- Mezei Mária, látod, mégiscsak eljöttem, itt vagyok s ha akarod, itt maradok vagy elviszlek téged is magammal.
Ez a májusi délután, itt Budapesten, olyan furcsa nászt hozott össze akkor, hogy érdemes ezt elmondani.
*
Kezdődik, mint egy mese vagy egy pásztorjáték: megszerették valamikor egymást Mária és Gáspár. Meg se szerették jobban mondva, csak megkedvelték, amiként az a kis falukban szokásos. Ott, ahol termő a föld, uralkodik a rajta-taposókon s nem tűri a nagy szenvedélyeket.
Gáspár és Mária falujában a Gáspárok és Máriák élete egy idő óta csupa szomorú nyugtalanság. A Gáspárok kapálnak, aratnak, ősszel és télen, ha fagy nincs, árkolnak, ha akad árkoló munka. A Máriák pedig, ha nem mennek férjhez, beszaladnak a vénülés elől a városokba. Városi cselédek lesznek a Máriákból s követik őket, mint a lunátikusok, a Gáspárok. Így özönlenek a faluk emberei a városok irányába űzötten, tudat nélkül, vakon. Hámm, egyet nyel a város s egy-egy Máriát vagy Gáspárt úgy lenyel, mintha sohase lettek volna.
Mert bomlik a falu s nincs áldás a városokon sem. Egészen messze Amerikáig eljut az, akinek a nagyapja ki se mozdult faluja határáról. Új és új boldogtalanságot tapasztal mindenütt s végül is megbán mindent az ember.
Csontos Gáspár legényerőben följött Budapestre, hogy itt megkeresse Mezei Máriát, ki hír szerint Budapesten cselédnek állott el. Sok lótás-futás után valahol Budapest szélén bekerült egy nagy téglagyárba. Itt az agyagos földet ásta a hét hat napján, vasárnaponként pedig gyámoltalanul, de elszántan nyakába vette a várost. Három-négy évig ilyen kóborlásoknál minden falusias szoknya, színes kendő belevillámlott a szívébe. Figyelve ődöngött az aszfalton, nyomokat... jeleket, üzeneteket keresett – Máriától.
- Kellett – dörmögte magában – itt és erre kellett járnia Mezei Máriának, él és itt él. Csak az a baj, hogy akiket keresünk, azok másképp szabják az utcát, mint mi.
Az ásóval dolgozó embernek öregszik meg leghamarabb a szíve. Az árkoló vagy földásó ember gödröt váj s a gödör furcsákat juttat az ember eszébe. Hogy így is-úgy is ez a sorsunk, ezért élünk csak, gödröt ásunk és belefekszünk. Három-négy év után Csontos Gáspár már elfelejtette, hogy a nyomorúságon kívül más ok is csalta ide. Nehéz munka a földásás s a derék végül úgy beletörik, hogy nem tud kiegyenesedni. Egy-egy talicskás-leány, egy-egy pajkos asszony, ahol ágyat bérlünk, kerül olykor elénk. Különben pedig olyan iramban vénülünk, hogy húsz-harminc esztendőt észre se veszünk.
Egy nagy városban pedig leélhetünk egy életet úgy, hogy sohse látjuk azt, aki bennünket meg tudna váltani. Mária Gáspárt és Gáspár Máriát, mivel ők faluban termettek, csak faluban találhatják meg. Mária élte a cselédéletet s hogy sokak szemében tisztátalanul élt, nem o volt az oka. Mikor mégis arra került a sor, hogy egy hivatalnok úr maga mellé vette takarítónőnek, kitartott ám ez úr mellett húsz esztendeig. Talán ma is ott volna, de a hivatalnok úr meghalt s ezután már Mária pláne tiszta személy lett, megöregedett. Mária tudta, hogy utána jött Csontos Gáspár s talán ő is nézegetett szerteszét egy évig, ha az utcákon járt. Azután nem ért rá a keresgélésre, bajlódott, takarított, főzött és vénült.
Sok-sok hihetetlen nagy idő után egyszerre kívánták meg a falut Mária és Gáspár. Két furcsa, kiöltözött, félig-városi ember nagyon megbámulták egymást otthon, a templomban. Hatvan esztendőt haladott túl Mezei Mária s hetvenhez közeledett Csontos Gáspár. Voltaképpen mindegyik azon csodálkozott legjobban, hogy a másik él. A többi csak később jutott eszükbe, amikor beszélgettek. Mezei Mária elmondta, hogy Budapesten él s két szegény öreg kisasszony öreg cselédje. Csontos Gáspár sóhajtott, hogy nem bírja már az ásót s mégis vissza kell mennie a téglagyárba. Elváltak, ez karácsonykor történt, már régen befogta őket a jármos Budapest, de féltek. Most már tudták egymás lakását s ha negyven év után is, mégiscsak gondolkodóba estek. Májusig nem néztek egymás felé s ez az a május, melyről szó esett legelöl.
*
Mezei Mária vizes kancsóba tette az orgonabokrétát s ezt válaszolta Csontos Gáspárnak:
- Talán illetlenség volna, ha itt Budapesten állanánk össze két ilyen vén ember. Gyűjtsünk egy kis pénzt karácsonyig s ekkor menjünk haza, Gáspár, a falunkba.
Ezután megint nem látták egymást, de most már soha. Nyár közepén halálra vált Mezei Mária s megüzente halála előtt Csontos Gáspárnak, hogy meggondolta a dolgot. Elállott valahova szolgálatba s nem akarja, hogy Gáspár ráakadjon. Gáspárt nagyon elszomorította a Mária hűtlensége s jóval karácsony előtt begöthölte magát ő is a halálba. Előbb azonban nagyon keserű káromkodással nyilatkozott az asszonynépről, akikért nem érdemes élni.
(Forrás: Debreceni Szemle, 1912. 14. szám)
Csodálatosan megváltoztak mindenek a változó időben. Most, hogy végig söpri a márciusi napfény az utcákat s arcunkba csap a tavasz legelső lélegzetvétele, alkalmatos idő elmélkedni eme nagy változásról.
Márciusi ifjak készülnek március idusára, amely szintazonképpen eljött, mint teszem azt a tavasz, ez idő tájt, éppen úgy, mint hatvan s egynehány évvel ezelőtt. és mégis milyen másképpen.
Egy-két naftalinos magyar ruha előkerül még az ősi kollégium ifjainak garderóbe-jából, néminemű nemzeti trikolór is megszellőztettetik a szabad levegőn, de egyébként a közvélemény vizeit nem zavarják fel nagyobb mértékben azok a hírek sem, amelyek arról szólnak, hogy egyik képviselő furkósbotot tört magának a képviselőház elnöki trónusának karfájából s hogy a tettleges inzultálások előszele fújdogál a parlamenti foyer-kben.
És jobbára nem sokat törődnek az emberek a száz százalékos lakásbérek, a felszökött húsárak s egyéb nyomorúságokon kívül még azzal sem, ha léket ütnek a képviselő urak az egymás koponyáján.
Mert ki politizál manapság?
*
Mi sem politizálunk s egyáltalán nem akarunk belekeveredni ebbe a csúf mesterségbe, bármint is kínálkozik rá a kedvező alkalom a küszöbön levő március tizenötödike jövetelével.
Csak megállapítjuk ama tényt, hogy a megélhetési gondok erősen ellensúlyozzák a honfiúi búbánat emócióit s hogy sok szép illúziók szivárványos színei alaposan megfakultak az emberi lelkekben.
Ma már sok minden megy hazaárulás számba, amely dolgokért pedig ezelőtt ugyancsak kipellengérezték az embert s nem ütik a szégyenbélyeget a homlokára annak, aki a történelem igazságos ítélőszékének ítéleteit meri hangoztatni s nem fúrnak lyukat fokossal a fején annak, aki például Görgey Arturt a szabadságharc legelső, legvitézebb, leghazafiasabb katonájának tartja.
*
Tempora mutantur...
Én még emlékszem arra az időre, mikor Tisza Kálmánt megbuktatta Debrecen város harmadik választókerülete s az édesapámat szekercével akarta megtámadni egy ácslegény, mert a Tisza Kálmán díszkapujának éjszakai szétrombolását nem minden tekintetben tartotta kulturálisan hazafias cselekedetnek, bár ő történetesen nem is szavazott Tiszta Kálmánra.
Igaz, hogy Tisza Kálmán azért miniszterelnök lett, de a később hatalmas generális életében talán senkinek sem merte volna megmondani nyíltan – még abban az időben -, azt, amit például én nem egyszer hangoztattam kuruckodó piccolózó asztaltársaim előtt, anélkül, hogy megbicskáztak volna érte, hogy ugyanis Kossuth Lajos édesapánk szörnyen elhamarkodta, elszerencsétlenkedte azt az április tizennegyediki ügyet s a nemzet, a királynak egyik napról a másikra való felmondásával, a debreceni trónfosztó határozattal helyrehozhatatlan hibát követett el...
*
Az idők vén fájának hatvan s egynehányszor kellett leveleit elhullajtania, hogy bárki is ki merje mondani az effajta történelmi tanulságokat, amelyek csak annyiban politikaiak, amennyiben a tojás sárgája, fehérje is csirke-számba mehet.
De azért ma már nem zárja ki, hogy az ilyen véleményen levő ember jó hazai ne legyen s nem feltétlenül szükséges, hogy az e nézetet vallók a temesi bánságot négyszögölenként két koronájával vagy még olcsóbban is el akarják adni a muszkának, vagy zabszállítói az osztrák ármádiának...
*
Március tizenötödike az idén talán nem lesz olyan hangos, mint volt csak tíz-tizenöt év előtt is, azért nem kell kétségbe esnie a hazafias kebleknek. Hazafiasság dolgában mióta Árpád bölcsen – bár nem teljesen rendezett jogviszonyok közt -, okkupálta magának szép Magyarországot, mindig voltunk valahogy.
És úgy sohase voltunk, hogy egyáltalán ne lettünk volna!
Ami pedig az eredményeket illeti, Petőfi Sándoron, Jókai Móron, Mikszáth Kálmánon kívül Molnár Ferenc, Bródy Sándor, Lengyel Menyhért mégis csak magyar fiúk Párizsban, Berlinben, Tokióban meg minden egyéb helyeken s még a budapesti ferencvárosi fiúk is dicsőséget rúgtak Londonban, ahol a versenybírák páholya felett ott lobogott a magyar trikolór. Ugyanaz, amelynek száma bizony csak megfogyatkozott az utóbbi évtized márciusi ünnepségein.
Ami pedig a literatúra és a footbal közé esik piktúrában, muzsikában, műiparban és sok más egyebekben, azokért szintén nem kell a szomszédba mennie a magyarnak...
(Forrás: Debreceni Szemle, 1912. 11. szám)
Az ember, mikor társaságba megy, már évek óta nem ölt magára páncélt és nem szúr a sarkába rézsarkantyút, hanem inkább a legújabb angol divat szerint teszi magát tűrhetővé mások számára. Ellenben az esztétikus urak megkívánják, hogy mikor egy-egy irodalmi mű a közönség elé lép, a régebbi idők klasszikus alkotásainak a masszív fegyverzetével teremtettézze körül magát s rozsdásnak indult esztétikai elvek páncéljában álljon a kritika kardcsapásaival szembe. A páncél pedig kétségkívül kitűnő ruhadarab, ellenben a mai embernek csak arra volna jó, hogy nagyokat vágódjon benne s alaposan beleizzadjon a viselésébe, ami aztán az esztétikai szabályok vasruhájába erőszakolt irodalmi produktumokkal is vajmi gyakran megesik. Akármit csinálnak is tehát a derék esztétikus bácsik, az új idők irodalmi művei új divatú ruhában járnak és így találnak előzékeny fogadtatásra a szívünk ünnepi órákra berendezett szalonjában. Valahogy úgy van a dolog, hogy az esztétikus urak ma is csak szokásos rövidlátásukról tesznek bizonyságot, mikor az irodalmi „divatok” ellen szavalnak, mert bizony a hiba nem a modern ízlés szerint a quatre épingles öltöztetett írói alkotásokban van, hanem más valamiben. Abban, hogy az irodalmi divatoknak is meg szoktak lenni a nyegléi, az irodalmi gigerlik, akik eszeveszett összevisszasággal s rikító ízléstelenséggel próbálják egy-egy irodalmi produktumra ráruházni a modern irodalmi ízlés minden sajátságosabb szabású elv-ruháját. Az esztétikus bácsik azután, akik jogosan botránkoznak meg az ilyen ultramodern álízlésen, hamarosan általános anathémát cserdítenek az egész modern irodalomra s azt hiszik, hogy minden modern irodalmi produktum lila mellényt visel s monoklin keresztül fixírozza a lelki mélységeket. Pedig hát nem így van. Való igaz, hogy az új idők poétái nem feltétlenül ragaszkodnak a kitűnő Vörösmarty daktylusos lengedezésű kacagányához, vagy a még kitűnőbb Petőfinek a negyvenes évek társadalmában igen divatos zsinórozott atillás költési módjához, de viszont a pour épater les bourgeois-féle tarka nájmódi rongyokkal se feltünősködnek.
Azért kell pedig itt mindezeket elmondani, mert a napokban hanyatt csúszott a debreceni színpad öreg deszkáin egy úgynevezett ultramodern színdarab s a tájékozatlan debreceni publikum úgy vélte, hogy egy ízig-vérig modern alkotásnak prezentálta ezt a jól megérdemelt elvágódtató gáncsot. Holott a bukást azon a furcsa színházi estén éppen azok konstatálhatták a legnagyobb megnyugvással, akik az igazi modern irodalomnak a legőszintébb hívei.
Hogy is állunk tehát a modernség és az álmodernség ellentétével s mi köze van ennek az egész dolognak az „örökkévaló”, a „divatoktól független” művészethez? Akkor, mikor a modernséget, az éppen uralmon levő irodalmi divatot a ruházkodásbeli divattal bátorkodtunk összevetni, eben a léhának tetsző hasonlatban körülbelül benne foglaltatott, hogy az irodalmi divatnak túlságos fontosságot és jelentőséget nemigen tulajdonítunk. Aminthogy végeredményben a jó társaságbeli embernél is mégiscsak az ember fontos és csak bizonyos mértékig teszi a ruha az embert. Azonképp az irodalmi műnél is a benne rejlő tehetség-mennyiség dönti el az alkotás értékét. Egy-egy uralmon lévő irodalmi divat, egy-egy irodalmi korszaknak a „modernsége” azonban az a konvencionális és legmegfelelőbb öltözet, amelyben valamely tehetség a művelt közönség elé a siker reményével léphet. Olyas valami tehát, amit nem feltétlen muszáj magára erőszakolni senki tehetségnek, de amely nélkül aztán nem is eresztik be egy-egy irodalmi korszak saját külön Heliconjára. Az irodalmi divat, ha tán néha kissé furcsának tetszik is esztétikus úrék előtt, akik ily léha dolog vizsgálatát tudományukon alul álló valaminek vélik, bizony, a sikert kívánó író számára mindenkor kötelező. És minden korok legtehetségesebb írói rendszerint hódoltak is a maguk idejebeli irodalmi divatnak, sőt igen sok esetben jómaguk is segítettek ily divatok kiteljesítésében.
És hát az irodalmi „örökkévalóság”, „halhatatlanság” dolgát is így kell nézni valahogy. Halhatatlan író nincs, hanem minden író újra meg újra meghal és feltámad. Shakespearet halhatatlannak dicsőítjük. Pedig az a Shakespeare, akit a XVII. század szeretett, meghalt, s mikor újra feltámadt, már egy Lessingen át materializálódott zseni volt, hogy aztán később a romantikusok, a realisták s ma megint az új-romantikusok Shakespeareje ismét új meg újféle, az előbbiekkel nem azonos Shakespeare legyen. A zseni valahogy főnikszpor számba megy, amelyből egy újabb kor egy egész új és más főniksz-madarat röpít elő, mindig olyat, amelyiknek a hangja az újkor füle íze szerint zeng. Így lehetett Shakespeare a legkülönbözőbb irodalmi divatok eszményképe. És így lehet, hogy jő kor, amint hogy már egyszer jött is, mikor Shakespeare ideiglenesen halott és nem halhatatlan. Mikor tudniillik egy irodalmi divat nem fedezi fel többé a maga ízléséhez vágó elemeket a nagy költő műveiben. Persze olyan eset is lehetséges, mikor egy nagy tehetség nem tud hozzáalkalmazkodni a divathoz. Ennek a tehetségnek nincs is sikere, csak valamely későbbi irodalmi divat idején, mikor véletlenül összevág az uralmon lévő új ízléssel.
Az irodalmi divat tehát egy-egy irodalmi korszaknak a „modernsége”, bár a művek lelkét nem adja, de érvényesülését, sikerét igenis eldönti. És ezért hiábavaló a divatok ellen való berzenkedés, ezért ír siker-drámát pl. a nagy tehetségű Bíró Lajos, ha a múlt divatjaira áhítozó akadémia hetvenezerszer tagadja is a Vojnich-díjra való jogosultságát.
Ezért célja tévesztett minden kritika, mely például Ady Endrét a „divatossága” miatt támadja, ahelyett, hogy nagy tehetségét méltatná s ezért zavarják össze esztétikus úrék lépten-nyomon Ady Endrét lehetetlen és képtelen majmolóival, mert nem látják az óriási különbséget a siker miatt és a mában élés miatt kötelező eleven modernség s a túlzásokkal ízléstelenkedő ultramodernség között. Pedig a tehetség a legtöbb esetben modern köntösben jelentkezik s az ultramodernség az ízléstelenek és tehetségtelenek menedéke. A modernség a tehetségeseknek intenzív és tudatos alkalmazkodása a korhoz, melynek nyelvén szólni hivatva vannak, az ultramodernség, az álmodernség pedig a tehetségtelenek kínos értelmetlen kapkodása mindenhez, ami rikító, ízléstelen és undorító, de feltűnő.
(Forrás: Debreceni Szemle, 1912. 10. szám)
I.
Ezernyolcszáznegyvenkettőt írtak s még olyan volt akkor a pesti élet, mintha az egészet egy vidéki gavallér álmodta volna végig. A Nemzeti Színházban Olgát, a moszkvai nőt Laborfalvy Róza játszotta, a Vigadóban mandolin-hangversenyt hirdetett Wagner József, a Váci-utcai műárus, a német színházat Gundy György dirigálta s arcunk mását Hóra János festőművésszel örökítettük meg a Miatyánk-utcában. 1842-őt írtak és színház után a Hajóhídon lámpásos gyerek világított utat a sötét éjszakában.
A hajóhíd mellett fából, vasból, állványokból és csónakokból álló szörnyeteg feküdt a vízen, a készülő Lánchíd, amelyen, mint ezer törzsű erdőn, apró harkályok, serényen kalapáló, kopácsoló, éneklő, pipáló munkások mászkáltak.
Ennek a szörnyetegnek budai fejénél, a Várba vezető keskeny, kacskaringós út mellett balra, egy duplatetejű öreg rokokó-ház előtt gyakran voltak láthatók álmos szemű, zizegő selyembe burkolt, sápadt arcú, finom, sovány mágnásasszonyok, akik francia és német nyelven kérdezősködtek Literáty Nemes Sámuel régiségkabinetje után. A régiségboltnak ők voltak a törzsvendégei és sokszor elhozták magukkal Pulszky Ferencet, Fejérváryt, báró Brudernt, vagy Domoszlay Farkast, hogy azok Literáty Nemes Sámuel csodálatos kincseit elmagyarázzák. Ámbár jobb, kedvesebb és vonzóbb kalauz nem kellett magánál a boltosnál, aki hosszú és csontos fehér kezével elegáns gesztusokat írt le a levegőben, amikor a ritkaságok romantikus zűrzavarából valamire rá akarta terelni a figyelmet. Mondják, hogy a régiségkedvelő asszonyok, főrangú hölgyek, színésznők, nyugatról jött balerinák és gazdag bécsi dámák nem mindig a damaszkuszi selymek, a kínai és japán aranyhímzések és a bizánci emailok, hanem inkább a boltos érdekes egyénisége kedvéért jártak a félhomályos, rejtelmes, ódonszagú, izgató levegőjű, legendáshírű kabinetbe. Ezekben a körökben, ahol szép és finoman elromlott emberek művészi dologtalanságban holtra fáradva élik ki az életet, azt beszélték, hogy Literáty Nemes Sámuel, a mesés gazdagságú és páratlan elegánciájú kereskedő, régiségtudós és történetbúvár nagy, titkos szerelmek hőse és a német színház vendégszereplő művésznői, akik Literátyt Bécsből, Párizsból és Londonból ismerték, mindig tettek egy röpke, de felejthetetlen látogatást az öreg régiségkabinetben...
A boltban ilyenkor megpendült egy-egy ritmikus ária valamelyik rokokó vagy empire óra alabástromméhében, egy majdnem elfelejtett minét, vagy régi opera áriája, amelyben ezüstcsatos, selyemharisnyás, tearózsa illatú szerelmi banditák hűtlenségét siratja egy megcsalt szép fiatal leány. A látogató ilyenkor megborzongott, strucctollboáját összehúzta a nyakán, sóhajtott egyet és majdnem sírva fakadt.
- Elhiszi-e, Literáty, hogy maga volt az első!
És Literáty gyengéden, mosolyogva segítette be a zavarában majd elájuló asszonykát a kocsiba, amelynek magas lépcsőjére alig lehetett fellépni némi kacérság és büszke pirulás nélkül...
- Ez volt a legjobb régiségbolt Moszkvától Párizsig - emlegették a boltot nagyanyáink, s még évtizedek múlva is gyengéd pirosság ömlött szét arcukon, ha a Lánchíd mellett levő sötét kis kabinetre gondoltak.
Az emberiség négyezer esztendős szelleme lebegett a bolt ódon falai között. Az egyiptomi, asszír és föníciai kultúrától a restauráció-korabeli hétköznapokig mindenből volt itt valami, ami jellemző, vagy bizarr, stílusos, vagy egyéni, valami, ami megható, bizalmas, megragadó vagy hangulatos. Egy etruszk váza vagy egy itáliai tanagra, a római házi oltárok egy ügyes, megbízható és szolgálatkész elefántcsont istenkéje. A polcokon legfelül, néhány középkori kódex, hártyapapírra, bőrre miniálva, gyöngyös, bársonyos, emailos kötésben; lejjebb aranyveretes azsúrfoglalásban kis amulettek, középkori varázseszközök, renaissance-edények, fegyverek, női ékszerek, gyöngyös párták, csipkék, firenzei és veneziai kurtizánok piperéi, finom és szemérmetlen emlékei antik hálószobák titkainak. A másik sarokban a Rococo halhatatlan haszontalanságainak tarka-barka tömege hevert, legyező, csipke, csat, miniatűr-kép, szelencék, bonbonnière-ek, amiknek Jean Penicaud festette email díszét csak négyszemközt, intim barátnőknek mertük megmutatni. De nem hiányzott Borgia Lukrécia és Farnese Julia aranykeresztecskéje sem, amelyet e ragyogó asszony mindig vakító keblén hordott, hogy a szerelem óráiban megvédelmezze minden alattomos és helyrehozhatatlan malheurtől.
Literáty a szinte görnyedő kincses polcok között lábujjhegyen lépegetve, gyengéden és szerelmes kézzel simogatta a bronzok, márványok és porcelánok finom felületét, szobrok és reliefek enyhe és bizarr hajlásait, szőnyegek és selymek, aranyfonalas gyolcsok és brokátok csiklandozó szövetét. Ha szép női testek mását érezte az ujjai alatt, egy műértő anatómus s egy lantpergető trubadúr lelke ölelkezett az övében. Ilyenkor fájdalmas örömmel rakta, rendezte buja gazdagságba összehordott csecsebecséit, egy-egy kimagasló műremek, vagy történelmileg érdekes vagy becses holmi köré. Keze, szeme, lehelete, szíve, vágya és szeretete mindegyik tárgyat külön megölelte, megsimogatta, becézte, mint fiatal anya az első csecsemőjét, mint naív és rajongó asszony titkos szeretőjének drága levelét, mint kis gyermek a babáját, amelynek igénytelen szöszke feje köré a látomások, mesék és hallucinációk egész drámáit fűzi és variálja. Ilyenkor leült valamelyik renaissance-székre, talán egy szép és fiatal bíboros kedvenc pihenőhelyére, lábait drága bokharai szőnyegen nyugtatva, beburkolódzott egy hatszáz éve porladó velencei doge fehér palástjába, s a boltablakon beszűrődő napsugárkéve táncoló aranyporába bámult.
És ha ilyenkor meggazdagodott pesti építőmester, vagy gabonakereskedő kövér felesége becsengetett mindig bezárt és lefüggönyözött boltjába, sírva tudott volna fakadni bosszúságában és fájdalmában. Elgondolta, milyen jó lett volna valamikor valahol az Akropolisz alatt, Perikles korában, Phidias és Euripides, athéni fuvoláslányok és Aspázia társaságában élni s egy szép bronzbokájú hetaira lábai előtt egy hemiciklon hűs márványán jószagú olajfák árnyékában szundikálni.
- Tudja-e, lelkem, ki volt Medici Lorenzo, és hogy hívták Lodovico Sforza szeretőjét? Van-e valami sejtelme arról, hogy ki tervezte ezt a hajlós lábú bronzbetétes szatinfa-konzolt? Álmodott-e ön valaha Lambella hercegnő kesztyűdobozáról, gall zománcról és tyranti aranyszövetről?
Ilyen kérdésekkel rohanta meg a boldogtalan és vakmerő parvenűt, aki együgyű halszemeit rá merészelte vetni Borgia Lukrécia imakönyvére, vagy Farnese Julia gyöngyös keresztjére. A megbántott vevő duzzogva hagyta ott a goromba műkereskedőt, aki mindennap idegesebb, türelmetlenebb, bágyadtabb és féltékenyebb lett vevőivel szemben. A melle összeszorult, ha valaki egy-egy féltett kincsét piszkos bankókkal magához akarta váltani. Ilyenkor képtelen árakat követelt, lekritizálta a saját portékáját, megvetőleg nyilatkozott a korról és stílusról, amelyet az képviselt és áradozva magasztalt egyéb hasonló, de neki kevésbé kedves holmikat. És ha minden erőlködés hiábavalónak bizonyult, ha a nyakas és keményszívű vevő semminemű árat nem tartott magasnak, ha semmiképpen sem akarta beadni derekát Literáty lesújtó kritikáinak, a régiségkereskedő arca krétafehérré vált, a szeme ravaszkodva akart nézni, de a tekintete fenyegetővé és sötétté borult és remegő szájjal suttogta a szörnyeteg vevő fülébe:
- Megvallom, hitvány hamisítvány, rongy utánzat az egész.
Volt olyan, aki - ismerve Literátyt - még így sem tágított. Volt olyan elvetemült és barbár vadállat, aki nevetett, fizetett s mint egy kalóz, aki a pérai kikötőben génuai hajókat rabolt, mint egy Rajna-menti várúr, aki mainzi, steieri és lübecki kereskedőkaravánokat fosztogat, - egyszerűen magával vitte a kincset... Akadt ilyen förtelmes gonosztevő nem egy a báró Brudernek és Pulszkyak fajtájából, s Literáty, eliszonyodva önmagától, majdnem leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy utána osonjon, és legyilkolja őt és visszavegye tőle zsákmányát.
II.
Literáty Nemes Sámuel egyszer Toscanában Firenze körül kóborolt és eszébe jutott, hogy meglátogatja Vinci falut, emberi és művészi ideáljának, a csodálatos Leonardónak szülőfaluját. Vinci falva a Monte Albano nyugati lejtőjén feküdt s benne még most is olyan sugár, barna és nevetőszemű leányok laktak, mint Leonardo anyja, Katarina. Itt, a falu fölött trónoló ötszáz éves barnakövű templomban az oltár mellett ösmerkedett meg Literáty Nemes Sámuel a vincii Madonnával. A Madonna kőből volt, rózsaszínű márványból és magas emelvényéről szinte a vendég elé sietni látszott. A renaissance valamelyik későbbi évtizedében, vagy a barocco hajnalán faragta valamelyik túlságosan hellenizáló kóbor szobrász. A művész eredetileg talán nem is Madonnának szánta. Ha véletlenül nem itt, az oltár mellett, hanem valahol a borókabokrok és olajfák ligetében láttad volna ezt a márványképet, bizonyára Minerva vagy Aphrodite képmásának tartod. Alighanem annak is készült alapjában, de a művész nem tudta eladni és a jámbor, együgyű vincieknek Madonna gyanánt a nyakukba sózta. A Madonna karcsú és érzéki testén az akkori idők lenge tunikája feszült. Semmi egyéb. A Madonna majdnem meztelen volt s lassanként bizony szégyenkezés és gúny tárgya kezdett lenni a vincii polgárok között. A szomszéd falubeliek elhíresztelték, hogy a vinciek Madonnája meztelenül didereg a hideg márványoszlopok között és ekkor egy gazdag és ájtatos asszony, egy gyapjúkereskedő, vagy hajótulajdonos özvegye - csipkéből, fátyolból és puha kínai selyemből, amelybe arannyal csodaszép figurák voltak hímezve - pompás és drága inget borított a Madonna testére.
Az inget a jó asszony bizonyára egy nagy és művészi lelkű kurtizántól vette, aki babonából - vagy fogadalomból egy nagy szerelmi csalódás után - megvált hivatásának ragyogó szimbólumától. Vagy ki tudja? Talán megégették a szerelem szép és bűnös papnőjét s az inge hóhérok kezén keresztül jutott a templom jótevőjéhez és attól a Madonnához. A szegény vincii parasztok bizonyára nem gondoltak efféléket. Nekik az volt a fődolog, hogy ruhát kapott a mezítelen Madonna, akitől azelőtt pirulva fordult el maga a templom plébánosa is. Pedig az bizonyára bátran szembenézhetett az asszonyok meztelenségével.
A jó vinciek az aranycsipkés ingben a szemérem és a felöltözöttség tisztes szimbólumát látták és idővel észre sem vették azt, amit a régi Aphrodite-szoborból a kurtizán inge nem hogy eltakart volna, de még jobban hangsúlyozott. És hogyan is gondoltak volna arra, hogy vannak finom és gyenge és romlott emberek, akik nem a meztelenségben, hanem az ingben látják az asszonyi bujaságot.
Literáty Sámuel megbűvölten nézte a remekművet, amely a szegény vinciek szándéka ellenére hihetetlenül érzéki és bizarr hangulatot árasztott. A Madonna a templom félhomályában egy ágyából kilépő fehér kurtizán alakját vette föl, aki drága és csábító ingében fürdőjébe készül.
Literáty szeme lázasan tapadt a szobor szép vállára, amelyről gömbölyű és finoman hajló térdéig omlott le a csipkefelhős áttetsző ing. Sohasem volt még szobor olyan meztelen, mint ez a Madonna az ő finom és drága ingében.
A templomban néhány perccel előbb végezték az esti ájtatosságot, a levegőben még ott terjengett a tömjénfüst édeses, mámoros, ünnepélyes szaga. Az egyházfi közönyösen oltogatta a gyertyákat, a nap utolsó sugaraival tarka fényben fürösztött embert, szobrot, sima márványt és aranyozott gyertyatartót. A meleg, száraz levegő kiszárította Literáty torkát s valami jó parasztillat, kenőcsök, kerti virágok, rózsavíz, szárított füvek és fiatal lányok szaga tömte meg orrán keresztül fantáziáját. Eszébe jutott a sok szép etruszk éjszaka, a kis olasz lány, aki a vincii csapszékben almabort árul, s aki éppen olyan friss, hajlékony, barnaszemű és szerelmes, mint Leonardo anyja, a szép Katarina.
- De jó volna ezt a Madonnát megszerezni - gondolta magában és beleereszkedett a szoborral szemben álló gyóntatószékbe. A Madonna mosolygott és Literáty Sámuel úgy érezte, hogy egyenesen feléje tart. Csodálatos, eddig soha nem érzett meghatottságot, ellágyulást és szinte hisztérikusan édes fájdalmat érzett s majdnem felkiáltott boldog extázisában. Literáty agyán hirtelen végigvágott az élete minden eseménye s úgy érezte, hogy eddig mindig boldogtalan volt, de most hirtelen megtalálta életének célját és értelmét: azt, ami után az ember egész életén keresztül fut, roham, vagy vonszolja szegény kifáradt testét. Madonna, a te boldogtalan lovagod e pillanatban érezte, hogy halálosan beleszeretett a rózsás márványarcodba és aranyhímzésű fehér tunikádba.
- Óh, ha meg tudnám szerezni e csodaképet - sóhajtott halkan a régiséggyűjtő, aki még sohasem érzett ehhez fogható vad és ösztönös elragadtatást.
- Vagy legalább a köntösét! - tépelődött magában tovább és sírni tudott volna, hogy a nagy darab márványt lehetetlen zsebre vágnia.
- De az inge az enyém! - gondolta és ez az elhatározás lángra gyújtotta a lelkét és énekelni tudott volna örömében.
Az ing fodrába apró igazgyöngyök voltak applikálva, a fátyolban habos csipkerózsácskák között ezüst csillagok ragyogtak és szemernyi kis gyémánttörmelékek sugárzottak a selyemhímzések redőiből.
Az est egészen leereszkedett, betelt vele a kis templom és elsüllyedt benne a Madonna szobra. Az egyházfi vígan fütyörészett a szentelt falak között és harminc arany tallérért eladta a Madonna ingét. Azonban a derék sekrestyést is meg kellett szöktetni a Monte Albano vidékéről, mert a nép dühe agyonverte volna a szentségtörés és hűtlenség miatt.
Azóta a köntös a budai hídfő mellett balra a ritkaságok boltja legbensőbb szentélyében egy régi oltár márványkövén fekszik kiterítve.
III.
Nem múlt el nap, hogy Literáty az inget meg nem igazította, ki nem teregette, redőkbe nem ráncolta volna, s mindennap felöltöztette vele a vincii Madonnát, akinek arcát sohasem láthatta viszont. Az ereklyét egy percre sem hagyta őrizetlenül. Utazásaira magával vitte, kocsiban, idegen és barátságtalan vendéglőkben éjjel dereka köré csavarta, otthon a boltjában mindennap megvizsgálta, ezerszer és ezerszer megbámulta gyönyörű selymét, finom arany fonalainak csavargását, tömött hímzését, puha csipkéinek fantasztikus miniatűrrajzait, gyöngyeinek, gyémántszemeinek misztikus ragyogását. És ha valaki szentségtelen kézzel hozzányúlt volna, ijedten ugrott a drága kincshez:
- Bocsánat, ez nem eladó.
Szerette volna elrejteni a közönséges halandók szeme elől, de beteg volt, ha az oltárra pillantva nem látta az inget. Az volt lelkének tápláló energiaforrása, az ing habos redőibe sírta minden ki nem elégített vágyát s fejét a Madonna köntösére hajtva, az oltár lépcsőjén töltötte éjszakáit, az utolsó hónapokban már lázasan és rettentő álmokkal viaskodva.
Ezentúl igazán és őszintén nem érdekelte senki és semmi. Sem a művészi emlékek, sem a régiségek, sem az asszonyok. Mindenből volt már elég - gondolta - és folyton a vincii templom félhomálya és a lépcsőről lelépő Madonna után sóvárgott. Vallásos lett és csendesen imádkozott, vagy ábrándozva üldögélt boltjában és bámulta az oltárra akasztott inget.
Nem érdekelte, ha ajtaja előtt megáll egy puhán gördülő, ringó rugókon himbálódzó főúri hintó és annak magas lépcsőjéről nyestprémes bunda alól kinyúlik egy hosszú, karcsú, középen szelíden vastagodó selyemharisnyás lábszár, s jó puha bőrből szabott magas sarkú cipő, amely még kisebbnek tünteti fel a fiatal hölgy kissé kifelé és erősen lefelé feszített lábait.
Most hiába simogatta homlokára lógó ritka, puha haját a német színház legszebb vendégművésznője. Literáty nem tudott másban gyönyörűséget találni, mint a fátyolból komponált ing titokzatos redőiben, amelybe beleképzelte a büszke, bájos, mosolygós asszonyt, akin Pallas Athéne szépsége, Mária mennyei misztikuma és Phryne fullasztó érzékisége egy nagyon komplikált és emberfölötti harmóniába olvadt.
Még sohasem érzett ehhez fogható nagy szerelmet.
*
Egy este - a barátok templomából áthallatszott a harangszó a Dunán - Virgilnek, az óbudai kőfaragómesternek leánya, Katarina állított be Literáty boltjába.
- Azt hallottam, hogy szép lombardiai hímzései vannak az úrnak.
Literáty a homályos fülke mélyéről ellenséges pillantással mérte végig a leányt.
- Én is tudok hímezni... A régi monte-albanói csipkeverést is értem.
A leány hangja tömör, erős és mély volt, mint egy organistrum zengése. Literáty rávilágított a lámpásával.
- Szentséges Isten, a vincii Madonna!
Pillanatig sem kételkedett abban, hogy a Madonna megsajnálta őt és felkereste budai magányában. Sírni tudott volna meghatottságában és bánatában, amely mégis oly édes és diadalmas volt, mint mikor valaki, egy drága és fenséges nő, akire alig mertünk rápillantani, egyszerre csak karjainkba omlik. Boldog extázisban, többször felkiáltott:
- A Madonna, a vincii Madonna!
A leány, Katarina, szép, tiszta lombardiai típus volt, akit méltán lehetett volna beállítani klasszikus szobrok modelljének. Simára hátrafésült haja, kissé széles és domború homloka, naívul néző nagy mandulaszeme, kicsiny, mosolygós szája bizonyára a nagy Leonardo anyjának, Katarinának idejéből való tiszta, keveretlen faj jellegét mutatta.
Literáty kimeredt szemmel, félősen és szerelmesen nézte a leányt, aki mosolyogva tekintgetett széjjel és megpillantotta a Madonna ingét.
- Lombardiai csipke! - kiáltott örömében. - Én is tudok ilyent.
A régiségbúvár megbűvölve nézte Katarinát. Szinte elérzékenyedett annak tizennyolc éves, erős, szilaj és rugalmas törzse, fürge lábai, mindig himbálódzó pompás csípői és angyali módon ártatlan arca láttára.
- Katarina vagyok, Óbudáról és hímezni tudok. Munkát keresek - szólt a lányka s Literáty úgy érezte, hogy régi óráinak belsejéből sohasem hallott ennél szebb zenét. Megfogta a leány kezét és szerelmet vallott néki. Pénzt, selymet, gyöngyöt, aranyat ígért. Hízelgett, könyörgött, fenyegetett, sírt és leborulva kérte:
- Vetkőzz le és vedd magadra a Madonna ingét. Egy ujjal sem nyúlok hozzád, csak modellnek állj naponta félórát. Ugyebár tudod, hogy mi az a modell? Ti olasz lányok nem találjátok azt megbecstelenítőnek. Csak modellt állj s adok neked százezres hozományt és mindent, amit akarsz.
Katarina megrémült és kiszaladt a boltból..
Azt hitte, hogy a régiségkereskedő megőrült.
Literáty pedig mozdulatlanul, sápadtan, zavaros szemmel bámult a leány után s megmerevedve az igézettől, székéből nem tudott felemelkedni. Baljóslatú csend és bánatos sötétség telepedett a bolthajtásos öreg falak közé.
Literáty sírt. Szégyellte magát.
Egyszerre régi hangszerek - lyra di gamba, archiviolák és organistrumok - hangja szólalt meg a sarokban, láthatatlan ujjak érintése alatt. És e jelre a régiségek és ritkaságok egész múzeuma megmozdult. Lelket kapott a sok szobor, a képekből kiléptek az alakok s a porcelánfigurák kecses táncot lejtettek hárfák és citerák pengésére. A bolt falai széjjeltolódtak, mint egy színpad vászondíszletei. A kis műkereskedés megnyúlt, kiszélesedett, nagy csarnok dimenzióit vette föl s benne sűrű tömegben hullámzott a bronzok, ezüstök, elefántcsontok és márványok megelevenedett népe. Faunok és Szilének vad táncot jártak, Aspázia, Thais, Phryne kéjesen nyújtóztatták klasszikus testüket. A kódexből halk zsolozsma hangjainál - bársony-, bőr- és emailsírjukból kilépő kísértetek - másoló barátok, miseruhát hímző apácák szálltak ki, a miniatűr-portrék rózsásan, hajporosan, illatosan léptek ki aranyazsúros keretükből, régi szerelmesek sóhajtása, megtévedt asszonyok zokogása lándzsás, muskétás vitézek harci dalával olvadt össze. A bronzveretes, intarziás szatinfák titkos fiókjaiból hűtlen komornáknak, irigy udvarhölgyeknek, léha poétáknak és memoáríróknak levelei hulltak ki, telve kifecsegett titkokkal, gyónásokkal és bűnbánattal. A templomi kereszteket láthatatlan kéz meglóbálta, a monstranciák felemelkedtek, mintha térdre hullott népnek akarnák magukat megmutatni. Közben apró ministránsgyerekek csengettyűje szólt, orgona búgott, csatakürtök recsegő hangja, puzónok éles harsogása szárnyalt a boltívek alatt... egy zugban lengeruhás, törékenytestű kis nők összefogózva táncoltak, s a végén, kimerülve egy vasvértes, sisakrostélyos vitéz karjaiba hulltak. Két bronzvitéz, akik évtized óta pókhálósan, mozdulatlanul, patinásan álltak egymással szemben egy törött vitrina tetején, most megsuhintották kardjukat és élethalálharcot vívtak a vincii Madonnáért.
Mindez egy nagyszerű szimfónia hangszerelésében hallatszott, a kereszteslovagok kardja csattogott, a sekrestyés erősen lóbálta tömjénfüstölőjét, bíbornokok ruháinak selyme suhogott, hercegnők kacagtak, ezüst- és aranyedények csengtek-bongtak, csörömpöltek és ebben a zengő, búgó, orgonáló szimfóniában, Literáty egyszerre csak rémült arccal fordult egy mind tisztábban, hódítóbban és fenyegetőbben kialakuló jelenés felé. Arcából minden vér kifutott, ajka reszketni kezdett és fogvacogva susogta:
- A vincii Madonna!
Levegőben lebegve, ködből való lépcsőről lépkedett alá a Madonna, akinek egykor szép, piros arcáról eltűnt a vér és a mosoly és bánatos szája szélén mintha sírás rángatóznék.
- A ruhámért jöttem - szólt lágyan, szemrehányóan és szégyenlősen az égi szűz.
- A ruhámért jöttem - ismételte a hófehér, félénk és szemérmes asszony, mint aki megérti a férfi szenvedélyét, megbocsátja az ellene elkövetett bűnt, de szigorú, merev, tiszta és szent és visszaköveteli, ami az övé.
...És a Madonna gyengéden, de ellenállhatatlan erővel félretolta Literáty karját. Kezébe vette az inget, magára öltötte és eltűnt.
A hárfák újból megcsendültek, az archiviola húrjai diadalmas himnuszban törtek ki, a bronz-bajvívók leeresztették karjukat, az egész pogány kompánia szétmállott, megsemmisült. Szaporán rázták csengettyűiket a ministránsgyerekek, az etruszk lámpából apró kis öröklángok lobbantak ki... a tömjénfüst kékes, opálos felhőbe burkolta a boltot, amelynek ajtaját valaki erősen becsapta, ahogy szelesen belépett. Katarina volt, az óbudai szobrász lánya, aki meggondolta a dolgot.
- Hibátlan testtel modellt állni nem szégyen, - mondták neki tapasztalt óbudai olasz asszonyok.
Literáty Nemes Sámuelnek azonban nem volt szüksége modellre. Ott feküdt a földön, s az ajkán szivárgott a vér.
(Forrás: Surányi Miklós: Sorsok - Singer és Wolfner Irodalmi Intézet R.-T., 1936.)
Kóbor Noémi nevét egy kisregényéről ismerjük, amely két évvel ezelőtt jelent meg és a leánygimnáziumi levegő finom rajzával figyelmet keltett írója iránt. Most új könyve jelent megy, egy könyvdráma, amely Goethe nevét viseli címül és a költő képét, környezetéhez való viszonyát próbálja az olvasó elé vetíteni, élete öt fontos vonatkozásában: Vulpius Krisztiánához való viszonyában anyja, az édes-kedves Aja asszony iránti fiúi szeretetében, Schiller halála hírének érkeztekor, a franciák Weimarba való betörésekor és 1828-ban, a mindennel leszámolt késő öregkorban. Azt lehet mondani: meg akarja lesni Goethének, a világ és eseményei fölött álló fölényes szellemnek azokat az óráit, amikor akaratlanul is kitárja magát és bepillantást enged lénye benső titkaiba.
Nagy és majdnem megoldhatatlanul nehéz vállalkozás, mert Goethe méretei meghaladják az átlagos emberi látókort, s nagyon nehezen szoríthatók bele az ábrázolás normális formáiba. A fiatal írónőnek csak részben is sikerült: Goethét csak egy-egy pillanatra tudja kiemelni az adatszerűségből az eleven életbe, a párbeszédek többnyire az absztrakció körében mozognak, a kimondott szavak mögött nem érzik az ember eleven hangja.
Goethe szavait olvassuk, mint írást, de ritkán halljuk hozzájuk Goethe hangját. A nagy lélek hatását környezetére erősebben tudja éreztetni éspedig – ami nagyon jellemző – inkább az egyszerű fiatal embereken, Krisztiánán, a fiatal Jacobin, mint az írókon, akik mindig irodalmat és filozófiát beszélnek. Azért a könyv mégis irodalmi értéket ad: a megértésre való buzgó törekvésből fakadt, láthatólag erős szellemi izgalom eredménye s Goethének és korának olyan ismerete van benne lefektetve, amely valóban imponál. Egész serege a Goethe korából való nevezetes embereknek mozog benne: Schiller, Wieland, Meyer, a festő, Novalis, Zelter, a muzsikus, Kleist, Brentano Bettina, BenjaminConstant, Staelné, a két Schlegel, Gall professzor – azaz egész ragyogó példája, amely Goethét körülvette, megjelenik a színen s valamennyit pontosan Goethében való viszonyukban állítja be, némelyiket, mint az első részben Schiller sziluett-képét, megelevenítés dolgában is szellemesen és élet-ízűen.
Láthatólag benső szükségérzésből foglalkozott Goethével, nemcsak témát keresett benne, hanem lelki kapcsokat is keresett és talált vele, megküzdött alakjának nagyságával, hogy fel tudjon emelkedni hozzá. Komoly szellemű írónő komoly erőfeszítése ez a könyv, mindenképpen figyelemreméltó.
(Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 4. sz. 1920. február 22.)
Minden évben egyszer, túl a világvégen, találkozik a négy testvér a világvégi réten. Emlékeztek rá még, ki ez a négy testvér: a négy évszak, a Tavasz és Nyár, aztán az Ősz és Tél. Fáradtan leülnek, hosszan beszélgetnek, mit vetettek, mit arattak, mi jót-rosszat tettek. Odagyűl köréjük Nap, Hold, csillag, szellő, s őket hallgatja a megpihenő felhő. Hallgassátok ti is, vajon mit beszéltek, szellő, felhő mondta nékem, s továbbmondom néktek.
– Hegy tetején hóba tűztem hóvirágot, fel is vidítottam vele a világot. Aztán ibolyával hímeztem a rétet, lila fejét fordította mindahány, az égnek. Ibolya elhervadt, gólyahírt ültettem, Afrikába a fecskéknek szellővel üzentem: Fecskék népét várja eresz alatt fészek s a gólyákat békás tavak, háztetőn kémények. Mire megérkeztek vidáman, gyors szárnnyal, tele volt már erdő, mező, minden kert virággal. Pirosra festettem zöldellő cseresznyét, de még a meggynek is jutott egy kis piros festék...
Tavasz után a Nyár kezdett el beszélni, kíváncsian, szeretettel hallgatták testvérei.
– A pünkösdi rózsa hervadt már a kertben, mikor napsütéssel én is megérkeztem. Nem tudom, milyen nap volt, talán csütörtök... mindenki azt kiabálta: „Hoztál-e gyümölcsöt?” Majd az Ősz – feleltem – , ő hoz majd gyümölcsöt, de azért meglátjátok, hogy nékem is örültök. Hoztam nyári záport, hízzanak a kertek, borsót, babot, karalábét egyen öreg, gyermek. És hogy ne maradjon senki, senki éhen, vígan szaladjon a kés kövér kenyérben, aratásra értek a búzakalászok, sütöttek a búzalisztből kenyeret, kalácsot. A tücsök a réten, madarak a fákon mind azt énekelték: „Szép az élet nyáron...”
Az Ősz után a Tél kezdett el beszélni, hallgatták is kíváncsian őt ifjabb testvérei. Mindegyik szavára ámulva figyeltek: hóval őrizte a vetést, a didergő kertet. Hogy a fa ne álljon csúnya, üres ággal, földíszítette szép, ezüst zúzmarával...
Egy magas fa legfelső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú volt. Hiába jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.
- Miért nem hintázol velem? - kérdezte a szellőcske. - Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást!
A falevél erre sírva fakadt.
- Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt. Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek, miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülhetnek benne!
A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta, vigasztalta, de az zokogott, hogy leszakadt az ágról, és hullt a föld felé.
Nem baj, ha meghalok - gondolta - úgysem ér már semmit az életem.
De a szellő nem hagyta kis barátját: szárnyára vette, s azt mondta:
- Oda viszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?
De a falevél bizony nem tudta.
Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találta ott a falevelet; máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.
- Ott van a kismadár - ujjongott a falevél, - akivel beszélgetni láttál. ő megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről, talán már tudja is, merre kell utánuk menni!
Odarepültek hát hozzá. A kismadár elmondta, hogy egyik pajtása látta, mikor a fecskék összegyűltek s elhatározták, hogy itt hagyják ezt a vidéket, s elindulnak tengerentúlra. Azt beszélték: ott mindig aranyos napsugár ragyog.
- Menjünk utánuk-könyörgött a falevél.
A szellő nem kérette magát. Szálltak hegyen-völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek. Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük. Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt. Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt. A fecskék szépen rátették a csillogó tenger hátára. Ott himbálódzott a ragyogó napsütésben. A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.
- Most már boldog vagyok - sóhajtotta a kis falevél, aztán álomba ringatta a tenger.
A világ végétől kilenclépésnyire, de az is lehet, hogy tízre, volt egy hegy. A hegy mögött egy icipici patakocska folydogált, amiben mákszem nagyságú halak játszadoztak, s olyan kicsi békák ugráltak a partján, hogy csak a szél és a falevelek látták őket.
A hegy se volt valami óriási, a verebek gyalogláb másztak át rajta, s mikor a túlsó felére értek, még akkor is kedvük volt ugrándozni. Nem lehetett nagyobb, mint egy jókora kavics. De igazi hegy volt, s igazi volt az a cérnaszálnyi ösvény is, ami a hegytől az erdőig vezetett.
Ez az erdő már nem volt olyan kicsi, mint az ösvény, a hegy és a patak, akkora lehetett, mint mifelénk az erdők.
Vidám élet volt az erdőben, de legvidámabban négy testvér élt, akiknek az erdő közepén volt a házuk. A négy testvér neve: Tavasz, Nyár, Ősz, Tél.
Azt elfelejtettem megmondani, hogy mindez a világ elején volt így, a világ elejétől is csak tíz évig és három napig. Mert tíz esztendő és három nap múltán a négy testvér összeveszett. Azt hiszem, azon vesztek össze, hogy melyik madár tud nagyobbat ugrani: a veréb vagy a rigó?
A Tavasz és a Nyár azt mondotta, hogy a veréb, az Ősz és a Tél azt mondta, hogy a rigó. Hiába kérdezték a lepkéket, az ösvényt meg az icipici kis patakot, egyik se tudta megmondani, melyiknek van igaza. így történt aztán, hogy a Tavasz így szólott testvéreihez:
- Ezen mi elveszekednénk a világ végéig is. Én hát inkább elmegyek közületek. - Ezzel aztán el is indult, át a kis ösvényen, át a kavics nagyságú hegyen és az icipici patakon, míg csak a világ közepére nem ért. Beletellett vagy három hónap, amíg visszajött az erdőbe.
Akkor aztán eldicsekedett testvéreinek, hogy mennyire örültek neki az emberek. Mindenki azt mondotta, hogy a Tavasz a legszebb a világon. Ezt bizony nem hagyta a Nyár. Ő is útra kelt, s ő is dicsekedve tért vissza.
- Énhozzám bizony úgy szóltak az emberek: "Te vagy a legjobb, te vagy a legkedvesebb! Te érlelted meg a búzánkat, hogy lisztet őrölhessünk belőle, hogy kenyeret süthessünk a lisztből..."
"Hát ha így van, én is útra kelek" - gondolta az Ősz. S nem is gondolta kétszer, túl volt már az erdőn, hegyen, patakon. Aztán mikor visszatért, így szólt:
- Láttátok volna, hogy örültek nekem az emberek! Nem is csoda, mert teli tarisznyával mentem közéjük, vittem nekik szőlőt, diót, almát, körtét.
A Tél se hagyta magát, ő is útnak indult, szaladtak előtte a szelek, hogy hirtelen vigyék érkezését. Visszafelé is pajtásaival, a szelekkel jött, s álló nap arról mesélt, mennyire örültek a gyerekek a hónak és a jégnek, s mennyi ágat tördelt az erdőben, hogy legyen mivel fűteniük a szegényeknek.
Álló napig ezt mesélte, de már csak ketten hallgatták: a Nyár és az Ősz, mert a Tavasz közben újra útra kelt, s azóta is így vándorolnak, mióta világ a világ.
