I.
A
széles, hosszú pusztai ház elöljáró ajtaja be van csukva. Szép ajtó, nagy külső
závárral, amelynek egy vasból kovácsolt liliom a kilincse. Régen meghalt már az
unokája is annak,aki csinálta. Ezt onnan lehet tudni, hogy a külső sarokvasaira
rá van verve, miként az egész eszközt Frantzia Mihály eszközölte, annak pedig
az unokáját éppen most egy éve ütötte agyon a Jézus olyképp, hogy rászakadt az
útszéli kereszt, mikor alatta imádkozott. A keresztet azóta helyre állították,
sőt meg is pántoltatta vassal a pusztai kapitány, ellenben Frantzia Péter fejét
hiába pántolták e találkozás után a tanyai orvosok, biz az ahogy szétvált, úgy
szétmaradt. Két kicsiny árvája meg a felesége siratá, ha volna okuk siratni, de
nincsen. Az asszony bement a városba szolgálni és ott is szolgál valami vén
úrforma magának való embernél (ő az egész háznak keze-lába), az egyik gyereket
megfogadta itt a külső gazdaság a juh mellé, míg a kisebbik, a Péterke, ebbe a
házba jutott.
Ez
olyképp történt, hogy midőn ment volna be szolgálni az anyja a városba, előbb
bizonyítványt kért és mikor ezt kiállította a Sátán tanyai kapitány, elfakadt
sírva. (Már hogy az asszony.)
Sátán
írta a papírost és gyakran mártogatá a kalamust azon edényhez, amely minden
dolgok eredendő rosszaságát, a tintát rejti magában és csak írta, írta a
levelet, mígnem egyszer kérdezé:
-
Miért írsz, asszony?
-
Hogyne sírnék – felelte az asszony.
-
Nem tudom pedig, mely ok alapján sírnál. Íme, a fiad föl van fogadva a juh
mellé, már mellette is koncsorog és úgy elbánik vele, hogy gyönyörűség azt
nézni. Az urad pedig már, akárhogy siratod, föl nem támad, mert hiszen akit a
Szélpál Gergely megvág ólmos bottal, az is agyon van ütve, hát hogyne volna agyonütve
az olyan, akit maga a tulajdon réz Jézus üt agyon?
-
Dicsértessék a szent neve – rebegé az asszony.
-
Valóban dicsértessék – mondta Sátán -, mert mi mindnyájan általa és őbenne
vagyunk. Azonban íme, férjed elhalván, elhalt, ellenben gyermeked élvén, él. És
mi őt mindenféle gondozásban tartjuk, mint gazdaság.
Az
asszony egy zsebbe való kendővel törölgette a szemeit.
-
Mint gazdaság… - ismétlé. A szavak értelme idegen volt előtte, bár magyarosan hangzott. – Mint gazdaság! –
fakadt ki most és teljesen erőt vett rajta megint a sírás.
-
Igen – felelte Sátán tanyai kapitány -, bár voltaképp nem tudom, mi sírni-ríni
valót találsz ezen.
Zokogott
egy darabig a nőcseléd, Sátán pedig nézte. A nő fel volt öltözködve rendesen,
bár hiszen ha a padlásról dobták volna reá a ruhát, az akkor is rendesem
megállott volna rajta. Mezítláb volt, de hiszen éppen ez a tetszetős. A háta
megett rakta le a fehér eberlaszting cipőit a halovány-kék harisnyákkal,
mivelhogy az ilyesmit csak akkor lehet hordani, ha kemény talajon jár az ember.
Ezen a könnyebb földű vidéken ugyanis az asszonycipőbe belefut a homok, mert a
kicsi lábak igen könnyen elmerülnek benne. Sátán nézte a cipőket, melyek tanyai
tökéletlenséggel voltak varrva, de nézd el csak, nézd, szépek, formásak és
tetszetősek mégis. Nézte továbbá a harisnyákat, a lábak felső részeit szintén
hozzájuk gondolván. Ugyanis egyik harisnya a véletlen esélye folytán a maga
teljes mivoltában terült el a földön. A lába fejétől egészen a sarkáig kicsiny,
a sarkán kissé megdudorodott és ha a szem innen följebb követte, láthatta,mint
válik apródonkint vékonyra. Oh, be kedves. utána meg ismét szélesül, de ismét
csak úgy porcikánkint, szelíd és módfelett bájos vonalakban… Akár illetlenség,
akár nem, de így van, Sátán nézte sokáig a harisnyát s mérte hozzá a belevalót.
A teljes látnivaló nem oly szép, mint ami a fejdítéssel van összekötve, Sátán
szeme végigszaladt az asszony meztelen bokáin s aztán feljebb kereskedett. Biz
az szomorúság, lelkeim, hogy a harisnyába való dolgokat eltakarta a szoknya. A
szoknyáig érvén, Sátán szeme megállapodott, s eszébe jutott a hivatal.
