélyét feltárják előttünk.
Csak rövid szemlét kell tartanunk levelein, hogy
erről legalább egy-két vonatkozásban meggyőződjünk. Igen korán (Úti jegyzetei szerint már Aszódon)
kezdett verseket írni; 1838-ban, alig tizenhat éves korában, már munkás tagja a
selmeczi irodalmi társaságnak: szaval, olvas (nyilván költeményeket) s
kigúnyolja gazdájának sületlen verseit; 1840-ben a katonaság nehéz igája alatt
a költészet – „a mennyei, a malasztos” – vigasztalja: „Oh, ha ezt keblemben nem
hordanám, a kétségbeesés ölne meg!” 1842-ben Pápáról már az Athenaeum
szerkesztőjének, a szigorú Bajzának küldi költeményeit, ha „érdemesek a
megjelenésre”, a képző-társulatban pedig dicséretet és jutalmat nyer munkáival.
Már érzi tehetségét, tudja, hogy „nem lesz középszerű ember”; czélja „nemcsak a
mindennapi kenyér keresése, hanem magasabbra törekszik”: „művész és költő” akar
lenni. A megélhetés gondján kívül vágya is viszi a színpadra; így barangol
1843-ban, de folyvást ír s egyre küldözi költeményeit Bajzának, a legnagyobb
szigorúságot kérve tőle a megválogatásban. Bajza felismervén Petőfi nagy
tehetségét, nemcsak verseit közli, hanem hogy a színész pályán haladhasson,
könyvekkel és tanácsokkal látja el s anyagiakban is támogatja. Petőfit ez a
jóindulat fiui bizalomra indítja s őszintén feltárja előtte nyomoruságos
helyzetét (IX. és XIII. sz.); Pozsonyban is, előbb is már sokat nyomorgott, mire
pedig a színészekkel való kóborlásából november végén Debreczenbe ér, - „egész
csontváz” lett. Betegen s a legnagyobb inségben tölti itt a telet; de a
következő év meghozza a fordulatot: első verskötetével Bajza és Vörösmarty
karjain lép a halhatatlanság utjára s
végkép ott hagyja a színészetet; a Pesti
Divatlap-nál 1844 derekától kezdve biztosítva lesz megélhetése is. Ime
valóra kezd válni, amit mindig hitt és remélt! Ez a tudat boldoggá s büszkévé
teszi. Meglátszik ez ettől kezdve (XVI. sz.) írt levelei vidám, majd dévaj
hangulatán s termékeny költői munkásságán is.
A lapokban megjelent szebbnél-szebb költeményei
s külön kötetei az egész országban ismertté tették nevét; meggyőződött erről
maga is, midőn 1845 tavaszán a felvidékre rándult s először élvezte
népszerűségét. Az ifjuság mindenütt lelkesen ünnepelte s fáklyás zenével, szerenáddal
tisztelte meg, visszatérőben pedig Gömör-megyében táblabiróvá nevezték ki.
Kirándulása emlékeit remek Úti jegyzeteiben
örökítette meg, de itt büszke önérzete s pajzán kedve többször oly csipős
megjegyzésekre ragadta, hogy megsértődött kritikusait éles támadásokra
ingerelte. ezek őt is egyre ingerültebbé teszik; szerelmi csalódás is bántja,
közállapotaink is izgatják, költői és történelmi olvasmányai (Shelley, Byron, a
franczia forradalom) pedig szinte ember- és világgyűlöletig fokozzák
hangulatát. Ekkor írt munkái (Szerelem
átka, Salgó, Szilaj Pista, A hóhér kötele, a Tigris és hiéna, Az őrült, a
Felhők cz. lyrai cziklus) hű tükrei lelki hánykódásának és fájdalmának.
Erről a másfél évi időszakról (1845. jún. 24-től 1846. okt. 28-ig) egyetlen egy
levele (XXI. sz.) maradt fenn, az is tele van a félreértések miatt érzett
panasszal.
Beteges hangulatából az az utazás gyógyította
ki, mely új fordulatot adott egész életének. 1846. nyarán Obernyik Károllyal
elhatározták, hogy pap Endre látogatására Szatmármegyébe s innét Erdélybe
rándulnak. Szeptember 8-án a főispán beiktatása alkalmából tartott nagykárolyi
bálban megismerkedik a környék ünnepelt szépségével, Szendrey Júliával; heves
szerelemre gyullad iránta s nemsokára meggyőződik, hogy érzelmei viszonzásra
találnak. Ez a boldogság árad ki a Várady Antalhoz (XXII.) és az Orlai Petrics
Somához intézett (XXVI.) leveléből s ezentúl írt minden költeményéből. Pedig
még sokat kellett küzdenie s várnia míg keblére ölelhette a lányt, aki „Párizsnak
is sok volna.”
Az 1847-ik év nemcsak ezt a vágyát teljesíti,
megtetézi boldogságát még előbb az Arany barátságával. Amint elolvassa ennek Toldiját (még kéziratban) éles szeme
nemcsak a nagy költőt, hanem a jó embert is felismeri szerzőjében.
„A ki ily dicsően festette a gyermeki szeretetet
(mint t. i. Arany Toldiban), annak
magának is jó fiunak kell vagy kellett lennie, s a ki jó fiú, az nem lehet rosz
ember, az szép, tiszta, nemes lélek.” (XXXIII. sz.)
1847. február 4-én írja hozzá első levelét s
verses üdvözletét, lelkes örömmel és bámulattal köszöntve a költőt, kinek „rögtön
egész koszorút kell adni”, míg „más csak levelenként kapja a borostyánt”. Arany
hasonló elragadtatással felel, mert boldoggá teszi a jutalomdíj gazdag „ráadása”,
a Petőfi barátsága. Ezzel indul meg köztük az a meleg s mindvégig zavartalan
barátság, mely még bensőbbé lett, mikor egymást június első hetében s Petőfi
esküvője után – személyesen is megismerték. Egyéniségök, természetük különböző
volt: Aranyt szelidség, higgadtság, szinte öreges nyugalom és túlságos szerénység,
Petőfit hevesség, lobogó tűz, szinte erőszakos tettvágy és követelő önérzet jellemezte;
amaz az epikának, emez a lyrának volt leghivatottabb művelője. Költészetök
mintegy kiegészítette, jellemök ellentétessége még vonzotta egymást, irányuk
közössége s lelkök nemessége pedig a legszorosabban egyesítette. Levelezésök,
mely együtt jelent meg Arany Hátrahagyott
Iratai III. kötetében, de csupán Petőfinek gyűjteményünkben levő 34 levele
is a legmélyebb bepillantást engedi a két költő s az utóbbiak különösen Petőfi
lelkületébe. Míg más barátjához intézett levele legtöbbnyire közlő természetű,
az Aranyhoz intézettek sokkal tartalmasabbak s tréfás hangjuk mellett is
komolyabbak. Mindjárt az elsőkben kifejti irodalmi és politikai elveit s kitűzi
a czélt: „A népköltészet – úgymond – az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy
ezt tegyük uralkodóvá! Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz,
hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század feladata” stb. (XXIX. sz.)
Feltárja előtte a maga függetlenségi vágyait s rajongó szabadságszeretetét,
megismerteti vele az akkori irodalmi viszonyokat és cselszövényeket, ellátja
jótanácsokkal s bátorítja félénk Múzsáját. Gyűlöli a tehetségtelen írókat, de a
valódi tehetségeket „leborulva imádja”. Kiválogatja az új irány vezető embereit
is: „Arany, Petőfi, Tompa triumviratusá”-ban s erélyesen sürgeti barátait az
együttműködésre.
A népköltészet ügyét annyira fontosnak tartja,
hogy kész szakítani is Tompával, mikor csatlakozását nem látja elég őszintének.
De annál ragaszkodóbb Aranyhoz; őszintén gyönyörködik újabb meg újabb
alkotásaiban, készséggel és ügyesen eljár azok kiadása ügyében, biztatja s
később egyszer egyenesen ráparancsol, hogy Toldi-ját
befejezze: „Ha már a fejét és a lábát megcsináltad, kötelességed a derekát is
megcsinálni, különben vétkezel isten és ember ellen. Annak meg kell lennie.
Olvaszd egy nagyszerű egésszé stb. Ha így bevégzed Toldit, Homér és Ossian szerencséjének fogja tartani, ha kezet
fogsz velök”. (LXIX.) Ennek az erélyes követelésnek bizonyára sok része van
abban, hogy Arany, ha későre is, befejezte a trilogiát.
Petőfi 1847 őszén elérte vágyait: boldog családi
tűzhelyet alapít, magához veszi elszegényedett szüleit is s minden idejét az
irodalomnak szenteli. 1848 elején Coriolánt
fordítja s azt tervezi, hogy Vörösmartyval és Arannyal az egész Shakespearet
lefordítják E munkás és boldog életet egyszerre megzavarja s csakhamar feldúlja
– a forradalom. Vége az enyelgő tréfának, itt a tettek ideje és alkalma. „Elemében
volt”, mint maga írja Aranynak, s büszke a márcziusi napokra, a sajtó
felszabadítására s arra, hogy a nép megmutatta erejét. (LXVIII.) Most minden
vágya az, hogy barátját felhozza a fővárosba a kormány által megindító s jól
jövedelmező Nép Barátja
szerkesztőjéül. (LXX.) Arany fel is megy, de kishitüségében nem bízik sem a
viszonyokban, sem a maga erejében s csak a társszerkesztői állást vállalja el,
ami mellett Szalontán maradhatott.
Petőfit ezentúl az irodalomnál jobban érdekli,
utóbb egészen lefoglalja a politika. A kezdet sikerei után nem tudja bevárni a
békés átalakulást; türelmetlenül sürgeti s követeli a gyökeres átváltozást s
mivel ez nem történik kedve, mondhatnók a franczia forradalom mintája szerint,
szenvedélyes izgatásban tör ki a hatalom birtokosai ellen. De csak magának
ártott vele.
- „Márczius után néhány hét – írja 1848. június
11-én – s íme egyike vagyok a leggyűlöltebb embereknek.” Szeretett volna a
nemzetgyűlés tagja lenni s szülőföldje megbuktatta. Ez rendkívül elkeseríti: ő,
- „a nép legfanatikusabb barátja”, csak a galériáról lesz kénytelen hallgatni,
mint végeznek sorsáról. (LXXIV.) A választások miatt temérdek kellemetlensége s
izgalma támad. Ez az izgalom aztán egyre fokozódik lelkében: ebből fakad Az apostol megirása (1848 augusztus), ez
magyarázza jótevőjének, Vörösmartynak megtámadását országgyülési szavazata
miatt; ez a legjobb barátjával, Jókaival való teljes szakítást. Ez a sok
izgalom rendkívül megviselte idegeit s maga is csodálkozik utóbb, hogy kibirta
az ő minden benyomás iránt érzékeny lelke, mely „nagyító üveg módjára jót és
rosszat óriási alakban tüntet vissza”.
De még csak ezután következtek a megpróbáltatás
nehéz napjai. Mikor Jellacsics betört hazánkba, nem elégszik meg azzal, hogy
költeményeiben lelkesíti s ádáz bosszura hívja fel a nemzet fiait, maga is
beáll honvédnek, sőt atyja is nemzetőrnek. Keserűen emlegeti, hogy az események
neki adtak igazat; ő már régen (LXXIV.) „republicanus”-nak vallotta magát s
megjósolta (LXXIX.), hogy „egy roppant forradalom előestéjén vagyunk2. Most már
legalább a cselekvés terére léptünk, s ő maga is cselekvő részt vehet a
munkában. Mindez s főképp az új munkakör, távol a főváros izgalmaitól,
nyugtatólag hat lelkére; büszke kapitányi rangjára, örül, hogy Arany is
résztvett egy hadi kirándulásban, kezd visszatérni régi humora, s szerető gondossággal
törődik otthon hagyott szüleivel is. Növeli boldogságát a deczemberben reá váró
családi öröm, de ezzel aztán vége s minden örömnek és boldogságnak. Szabadságot
kért s ennek elintézését be sem várva, engedély nélkül távozott Debreczenből;
Orlai az e miatt várható kellemetlenségekről ír neki (XCI.); Egressy Gábor
(decz. 6.) a vádakat emlegeti, melyeket hallania kell Petőfi
következetlenségéről, melyben költészete és élete állanak: „a márcziusi napok
után őt a harczosok élén, a csaták tüzében kivánták” látni. Hát elmegy oda, a
csaták tüzébe; áttéteti magát Bem hadseregébe s részt vesz ennek februári
diadalaiban. Ben adjutánsává teszi, érdemrenddel tünteti ki s utóbb őrnaggyá
nevezi ki. De a hadi fáradalmak végképp kimerítik, idegességét fokozzák családi
és egyéb bajai. Szabadságot kérve visszatér, hogy ezeket rendezze. De csak még
nagyobb bajokba keveredik. A hadügyminiszterrel összeütközve lemond katonai
rangjáról, aztán nem rég elhalt atyja mellé eltemeti édesanyját s most előtte
áll „régi ellensége: a nyomor”, mely a megszokásnál fogva „barátja lett” ugyan,
de sohasem volt nyomasztóbb, mint most; kedves emlékét, Bem harczi paripáját is
el kell adatnia, hogy élhessen. Budavár visszafoglalása után – úgy látszik, mintha
jobb napok kezdődnének: ekkor írja a kormánynak felajánlott A honvéd cz. költeményét; de pár hét
mulva rémhírek érkeznek az oroszok közelgéséről, a kormány június 27-én
kiáltványban, Petőfi pedig Föl a szent
háborúra! cz. harsogó költeményében hívja fel a népet önvédelemre. De
csakhamar újabb csalódás éri: maga a kormány is menekül, cserben hagyva híveit,
július 2-án elbujdokol hát ő is Orlai szüleihez, a félreeső Mezőberénybe „azon
óhajtással,vajha soha többé a nyilvános életnek még csak küszöbére se
kényszerítené sorsa”, mint utolsó levelében (XIC.) júl. 11-én Aranynak írja.
Mennyi keserűség van e pár szóban: letört reményeinek, sok-sok csalódásának
valósággal sírkeresztje e sóhaj. Vajha teljesült volna óhaja! De más volt a
végzete.
Bem a mult hónapban küldött neki 200 forintot,
hogy újra lemehessen hozzá Erdélybe. Petőfi azonban nem tudta magát
elhatározni, hogy a nagy veszedelmek közt védelem nélkül hagyja kis családját.
De fölkeresi őt a Bem adjutánsával Erdélybe utazó
Egressy Gábor; érte jöttek, nem térhet ki, velük indul hát, de magával viszi
nejét és csecsemő fiát is, hogy legalább közelében lehessenek. Mily megható az
a két levél, melyet halála előtt pár nappal hozzájuk ír. Iszonyú fáradalmak
közt jutnak el Bem táborához. Petőfi fásult kedéllyel megy; a harczoknál jobban
érdekli a Székelyföld gyönyörű vidéke; újra felszakad lelkéből egy sóhaj. bár ide
jöhetne s itt is maradhatna családjával együtt: a vitéz, a romlatlan lelkű
székely nép közé! „Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be
Háromszéket, mint a fészket rakni akaró fecskék.” Egy pillanatra még
felvillanyozza az a páratlanul meleg fogadtatás, melyben Bem részesíti,
visszahelyezve őt előbbi rangjába s még családjáról is gyöngéden gondoskodva.
Követi hát őt, de a lelke ott jár szerettei közt. Im, annyi csalódás után –
van, ki őt érdeme szerint megbecsüli. Atyai barátja, a nagy hadvezér, van
szerető hitvese s gügyögő gyermeke, s van a távolban egy páratlan hűségű
barátja, nagy költőtársa; Arany. Ennyi maradt számára a nagy világ minden
öröméből; kevés s mégis mily gazdag jutalma lenne egy küzdelmes életnek, - ha
élnie lehetne. De a jóslatnak, a maga jóslatának („Egy gondolat bánt engemet…”)
be kellett teljesednie, hogy teljes legyen végzete.
Forrás:
Dr. Badics Ferencz: Petőfi levelei. Petőfi-Könyvtár XXIII. füzet. Bp., 1910.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése