Szemere Miklós (1802-1881)

- Az eredeti helyesírás megtartásával! -

Szemere Miklós ősnemes magyar család ivadéka, Huba vezére vére; született Zemplén-megyében Lasztóczon 1802. junius hó 17-én Atyja volt Szemere László, anyja Vattay Krisztina. Testvérei közül kivállott György, kit széles olvasottsága s metsző sarkasmusa tett pár megyére terjedt körben nevezetessé; továbbá: Krisztina, Szemere Pálné, ki férjével játszi kedvvel versenyezve, Vilma név alatt, néhány sikerült s a „Muzarionban” megjelent Sonettet írt, mi korában nagy feltűnést keltett.

Költőnk atyja azon régi jó táblabírák közé tartozott, kik a „beatus illét” dudolva, a meleg családi tüzhelyet, csendes folyásu falusi gazdaságot, nem örömest cseréltek fel a közügyek küzdelmes harczaival; de ott, hol az ősök erénye a hazaszeretet tettre vagy áldozatra szólitotta, mindig az első közt sorakozott. És mert egyszer, hazafiságára történt hivatkozással követté választatott, egy országgyülésen képviselte Zemlénmegyét.

Anyja szelid kedélyü jó anya volt s költőnk sejtve, hogy költői kedélyét tőle öröklé – gyakran emlegette: mily örömet szerzett az édes anyának, ha iskolai szünidőkre hazakerült fiát szilajabb mulatságaitól elvonva, vele Kölcsey vagy Kisfaludy verseit olvastathatta fel. – Mert tudni kell – de hiszen nem is lehet az másként minthogy oly eleven lélek, - mely azon korban is, midőn mások már csak a reves fa csillámával birnak, - szikrázó kedélyével, hazafias lángjával gyujtani tudott – csak sebes vérmozgásu virgoncz testben üthetett tanyát; tudni kell tehát, hogy költőnk gyermekjátékai oly nemüek voltak, melyek az őrgonddal kisérő anyát sokszor aggalomba ejték, de melyek izomrendszerét annyira kifejleszték, hogy társai közül, alacsony termete s nem rendkiveli csontszervezete daczára, mint legügyesebb uszó, birkozó s egyátalán gymnasticus vállott ki. Testi rugékonyságát, s arczának korát kétségbevonó fiatalságát, késő vénségéig megtartá; tornászati ügyességével 70 éves korában is, sok fiatal emberen tul tett.

Bár mennyire humorizált is önmaga felett, - bántotta középszerünél kisebb termete, - kitünt ez nemcsak kesernyés önhumorából, - de mert talán senki sem fordit oly figyelmet az emberek termetére mint ő forditott. – Megmérte minden bizalmasabb vendége magasságát, szobája ajtaján vonásokkal s a név kezdőbetüivel jelezve azt. Tudta a világ minden óriásának és törpéjének test mértékét. Birálta az alakokat szobrászati aestheticai szempontból; s mert az ő alakja azon kivánalmaknak nem egészen felelt meg, - mint többször emlité – nagyon sok baja volt önmagával; persze csak ifju korában, mert tul az élet delén, kibékül az ember sok mindennel, arra való a – philosophia.

Termete 5 láb 2 hüvelyk volt, testileg tehát alacsony; de annálinkább meg volt teremve lelkileg. Nem volt ott alacsonyság, nem volt ott ferdeség, de volt a helyett: magasztos költői láng, csillogó tiszta hazafiság, s a legnemesebb emberbaráti szeretet.

Atyját 9 éves korában vesztvén el, az ő jelleme nem gyakorolhatott lelkére nagy befolyást; azon szilárdság elhatározásában, elveiben, mely holtáig jellemezte, vele született erény, s a müvelt lélek önérzetének természetes nyilvánulása volt.

Mint 7-ik évébe menő gyermek az elemi iskolákat 1809-ben Sáros-Patakon kezdette meg – s miután közben két évet Eperjesen és Lőcsén töltött, ismét Patakra tért vissza, hol 1824-ben a jogi szakot is bevégezte. Iskolai pályáját mint kitűnő tanuló futotta meg s habár nem nagy szenvedéllyel birkozott is a lelkétől különben idegen száraz tudományokkal – éles felfogása, s roppant emlékezete annyira kisegitette, - hogy a tanosztályokban folyvást első volt, s a tanultakból késő vénségéig ugyszólván mitsem veszitett el. – 1826-ban Szerencsi István, - később királyi személynök – ekkor Unghmegye főjegyzője mellett, majd 1827-ben a pozsonyi országgyűlésen, nagybátyja Szemere István zemplénmegyei első alispán és országgyülési követ oldalánál volt patvarista, a midőn az ügyvédi vizsgát is letevén haza került s eleven szellemének foglalkozásra lévén szüksége, a megyei közélet terén vett tevékeny részt.

Akkor még a megyék a nemzet alkotmányának hatalmas tényezői s a fiatalságnak kitünő iskolái voltak. – Szemere Miklós ez életiskolában a  fiatal izzó szív tüzével csatlakozott az ellenzék zászlajához s azalatt küzdött ugyan oly tüzzel, holtig. Szónoki nyelvezettel nem birt, de a hol a pecsovicstábor phalanxa ellen kellett támadást intézni, az első löveget rendesen ő intézte. – Ez időre esik a Zemplénmegye nyakára küldött királyi biztos Siskovics szereplése; - ennek önkényeskedése ellen történt bátor férfias fellépése miatt fiscalis actiót kapott s vád alá helyeztetett; - nem lévén azonban az ellen emelt s a gyülölet sárga-fekete levébe mártott erős vádak tanukkal igazolhatók, - a vádiratok az utónemzedék számára levéltárba helyeztettek. – Ekkor irta első kötött irályu munkáját a „Mixturát” melyben a talpnyaló bajnokokat tette csuffá. Ugy ezen munkája valamint más, inkább férfikézen forgott alkalmi versei, s még mostan is sokak előtt ismert „hardicsai pásztora” megyéje határán tul is kapósak voltak. – Akkor még nem gondolt arra, hogy komolyan foglalkozzék az irodalommal; nagyobb vágyat érzett a festészethez és dombor-metszéshez, s ez okból 1832-1836-ig Bécsben s az akkori ausztriai Olaszországban művészek és műremekek között tölté idejét.

Nagy ügyességet szerzett az arczképezésben, utánfestésben és utánmetszésben – s hogy mégsem e téren tökéletesítette magát, oka abban rejlik, hogy meg volt benne az, a mi kevés embernek adatok meg: az önbizalomra képes erő s ezzel megállapitá, hogy ecsetelni s utánmetszeni ugyan képes, de teremteni nem; pedig az ő lelke arra volt hivatott, hogy teremtsen.

Szemere Pál azon éleseszű kincskereső, - ki az úttörés rögeivel küzdő s azon kor több itésze által költőnek sem tartott Petőfit, első volt merész  az irói körben bemutatni, - korán felösmerte öccsében Miklósban a dús költői ért, s őt az akkori irodalmi tekintélyek: Kölcsey, Vitkovits, Vörösmarty, Bajza társaságába bevezetvén, ifjúkorától folyvást ösztönözte irodalmi működésre. – Mind nem használt semmit. – Az ifjút elragadta a vadász-szenvedély, az erdők bája, titokzatos homály, viszhangozó tülök, kopóhajtás, vadásztanya, mind oly jelenségek, melyek költői kedélyét természetben kielégitvén, nem érezte lelke a borongó képek, eszmék kifejtésének szükségét. – Nyitott mellel, nyitott szívvel, viharos vadonban ábrándozott szabad hazáról, csendes családi örömekről. – Ámde az élet nagyon fukar!

Akkor még nem merité ki az élet boldogságát, keserüségét, s habár meg volt is lelkében az a sötét alap, honnan humora oly villanyosan szökkent ki, - évek kellettek hozzá, míg megbarátkozott a gondolattal, hogy a mit szíve érez, le is irja s másokkal is éreztesse. – Sokáig vajudott nála az elem, 38 éves koráig tanyázott az erdők vadonában, úgyszólván öntudatlanul élvezve a természet közvetlenségében nyilatkozó költészetet; - s ha olykor mélázva találta a hajnal, az éji vadásztűz hamvadó parázsánál, egy vadat szimatoló kopó vakkantás felkorbácsolta vérét s neki iramlott a szirtes tetőknek – küzdeni az erdők vadaival. – Igy sebezte meg egy hatalmas vadkan; sebe nehány hétre ágyba szögezte és segédül hiva az unalmat, kezébe adá a tollat, mely kezdetben sem volt ludtoll s később valódi arannyá vállott. – Itt már tudott teremteni! –

És folyt az élet; a költő – lasztóczi csendes magányában – az érett kalász helyett borostyán lombért fáradozott; irt és olvasott szorgalmasan, érezte, hogy sok a teendője, míg sikert érhet. Aesthetikai látköre mindinkább tágult s azon arányban lombosodott a borostyán. – Mindig szebbet és jobbat írt. – Ekkor már egészen ezen szenvedélyének élt. Szemere Pállal, Vörösmartyval, Bajzával gyakori s Császár Ferenccel valamint későbben Tompával, sürü levelezésben s az irodalom majd minden tagjával barátságban állt. – Mindamellett is, távol az irodalmi központtól, - mint a példaszó mondja: „távol az egyéntől, távol a szívtől” a közvetlen érintkezés, barátkozás, személyes befolyások, nem szerezhették meg számára, az irodalmi pajtáskodás által nyujtani szokott tömjént. – Nagyobb népszerüségre nem juthatott soha s e felett – s hason sorsról bár nem méltán panaszló Tompához irott leveleiben, keserü kifakadásának gyakran ad hangot.

Mindamellett is, - bár nem sürün – írt folyvást; majd minden szépirodalmi la és folyóiratba s mindinkább javuló izéssel. szakított a régi iskola formaságaival; behelyezte költészete szentélyébe a királyi korona mellé a koldus kalapot. Kiváló szépészeti érzéke mindnagyobb világot ölelt fel; érezte, tudta, hogy a jellemzetesnek, habár esetleg rút is, - mihelyt nem csömörletes – csak oly jogosultsága van a költészetben valamint a szépmüvészetekben, mint az általános szépnek. – A régi iskola aesthetikai „szépének” bilincseiből kevés, azon kor befolyása alatt álló iró tudott menekülni; - ő lehányva lelkéről minden nyügöt, szabad csapongást engedett szellemének s nem törődve a birálatokkal, - lett bölcsészete önálló és saját, irodalmi egyénisége jellemzetes és kidomborúlt. – az irodalmi köröktől támogatásban nem részesült ugyan, de azok befolyása alatt sem állott, - s ekként önmagára utalva, megmentette sajátosságát.

Sok idő kellett hozzá, míg a formákkal megbirkozott – s míg a közönség az általa meghonositott szokatlan hangot megszokta és megszerette. Megtörtént végre az is; s midőn Brassai elleni anticriticáját megirta s ebből széles olvasottsága s szépészeti tudománya s számos gyönyörü költeményéből irodalmi egyénisége általánosabban lett ösmeretessé, majdnem egyidejűleg választatott a m. t. akadémia s a Kisfaludy-társaság tagjává.

Egészen arra termett, hogy író legyen; - s ha valószinűleg májbetegségéből származó gyakori lazultságát letudta volna küzdeni, irt volna tömérdeket; erre utalnak nagyszámu töredékei. – Röstsége ellen sokszor kikel költeményeiben is; társalgás közben pedig gyakran áldotta sorsát, hogy oly nővel kötötte össze, ki a gazdálkodás sulyát gyöngéd vállaira véve, anyai kötelességei mellett, annak is igyekezett megfelelni. – Nejével Márjássy Annával 1836-ban kelt össze s hat leánya közül csak kettő – Vilma és Mária – élte túl. Családos életében rajongásig szeretett kedves gyermekei s különösen legidősb Emmi nevü leánya elvesztése miatt sok fájdalom s az életben, - hol az eszményi oly kevés – sok csalódás érte. – A kagylóban fájdalom érleli meg a drága gyöngyöt, - nála a fájdalom s keserüség, birokra szállva, alapjában vidám eleven kedélyébel, megteremté vagy inkább kifejleszté, a lelkében már különben is létezett töretlen humort.

Majd jött a vész, - bekövetkeztek a szabadságharcz nagy napjai, őt kiragadta neje s gyermekei karjai közül a lelkesedés; karddal cserélte fel a lyrát, önkéntes huszárnak csapott fel, s mint ilyen nehányadmagával Erdélyben, Bem engedelmével a Vilmos huszárokhoz csatlakozott, s több csatában részt is vett.

Az ezután következett szomoru időket, mint minden jóérzésü magyar ember, mély lelki fájdalommal s férfias resignatióval türte. Kétkedve kötözött egypár csillogó reményszálat a jobb jövőhöz. Kezdett nem hinni nemzete jó sorsában,- pessimista lett, - az is maradt holtig. – Mindamellett felbuzgott kimerithetlen humora, e könnyein szivárvánnyá tört szellemsugár, - s megyéje számos fia, elsötétült kedélyü barátai, ezen mély kutforrás felcsillámló habjaiból jártak üditő nedüt meriteni.

Az előbb is látogatott lasztóczi tusculanum, most valóságos asylummá lett, - oda menekült a kétségbeesett, és a hontalan. Ő sem nyujthatott vigaszt, - de nyujtott nemes példát a gyakorlati bölcsészetre; és – nem törődve az őt elérhető veszélyekkel – nyújtott hajlékot az üldözötteknek. – Mennyi adomát tudott különösen lengyeleiről, ezek szokásos nagyzásáról s más különösségeikről elmondani! Ezek részére már a 30-as években is menhelyet nyujtott a lasztóczi ház.

A 60-as évekből vagyis a hazafias közszellem szabadabb nyilvánulhatásának idejétől kezdve, - háza a vidéken a társadalmi, politikai, s irodalmi helyes irányu törekvéseknek gyupontja volt. Körülötte sereglettek az ifjak, kiknek lelkében szikra gyult. Ő szivesen karolta fel őket s örömmel társa fel előttök ösmeretei gazdag tárházát s játszi vidám humorral, de a legnagyobb biztonsággal vezette őket a szép törvényeinek, s a nemes izlésnek ösmeretére.

Kiváló szenvedélye volt a régiségek s természeti ritkaságok gyüjtésében. Egyik szobája telve volt a legkülönbözőbb fegyverekkel, római, görög, etrusk régiségekkel, urnákkal, sisakokkal, vassümegekkel s önmaga által elejtett medve és vaddisznó koponyákkal. Minden tárgynak tudta lelet helyét, régiségi becsét, használati czélját; olyanoknak is, melyeket a laikus megbámul ugyan, de nem ért. – Ebben is jeles tanulmánnyal birt.

A nemzet nehéz napjaiban, e szobába rontottak be hozzá a zsandárok, régi fegyverei miatt Kassára kisérendők. Nem tudták a vasat a kezére tenni ketten, és ő kidobta mind a kettőt. Jöttek aztán hatan, s vitték a „Fekete sasba”, hol míg a „Verhör” elébe kerülhetett, hat hetet kellett töltenie.

Ez a szoba volt dolbozó szobája; ugy oda illett ő e muzeumba, ugy oda illett azzal a spártai teljes jellemmel, melynek talán ő volt utolsó képviselője.

E sok régiségen elmerengve, gyakran bele tekintett multjába, mely rövidnek látszott előtte mint egy álom. – Pedig ő néhány évtized tarka képeit leltározhatta. – Emlékezett is minden csekélységre; eltudta mondani iskolai élményeit a legzsengébb gyermekkorból, a legapróbb részletekig. Emlékezett tanulótársainak még arczvonásaira is. – Guthy Móriczot hiven arczképezte holta után. – Ifjukori barátait aggkorában is az ifjuszív melegével emlegette. – Voltak közöttök, kiket a sors fel nem karolt, földszint hagyott, - felkereste őket s követelte a gyermekkor szertartás nélküli érintkezését.

Születés, vagyon, társadalmi állás nála csak akkor nyert becset, ha azok alapján kifogástalan becsületesség képezte. Irja egyik versében:

„Emberben én az embert keresem

Embert a szó legfensőbb értelmében”

És nem volt előtte csekély állás, ha becsületes ember viselte.

Nemes gondolkozás s ebből folyólag, mély emberbaráti szeretet, tiszta lelkes hazafiság, rendkívüli igazságérzet s társadalmi és politikai morál tekintetében teljes puritanismus s hajthatatlan következetesség – jellemezték.

A szellem nem hódít mindig, sok embert szelleme tesz kiállhatatlanná; - az ő szelleme mindig hódított. Társalgásában olyan volt, mintha a sötét keblű tengeren habcsillámok játszadoznak, lelke valóságos  caleidoscop, tömérdek „szinvegyülettel. Sokszor a dévajkodásig vidám, telve a humor minden nyilatkozásával; emlékezete egy kifogyhatlan adomatár. Szerette ha mulattak, örültek körülte, mert, mint nagyon gyakran mondá. szeret, hacsak lehet, önmagától menekülni s az élettel világgal, önmagával s különösen a hazai viszonyokkal elégedetlen fanyar öreg Szemere Miklós helyett – mint nevezni szokták – a „kifogyhatlan kedélyü öregifjut” adni. – Hát bizony kifogyott az ő kedélye is olykor. A hazafiatlanságot satyrával, a sértést a legkeserübb édes gúnnyal kegyetlenül meg tudta ostorozni.

Volt aztán egy komoly tér, - ha politikai vita került a felszínre, - míg minden egyéb felett képes volt a philosoph cynismusával humorizálni, itt mély meggyőződésből fakadt keserüsége – bár nem volt tulzó, csak a végzetességig következetes – egész a szenvedélyes indulatig csapott fel olykor.

Annyira féltette hazáját, annyira felzaklatta a nemzetnek erkölcsi és anyagi szembeszökő hanyatlása, hogy – fájó szivvel bár – kötelességének tartotta a – meggyőződése szerént – helytelen politikai irányt vitató és követő régi barátaitól visszavonulni.

Szigoru volt elveiben, szigorú volt birálatában, érezte, hogy teheti; mert ő egy fotó gondolattal sem tántorodott el soha az igazság s a hazafiui és polgári erények ösvényéről.

Szilárd férfi volt, de nem rideg. Nagyon könnyen utat talált szivéhez a sajnálkozás; teljes szívvel vett részt mások fájdalmaiban s ott, hol a nyomor redőit kellett elsimitani – bár áldozattal is – perczig sem késett azt megtenni. – Sokszor mondá: „lehetnek menthető bünök, hol családja nyomora sodorja örvénybe az apát” de „ha a bűn mocsarából a meghizott jólét emelkedik ki – pallost nkei.”

Hazáját ugy szerette mint talán senki, vagy nagyon kevés. – Égett a vágytól még egyszer látni Kossuthot s elpanaszolni neki, a mi bántja. El is ment 1874 nyarán; Baracconeban töltött három hetet. – Hozott magával nehány kövesült kagylót s haza hozta lelkében a hazafiui fájdalom kifényesedett gyöngyeit. – Nem talált vigasztalást ott sem. Hogy is talált volna koldusnál – koronát!

Régi vágya volt a klassicai föld beutazása – sokáig halasztotta; szeretett magától mindent megvonni – míg végre engedve családja sürgetésének, betöltötte ezen régi vágyát is. – Beutazta Mehádián, Konstantinápolyon, Görögországon, Sziczilián keresztül Olaszországot; - megtekintette s emlékében haza hozta a mi szépet, műremeket s nagyszerüt látott. Míg utitársai közönyös szemmel tekintettek át, egy-egy mész-kőszirtes görög szigeten, addig az ő szelleme néma borongással időzött Ulysses országában, Thebe romjain sat. Ugy talán senki sem ösmeri már a régi classicai világot, mint ő ösmerte, - ő, ki először járt ama tájakon, a római s görög auctorok nyomán – utitársai csodálatára – mindenütt tájékozta magát, minden helyet felösmert s tudott is rá rögtön idézni.

Mint egykor Kazinczy Gábor és Sárossy Gyula rémülésére, a szalánczi várbástya kiálló erkély kövein, - hajmeresztő ügyességgel járkált az atheni acropolis oszlopcsarnokán. Szaladva ment le a Vesuv süppedékes hamuján, hol 35 évvel fiatalabb utitársa, nyomról nyomra ereszkedett le.

És az idő felemésztette ez aczél izmokat is! – 1881 augusztus 20-án végelgyengülésben halt meg. – Teste elgyengült, de szelleme nem az utolsó perczig. Kórágyában is folytonosan foglalkozott. – Mennyi tanulmányt, mily nemes kedélyt, m ily kiváló értelmet zárt le a koporsó fedele!

Halála előtt nehány nappal több, derék eszmét tartalmazó töredéket irt s öt nappal előbb irta „II. Rákóczy Ferencz szelleméhez” czimü bevégzett szép költeményét – hattyudalát.

Forrás: Szemere Mikós összegyűjtött munkái I. kötet Bp., Aigner Lajos 1882.