(1)
Édes Lajos Barátom!
Mi
kínosan vártam az időt, melyben felőled ismét valamit hallhassak, hollétedet
végre megtudhassam. És eljött az, s mondjam-e, mi örömömre? Használom az első
perczet, s elődbe öntöm baráti keblem ömledéseit.
Hollétedet Domanovszky barátunktól
tudtam meg, aki tanítványával együtt szünnapokra Ajkára (gondolom Veszprém
megyébe) ment Pápán keresztül. Itt beszéltem vele. De tudnod kell, mint jöttem
Pápára, mint telepedtem itt meg, mert megtelepedtem! – Veled utoljára
Pozsonyban beszéltem – per longum et latum mondom el történetem, ha meg nem
únod, - onnan szüleimhez Pestre mentem, Pestről fel Selmeczre testimoniumért, s
onnan vissza szüleimhez. Ezek örültek, hogy a katonaságtól megszabadultam, de –
képzeld, barátom! – azt akarják, hogy mészáros legyek, én és mesterember! Ennek
két oka volt. Először az apám mindig jobban szeretett volna látni: húst mérni,
mint jambusokat, trochaeusokat faragni. Másodszor – s ez már fontosabb! –
szüleim elszegényedtek, annyira, hogy engem tanulásomban segíteni nem voltak
képesek. Azonban – gondolhatod – hogy ha még tíz ily fontos ok lett volna is,
eben velök meg nem egyezem. Én tehát jobb időket várva, két hónapot (1841-ki
május és júniust) honn tölték, s itt annyira hozzám szokott azon ragaszkodó jó
vendég, kiről Vörösmarty mondja: „holdvilág az arczod, kályha termeted” stb.,
hogy eltökélém, tőle erővel elszakadni. S úgy lőn. Pestre menék, de itt semmi
kedvező szél nem fútt, nem is lengedezett, tovább folytatám hát utamat (á la „hű
bele Balázs”) Füred felé, s innen átkelve a Balatonon, Somogyon, Veszprémen
keresztül Tolnába Ozorára (a fentebbi vármegyébe) jövök, itt szinészek
degálnak, velök megbarátkozom, s – szinésszé leszek. Három hónapig
szinészkedtem, társaságunk tönkre jutott, s én „annyi balszerencse közt, oly
sok viszály után, megfogyva bár, de törve nem” elbucsúztam a szinészettől
Mohácson (de ha isten segit, nem örökre) s per varios casus et tot discrimina
rerum Mohácsról Pécs, Szigetvár, Kaposvár, Keszthely, Sümeg és Szombathelyen
keresztül Sopronba értem. Itt tanúlni akartam, de nem volt semmim s „ex nihilo
nihil”; onnan Pozsonyba mentem; itt is ugy jártam; végre innen Pápára, s itt
némileg csillámlani kezdett szerencsecsillagom. Tarczy, a derék Tarczy az,
kinek mindent köszönhetek. S igy vagyok itt Pápán, s noha tengődöm, de még is
itt vagyok, és némi reménnyel, hogy dabit Deus his quoque finem! – Édes örömmel
függök serdülő „képző társaság”-unk növekedésén; és az valóban növekszik. Talán
tudod már, hogy tavasz voltak pályakérdések kitüzve. Az idén szinte vagynak,
még pedig 1. lyrára, 2. balladára, 3. novellára és 4. tudományos értekezésre. A
legjobb novella jutalma 3, amazok közt a legjobb művé 2, 2 arany. Czuczor,
Kovács Pál és Stettner Ignácz (ref. lelkész) a bíráló. Már beadtuk pályamunkáinkat,
e hónap 30-kán lesz örömünnepünk, melyben a jutalmat, s dicséretet nyert munkák
elszavaltatnak s felolvastatnak. A jövő évre zsebkönyvet fogunk kiadni,
érdemkönyvünk jobb műveiből. Tudod-e, hogy esztendőre Domanovszky is Pápára jő?
A
Kliegl-könyvet még nem láttam, melyben mint literatort idvezelhettelek volna.
Nekem az Athenaeumban jött ki egy versem (nem tudom, olvastad-e? saját nevem
alatt), azonban ez az első és utósó vers
melyet tőlem lát a világ. Lemondok, barátom, a verselésről, le! ez a mai
világban szegény embernek háladatlan egy mesterség, átkozott keveset hajt a
konyhára; lemondok tehát és a prósához állok, barátom! mitől valaha annyira
irtóztam. Papirosom már tele, édes Lajosom! s még szivem is tele van; mikor
ölelhetlek, mikor mondhatok el mindent, a mit le nem irhattam? Aug. 21-én lesz
examenünk vége, úgy intézd leveled, hogy addig ide érjen. Szeptembert és
octobert Békésben töltendem. Élj boldogúl; csókol
igaz barátod
Irtam Pápán, jul. 7. 1842.
(jelenleg) Petrovics Sándor tanuló,
(hajdan) Rónai szinész,
(jövőben) Sió szinész és literator.
Forrás: Dr.Badics
Ferencz: Petőfi levelei. Petőfi-Könyvtár XXIII. füzet. Bp., 1910.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése