2014. jan. 8.

Somlyó György (1920-2006): Játékok





Hommage á Kurtág
György és Márta

csak az ujjak az ujjak az ujjak
egy oktávval a billentyűk fölött
mintha nem is érinthetnék meg
ezeket a tabukat
csak az ujjak érinthetik egymást az ujjak
az áthajló áthatoló átnyúló átbukó ujjak
ők ki se látszanak a zenéből
ki se hallatszik közülük a zene

*
ez az új zene régi zene
ez a régi zene új zene
nem interpretáció nem előadás
nem élmény és nem szerzemény
Kurtágék nem Bachot játszanak
nem Bachot és nem Kurtágék
a táncosnő nem nő aki táncol
aki szól ami szól (mintha nem szólna)
valaki más valami más mi ez? ki az?
a közébük szorult évszázadok?
a közülük kihullt évszázadok?
hogy lehet megszólítani?

*
és hogy lehet meghallgatni?
szinte illetlen intimitás
illetéktelen hallgatózás
mint a lehallgatások
nem meg – csak hallgatni lehet
tárgytalan figyelemmel
odatapadni az ő hallgatásukhoz
valami obszcén bensőség a távolságban
az együtt szó őstörténete
a megtestesült duális
(1993)

Forrás: A ’84-es kijárat – Antológia 26. old. – Szerkesztette: Kukorelly Endre - 7. szám – Pesti Szalon Könyvkiadó 1995.

Mészöly Miklós (1921-2001): Anakamhos





Itt fogok lakni.

A tenger a villa alagsoráig csapja a hullámokat.

Az elromlott redőny rése közt óriás-kaktusz csontos tüskéje szúr be. Meditáció: mikor romlott el a redőny? a tüske már úgy nőtt bele a résbe? a víz megdöntötte a kaktuszt, s a tüske így került a résbe?

Lelátok a kávézó udvarára. Most kövezik. Színes mozaiklapokat helyeznek, a kásás betonba; a mester gonddal illeszti a lapok közé a formás kavicsdarabokat, díszként.

Egy kavicsot én is ledobok, és kitartóan figyelem, hogy az enyém mikor kerül sorra. Délután fél ötkor. Majdnem négy órát vártam rá.

Megkönnyebbülök. Föllélegzés a séta a mólón.

Még nyitva találom a postát, és feladok egy táviratot valamilyen hirtelen kitalált, hamis címre:

„Kiégett szipkámmal sorsközösségben. Mindennek az ellenkezőjétől is távol. A holnapi csend is megérkezett. Évezredes tegnapi patanyomok. Homokba nyomódott mellbimbó gödrében elszáradt törperák. Árnyékunk közösül a sziklafalon. Ürességbe kövesedve lüktet. Még néhány érvényes ebédjegy a közös halálig.”

A városka dombra futó negyede csupa romház. Tizenhatodik század. Itt bolyongok.

A kihalt utcán egy kutya jelenik meg, a szájában élő hal.

Mikor észrevesz, megtorpan, mellső lábát görbítve fölemeli, és félrefordítja a fejét. Mintha így kisebb volna az esély, hogy csakugyan tudomást veszünk egymásról. Végül beleejti a halat a sarkon egy akantuszleveles kőkorsóba, és tovább üget.

Ismét elmúlik egy fél óra.

A szemközti romház emeleti ablakán fiatal lány néz ki, zsinegen kosarat enged le a márvány gyalogjáróra. Annyira átlátszó és tágra nyílt a szeme, hogy nem tudok kapcsolatba lépni a pillantásával. Mintha egy szomszédos romház belső kertjét figyelné.

A kidőlt kapun én is odalátok.

Egy citromfához kikötve, a kertben, zöld pulóverbe bújtatott majom ül, tetvészkedik és a heréit nyalogatja. De bizonytalan, hogy észrevette-e a lányt: és az is bizonytalan, hogy a lány észrevett-e engem.

Később harangszó hallatszik fel, kis idő múlva egy másik. Erre sietve kiköti a zsineget a kőoszlopos ablakkerethez, és gyorsan visszahúzódik a sötét szobába.

Én meg választhatok a hal és a majom között.

A halat választom. Kiveszem az akantuszleveles kőkorsóból, és beleteszem a kosárba; közben az üveges szemekről aprólékosan lekaparom a ráragadt moszatot.

Már erősen sötétedik, mikor esni kezd.

A kosarat még mindig nem húzták vissza az ablakba.

A szám széle sós az esőcseppektől, de jólesik nem letörölni. Csak akkor indulok haza, mikor zuhogóra erősödik. A nadrágzsebemben elázott gyufa, körömnyi ceruzavég, fagylaltos kanál, üres óvszeres doboz.

Kimegyek újra a móló végéig és visszasétálok. Közben sorba kidobálom a zsebemből a gyufát, ceruzavéget, kanalat, dobozt.

Otthon, a villa kapujában a kutya vár. A szájában most is egy hal. Mikor szólítom, a földre ejti, utána vakkantás nélkül elvágtat.

A tenger fölött sistergő fénnyel villámlik, és megvilágítja a mólót. A levélládában a délután bedobott újság ázik.

Megnézem a halat, döglött, a feje kettéharapva. A két kopoltyút visszanyomkodom a helyére, s farkával lefelé becsúsztatom a levélládába, az újság mellé.

Utána benyitok a szobámba.

A kávézó udvarán nylonlepedő takarja a frissen lerakott mozaiklapokat, a víz tócsákban áll rajta, az esőcseppek habosan csattanó krátereket ütnek a tócsákba. A mester a konyhaajtó küszöbén ül, éles lámpafényben, és üvegből issza a vörösbort.

levetem az ingemet, s a kaktusz tüskéjére akasztom száradni.

A fiókban találok egy hatalmas nagyítólencsét. Megörülök neki. Úgy alszom el, kezemben a nagyítólencsével.

„Majd holnap”, gondolom homályosan még elalvás előtt. „Vagy tíz év múlva?”

Forrás: A ’84-es kijárat – Antológia 21-23. old. – Szerkesztette: Kukorelly Endre - 7. szám – Pesti Szalon Könyvkiadó 1995.

Mándy Iván (1918-1995): A házilétrák





elhagyták a házat. Már régen készültek erre? Vagy csak egy hirtelen ötlet? Egyébként nem az első eset. Olykor igazán megengedhetnek maguknak egy kis kiruccanást bel- és külföldön egyaránt.

Valaki utánuk szólt egy ajtó mögül.

- Hová mentek, fiúk?

Meg se hallották.

Hol itt,  hol ott bukkantak fel. Régi kedves tereken, utcákon. Az Opera körül keringtek. Bérletet váltanak? Vagy inkább az Operettbe? Talán mégis inkább az Operettbe.

- Kinézek az Állatkertbe.

- Engem csak a berlini érdekel.

- Maradok a pestinél.

- Kérlek, semmi akadálya.

- Mi a véleményed a Lukács uszodáról?

- Akkor már inkább a Gellért. De ha te úgy gondolod…

Akadt, aki eltűnt egy kapualjban. Akadt, aki előbukkant egy kapualjból.

Néhányan lekoptak. De a többség együtt maradt.

Közben elhagyták a várost. A hazai tájakat.

Benéztek a lépcsőházakba, az udvarokba. Hiába! Mégiscsak ez érdekelte őket úgy igazán.

Olykor ráborultak egy falra. Egy falra, egy utcalámpára. Mi ez? Meghatottsági roham egy idegen város idegen utcáján?

A házak váratlanul eltűntek. Mintha elbújtak volna előlük. Az utcalámpák észrevétlenül meglógtak. Akárcsak a hirdetőoszlopok. Maguk az utcák kicsúsztak alóluk.

Barakkok.

Igen, barakkok között találták magukat. Ajtók, ablakok nyitva, vagy éppen kiszakítva.

A lakók odakint hevertek a kiégett füvön.

Lakók? Ugyan miféle lakók?

A létrák hullákon botorkáltak át, egymásra dobált hullákon. Egyetlenegy akadt köztük koszos, behorpadt csomagolópapírral letakarva. (Ki takarhatta le? Milyen volt az a mozdulat?) De még így is olyan előkelő. Arisztokratikus. Tudni se akart a többiről.

Egy nő rohant át a barakkok között kibomlott hajjal, szakadt szvetterben. Odakiáltott valamit a létráknak. Azzal eltűnt.

A létrák szédülten kóvályogtak. Egy hórihorgas öreg bedugta a fejét az egyik barakkba. Talán valami szolgálatot akart felajánlani? Miféle szolgálatot? És kinek?

Nem kell nézelődni! Semmi ácsorgás, semmi bámészkodás!

Tovább, tovább, de minél előbb!

Összeakadt a lábuk, ahogy bukdácsoltak, botorkáltak egymást lökdösve, taszigálva.

Néhányan csúnyán elvágódtak.

Azért valahogy csak feltápászkodtak. Folytatták útjukat támolyogva, dülöngélve.

Szakadt ingeket hurcoltak magukkal, nadrágfoszlányokat, mindenféle rongyokat, összegubancolódott hajcsomókat.

Elérték a tengert.

Pihenő. Pillanatnyi pihenő a parton. Kisebb csoportokban, vagy csak úgy magányosan.

Várni lehetett, hogy lassan, megszégyenülve megfordulnak és elballagnak.

De nem! Belegázoltak a tengerbe. Olyan dühödt kétségbeeséssel, mintha mindent le akarnának mosni magukról.

Ezalatt odahaza a Duna elhagyta régi medrét. Szürkén, rosszkedvűen hömpölygött előre. Elérte a Népszínház utcát.

Forrás: A ’84-es kijárat – Antológia19-20. old.  – Szerkesztette: Kukorelly Endre - 7. szám – Pesti Szalon Könyvkiadó 1995.

Határ Győző (1914-2006): Hazátlanul





míg éltem, az Óhazának nem volt számomra ideje

most már nekem nincs többé az Óhaza számára időm: nemsokára minden tengeren  t ú l  - egyesülhetek a teljes hazátlanokkal

megtettem-e mindent érted, Tengertelen Sziget odaát Európában, értetek: megtettem-e? Mert aki rosszul szeretett: gyűlölt; de aki jól gyűlölt: szeretett; szerettelek-e azzal a szentágostoni gyűlölettel, aminek elvakult szigora az öncsonkításig mehet – megcsonkultam-e érted, miattad odaát Európában?

… Tőkéidben nem vállaltam érdekeltséget, mozgalmaidban pedig kovásszá oldódtam és külön tenni többé és megnevezni engem nem lehet – milyen búza folyik, mi pereg az üvegszál-csöveken bennetek, mondjátok elevátorok?

… a vad szél északon, a vad márciusi szél, ahol a gyárak ólomfedelei hullámoznak: északon! a vidám, a fogvacogtató északon – melegtelen napsugár!... Emlékszem erre a szekérre: a körbefuvarozott szegénység volt ez a balkáni szekér és itt! itt! megint kering bennem a küllők szédülése: balkáni, bivallyal ballagó Európa!

… eljöttem, amerre maguktól betonozódnak az utak, el, mert mögöttem elbontotta sok-sok vad nép, valami háborús gyomorsav … a művelt utak! - - - Illedelmes zsilipek közt bolyongani, öt tükörszinten bámulni a cirkálók fegyverzetét, bámulni a cirkálók fegyverzetét, bámulni fegyvergyűlölő bátorsággal… ó! Hamburgi szénkikötő, mint a fák törzsébe a szerelmesek jegyét, úgy vésted be – de bevésted belém daruid panasznyikorgását

barátságtalan Bábelem, egyetlen városság összeterjedő Nyugat, de sokat – de hiába hordtam goromba Kedves, kényes öledbe az ikonok, a kincses övek, a Kelet, a színek hímes tojását: a legboldogabb reménytelen udvarló bátortalanságával – de sokat!

… a megtenyerelt mellek a köténytelenek utcáján, a tavalyi inger… a hívogatásra sétáló szoknyátalan szemérmek és katonák, katonák! … késő

a villanyhálókon őszi koszorúk lengetik a szelet, a gyámoltalan aranyszalagokkal a halottak barátkoznak, az engesztelhetetlen halottak, a legmelegebb szamovárok körül borzalmas tűnődés üli meg a hegyet: a tüdők … a lengő tüdők fuldoklást szimatolnak

a kitüntetéssel szült ikerbabák ikerbölcsőinek vánkosöble

idillikus csengetés a szemetesnek és a kedélyesen, tréfából összeütköző villamos, mert az utca ring

a gyermekvasút az emberkertek színes üveggömbjén (tükrösen rohan) – kerepelnek a kerítések, a rózsák, fehérrózsák a fehér, kecses pálcika-mankókon – a vak rózsák kórusa: vágy! honvágy!

- szerettelek-e úgy, hogy az már több legyen szentek haragjánál, elmerülők gyűlöleténél – úgy szerettelek-e?...

(„Exultate! Jubilate!” – egy régesrégi kurjantás messziről, vandál ricsaj … a vadak! a vadak!)

Most hát, Időtenger … Megmostam a lábam benned Hullámtalan, abban, amiben lásd, ellenkezés nélkül merülök

míg éltem, kinek is lett volna számomra ideje? … Most már: ki számára is volna többé, a végső megszelídülésben - - -

nemsokára minden tengeren  t ú l  - egyesülhetek a teljes hazátlanokkal

Forrás: A ’84-es kijárat – Antológia 17-18. old. – Szerkesztette: Kukorelly Endre - 7. szám – Pesti Szalon Könyvkiadó 1995.