Szathmáry Zoltán: A gond

Az ifjú lélek rajongásai, hevületei nem ismerik a gondot. Ringó délibábok színes ködképei után futva, nem érzik az álmodások repülő szárnyaira nehézkedni a szürke gondok ólomterheit.

Az ifjúság maga a mámor, amely elveszi az érzések józanságát, valami csodálatos láz, amely színvakká teszi a lelket. Az ifjúságnak nincsen érzéke a sötét színek iránt, rajongása halavány pasztell-színeket ismer csupán, amolyan gyönge rózsaszínűt, mint a hajnal hasadása; égszínkéket, amilyennel a leányhűséget aposztrofálják; sejtelmesen lilát, mint a tavaszi párázatok színei.

És mindeneket e színek vibrálásán keresztül lát.

Mikor azután megjelenik a Gond, a maga vigasztalanul szürke palástjában, foszlik a mámor, szűnik a láz s tisztulnak a tekintetek. Az első nagyratörő terv összeomlott légvárának romladékain keseregve, egyszer csak megcsapja a józanság hűvös lehelete, mint a késői virágokat az első dér. És az élet csalódásai után mindenkor pontosan megjelenik a gond, nem mulasztva el otthagyni látogató-jegyét: egy-egy ráncot a homlokon, egy-egy összetépett idegszálat. A létfenntartás rideg szavára megrendül a csalódott lélek s most már a Gond diktál. És a halaványan derengő rózsaszínű álmokat, foszforeszkáló, lila színű álmokat, foszforeszkáló, lila színű sejtelmes vágyakat keresztül festi a maga sötét színeivel. Sottisokat rajzol, sűrjen keresztet húzgálva, ami nem régen még álmodozni szerető lelkünk minden törekvéseire.

Egyre sötétebbek lesznek pedig a színek, mígnem utoljára egészen beleolvadnak a nagy szürkeségbe, feketeségbe…

*

Vigasztalan sötét kép. A Gond palettájáról vette a színeket hozzá a művész ihletett lelke.

Az egyszerű munkáslakásban ott járt a halál, a megvesztegethetlen, könyörtelen hatalom.

Néhány nappal ezelőtt még vidámság honolt a szerény falak közt s egy fiatal leány versenyt dalolt az ablak alatt éneklő madárral. Szivárványos álmok ringatták mámorba a lelkét. És álmodott rózsaszínű ködképeket a szerelemről, ábrándozva merengett a kéken mosolygó látóhatár felé, hol a tavaszi fuvalmak által felhajszolt párázatban valami sejtelmes zsongás támadt, boldogságról, káprázatos gyönyörökről beszélve ifjú lelkének.

A családfenntartó, munkától kérges kéz pedig szeretettel osztotta szét a puha, becsületes munkával szerzett kenyeret. A szelíd, jóságos hitvesi és anyai tekintet ott sütkérezett a szoba minden zugában, ahol csöndes tanyát vert a megelégedés. A munkában leélt hétköznapok utáni ártatlan örömöket ígért és hozott a munka utáni édes nyugalom munkanélküli napja.

És a fiatal leány nem ismerte az élet gondjait, az anyai és apai kéz elhárította a fellegeket mindig csak jót remélő lelke felől.

Egyszer azután megjelent a nagy kaszás. Ki tudná leírni a kérlelhetlen halál jövetelét megelőző izgalmakat. Ébredő reménységek kimúlását, a vigasztalanságban átvirrasztott éjszakákat. A kimerült idegek félig álomban hallották a halotti éneket, a koporsóra hulló göröngyök kopogását…

És mikor mindenki által elhagyottan, halottsirató nénikék elől menekülve megtértek az egyszerű szobába, s először ültek le ketten az asztalhoz, mindkettőjük tekintete egyszerre tévedt a harmadik üresen hagyott székére.

Az anya szíve sorvasztó fájdalommal telt meg. Ráborult a vigasztalásul előkerített vén könyvre, melyben írva vagyon, hogy az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az ő szent neve. És sírt az asszony életében már nem először, de bizonyára most mégis a legkeservesebb könnyeket hullatva.

A leány pedig könnytelen, száraz szemekkel bámult maga elé. az első nagy csalódástól valami tompa fájdalom ülte meg a lelkét, elernyedt idegei nem tudtak tiszta érzéseket kiváltani a szívéből. Csak valami nagy szürkeséget látott maga előtt. Ez volt a Gond nagy, szürke palástja.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. V. évf. 1905.

Id. K. Arthur: Jókai Mór (1825-1904)

A letűnt év sötétbe borult égboltozatának legragyogóbb csillaga, meteorja hullott alá Jókai Mór elmúlásával. – Magyarországnak, a magyar nemzetnek, a magyar géniusznak halotta ő, a páratlan, az utolérhetetlen, ki nem ismételheti magát, mert élete, működése oly korszakra esik, melyet egy évezred múlva is megőriz történelmünk! A magyar regényirodalomnak nagymestere, kiapadhatlan forrása a magyar föld és népe szeretetének, a lesújtott nemzet vigasztalásának, páratlan ragyogó tollal írója egy jobb jövő reményének s utolsó leheletéig hirdetője a magyar dicsőségnek.

Oly időben adta őt a Gondviselés nemzetünknek, midőn legnagyobb szükség volt reá s méltán elmondhatjuk, hogy egy Jókai Mórt a magyarok istene csak egyszer és csak jókedvében teremthet!

Az a lesújtó fájdalom, mely végigvonaglott nemzetünk egész testén halálhírének vételekor, az utolsó napok szenvedései, az óriási részvét, mely a koronás királytól a legszerényebb paraszt kunyhójáig megnyilatkozott, - a temetéssel egybekötött gyászünnepségek ind, mind meg lettek örökítve írásban és képekben lapjaink- és folyóiratainkban; életének, működésének rajzai már eddig is kötetekre menő sokaságban hagyták el a sajtót, de azt hisszük, évek múlva sem lesz teljesen befejezve a most még csírájában keletkező Jókai-irodalom, a nagy író élete és működésének leírása.

Naptárunk kerete csak a legszűkebb mértékben engedi meg a dicső író élete és munkáinak ismertetését s elhagyva azokat a részeket, melyek köztudomásúak, inkább a minket, debrecenieket érdeklő mozzanatokat igyekszünk feltüntetni, mert Jókai Debrecen iránt kora ifjúságától kezdve a legmelegebb szeretettel és a legállandóbb ragaszkodással viseltetett.

**

Jókai Mór született 1825. február 18-án Révkomáromban, kálvinista vallású nemes szülőktől. Atyja ásvai Jókai József hites ügyvéd, anyja Pulai Mária volt. Elemi- és középiskoláit szülővárosában és Pozsonyban, majd Pápán végezte, jogot Kecskeméten tanult s 1846-ban tett ügyvédi vizsgát. De őt az írói és művészi pálya vonzotta, s festő, szobrász, sőt zenei tehetséggel és rendkívüli nyelvtalentummal levén megáldva, Czakó Pákh, Vahot Imre, Petőfi, Lisznyai, Czakó, Pákh, Vahot Imre, Arany és Tompa ismeretsége és barátsága rohamosan fejlesztették ki benne a duzzadó tehetséges és hozták napvilágra zsenialitását, tették ismertté ez alig 22 éves ifjú nevét. – 1848. március 15-dike előestéjén Vasvári Pál, Petőfi és Bulyovszky Gyula felszólították, írjon a 12 ponthoz proklamációt s azt utóbbival meg is szerkesztette. Így lett ő a márciusi ifjúság egyik vezére. Ez év aug. 29-én nőül vette Laborfali Rózát, a magyar színművészet tündöklő csillagát, kit – bár jóval idősebb volt nála -, rajongva szeretett és 38 éven át őt vallotta múzsája jóltevő angyalának. Midőn az országgyűlést 1849. jan. 1-től Debrecenbe helyezték át, nejével együtt ő is leköltözött, s itt az Esti Lapokat szerkesztette. Ekkor látta először a nagy alföldi magyar várost, s mint maga beszélte, mohó vággyal szívta magába ő, a túl a dunai születésű, de az elkorcsosodott Pestre került magyar ember, itt, az alföldi homoki talajnak színtiszta magyar levegőjét. Feleségét, kivel az akkori harmincados – jelenleg Batthyányi utca – egyik házában lakott, elkísérte piaci bevásárlási útjain, s ekkor gyűjtögette első adatait a debreceni nép életéből merített későbbi elbeszélései, regényeihez. Másodízben 1865-ben, az állandó színház ünnepélyes megnyitása alkalmával volt Debrecenben Jókai, amidőn az általa írt prológot szavalta el óriási hatás mellett. Az írók és művészek látogatásakor a Petőfi Társasággal és Tisza Kálmánnal (1875-ben) volt nálunk s egy ily alkalommal ment ki a nagy hortobágyi pusztára, hol a csikós- és gulyásbojtárokkal barátkozott, s betekintett a csárdának abba a máig is meglevő ivójába, melynek kecskelábú asztalára borulva írta Petőfi Sándor legszebb költeményét. Legutoljára 1884-ben látta Debrecen Jókait, midőn a feleségének, Laborfalvi Rózának a magyar színpadtól megválását ünnepeltük. Ekkor velük volt leányuk, Jókai Róza (azóta Feszti Árpádné) is. Az ünnepeltetés oly fényes volt, hogy azóta is többször emlegették, miszerint sehol se voltak oly boldogok, oly megelégedettek, mint Debrecenben. Coriolán előadására zsúfolásig megtelt színházunk tágas színpadára egymás után vonultak fel arany koszorúikkal a küldöttségek, a banketten pedig egymástól el nem választja ünnepelték a művésznőt és férjét a költő királyt.

Ezer kötetre terjedő munkáiért a magyar nemzettől 100,000 forint tiszteletdíjat kapott és számos kitüntetése mellett a két egyetem t. b. doktorrá, az Akadémia és Kisfaludy Társaság tagjává, a Petőfi Társaság elnökévé választotta, ezen kívül a magyar főrendi háznak is tagja. Több országgyűlésen képviselő, de élte utolsó éveiben a politikától visszavonult.

Debreceni vonatkozású munkái: A debreczeni kastély. Érdemrendek kiosztása Debreczenben. Debreczeni krónikákból. Debreczeni levelek. A magyar Fauszt, népmonda Hatvani István debreczeni professzorról. A debreczeni lunátikus. A sárga rózsa – hortobágyi regény. Két menyegző. A trónörökös könyvében: Debreczen és a Hortobágy c. cikkek. Egetvívó asszonyszív. Csikvári krónika stb.

**

Legutolsó levelei mellett, melyeket Debrecenbe intézett élte utolsó hónapjaiban, van egy saját kezű rajza is, mely egy debreceni magyar fejkötőt ábrázol, aranycsipkékkel, selyem szalaggal; második neje Nagy Bella részére készíttette egy nizzai jelmezbálra (1904. febr. 9.). A rajz másolatát és a szép aranycsipkés fejkötőt, mely Luchszné Kápolnássy Róza debreceni női divattermében készült, a Csokonai kör ereklyetárában őrzik.

Képünk Jókait díszmagyarban és abban a karosszékben ülve ábrázolja, melyet a szegedi hölgyektől kapott ajándékba.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. V. évf. 1905.

Baja Mihály: Szerelemvágy

Oh ugy szeretnék már szeretni!

Emészt a tűz, emészt a vágy.

Mit ér az ég, ha napja nem süt?

Mit ér virág nélkül az ág?

Hisz egyszer-másszor – mit tagadjam –

Igaz, hogy fennen lángolék.

Ifjui hév volt, szalmatűz csak,

Mely könnyen alvó lánggal ég.

De a boldogságot magában,

Mit a szerelem üdve ád:

Nem ismerem még, mindhiába

Űz-hajt nyomán a dőre vágy.

Pedig akadna szőke, barna,

Aki szeretni tudna, sok.

De Isten bűnömül ne rójja,

Biz’ én válogatós vagyok.

Akad közöttük szép is, rút is,

Van köztük gazdag és szegény…

De hiába, csak nem találtam

Páromra még e földtekén.

Én Istenem! adj nekem olyat,

Ki szívből lenne egy velem.

Ki – hogy minden vágyam betöltse –

Szép is legyen, jó is legyen.

S hogy a világgal is haladjunk,

Dicsőitsd meg Uram magad:

S add, hogy legyen a tejbe is majd

Mit aprítgatnunk néhanap.

S ha lesz majd ilyen feleségem,

Mellette kedves, kis család…

Mit bánom én aztán a többit! –

Foroghat tőlem a világ.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. V. évf. 1905.

Gulyás József: Dalok

I.

Mikor hozzád jöttem, reménységem fája

Boldogan virult a meleg napsugárba’,

Köszöntöttek vígan madarak,virágok, -

Mikor hozzád jöttem,

Ragyogónak láttam az egész világot…

Most, hogy távoznom kell, mintha lelkem árnya

Az eget bevonná rémes éjszakába,

Mintha engem sújtna valamennyi átok –

Most, hogy távoznom kell,

Feketének látom az egész világot!...

II.

Hej falevél, sárga levél

Hova, merre kerget a szél?

Ne siess már olyan n agyon,

Könnyemet rád hadd hullatom!

Őszi levél, sárga levél,

Engemet is kerget a szél.

Elhozott a rózsámtól is,

Kivisz tán a világból is!...

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. V. évf. 1905.