Benkő István: Kain

I. Móz. IV. 1-15.

Pattog a fa, ropog a tűz, máglya ég,

Első zsenge illatával telt al ég.

Föld gyümölcse, juhok zsirja

Van az Urnak szentelve;

De Kainra nem néz az ég

Tekint csupán Ábelre.

A szelid sziv áldozatja eget lel,

De nem a zord irigykedő sziv s kebel.

Látja Káin: öcscse tetszik.

Ő mellőzve miatta:

Jámbor öcscse ellen gerjed

Rettenetes haragra.

Sápadt arczán ott sárgul az irigység,

Isten képét levetkezte azt hinnéd…

„Jer, jer öcsém a mezőre

Hadd utatok jó helyet,

Ahol juhod kövér fűben

Háboritlan legelhet.

Szép mezőben, piros vér hull a földre,

Testvér-kéztől a jó Ábel megölve.

Kövér fű a halálpárna

Hulló levél födi el,

Siró csermely elsiratja

Égi madár énekel.

Hová rohansz, gyilkos Kain, vad testvér,

Azt gondolod a büntetés el nem ér?...

Elrejthet-e Isten elől

Sűrű erdő mély tenger…

Éj sötéte, föld ürege

A nagyvilág?!... Oh nem… nem!...

Ő tud mindent s boszuálló haragja

Vérengzésed méltó dijját megadja!...

„Kain, Kain, adj most számot

- Hallik már az Úr szava: -

Hol van a te atyádfia

Ki szavadra hallgata.”

„Nem bizták rám senki fiát… mit tudom

Hol jár öcsém, semmi közöm, nincs gondom,

Avvagy talán őrizője

Vagyok atyámfiának?”…

Daczol Kain, de lelkében

Maró kinok csatáznak.

És szól az Úr: „mit miveltél kegyetlen,

Atyádfia s a haragos ég ellen?

Az ártatlan Ábel vérét

Az anyaföld beiszsza,

De boszuért hozzám kiált

S e boszu rád száll viszsza.”

„Mostan azért átkozott légy tettedért

A föld szinén örömödet soh’ se érd,

Ne adjon e föld gyümölcsöt

Verejtékes munkádra,

Ne lelj nyugtot, járj, vándorolj

Egyik helyről a másra!”

Felnyög Kain, mint megsebzett oroszlán:

„Uram, Uram, ne szórj enynyi átkot rám,

Büntetésem olyan nagy, hogy

Elhordoznon nem lehet…

Hová fussak?... Ki rám talál

Igy megölhet engemet!”

„Ki megölend megbüntetem hétszerte,

Élj s bünhödjél, már e földi életbe’!”

Szólott az Úr és rányomta

A bűn sötét bélyegét,

Hogy ki vele találkozik

El ne venné életét.

Megy, fut Kain, de nincs hely az ég alatt,

Hol elhagyná őt a kinzó öntudat

Hegy, völgy, patak, erdő, berek

örömet nem ad néki,

Ki rátalál, elkerüli,

Minden tüske megtépi!

Nem üditi fel a nappal fényével

Csak borzalom, mivel gyötri az éjjel,

Nem menekszik lelkét vérzik

El nem muló kinzások,

Mindig űzi két kisértet:

Ábel vére – s az átok. -

Forrás: Vasárnap – III. évf. 3-4. sz. Felső-Bánya, 1881. okt. 16.

Filep Endre: Őszi ének

- A XL. Zs. dallamára. –

Létedben örök, változhatatlan,

Égen, földön uralkodó,

Tieidről gondoskodó

Isten! jóságod megfoghatatlan!

A napok és hónapok,

Mint a tűnő évszakok,

Rólad beszélnek.

A lég szárnyasai,

A föld virágai

Általad élnek!

Élet pezsdül meg csak egy szavadra,

Mindenütt a természetben.

Majd ismét az enyészetben,

Összeolvad minden hatalmadra.

Az ősznek beálltával,

Tépett, sárgult lombjával

A szép növény világ:

hirdeti minékünk,

Hogy tőled nyert éltünk,

Hervadó, mint virág.

A nagy természet haldoklásában,

Saját sorsunk jut eszünkbe;

Kétség szállna kebelünkbe,

Ha nem nyernénk vigaszt a vallásban.

Ha hitünk, reménységünk,

Eget nem nyitna nékünk

A sir homályán tul…

Boldogitó tudat,

Mutasd meg az útat

Oda, hol vész nem dúl!

Tudva jó Atyánk semmiségünket,

Esdekelve hozzád jövünk,

Hogyha eljő élet-őszünk,

S álom zárja be bágyadt szemünket:

Gyújtsd meg igéd fáklyáját,

Mely a sirnak homályát

Űzze el fényével.

A romhalmaz felett,

Lássunk meg nyilt eget

Hitünknek szemével.

S mint a madárnak enyhe tájakon,

Uj hont adál s uj örömöt;

S mint a sárgult lombok között,

Uj lét lappang s kél majd tavaszon:

Ugy minket is jó Atyánk,

Hogy ha hivek maradánk

Hozzád s törvényidhez:

Méltass szent egedre!

Boldogabb életre

Végy föl hiveidhez!...

Forrás: Vasárnap – III. évf. 3-4. sz. Felső-Bánya, 1881. okt. 16.

Elszedik a drága templomokat tőlünk,

Jezsuiták rendje már ezt ugy kivánja.

De nem ugy beszél a tiszteletre méltó,

Lőcse városának vitéz kapitányja.

Mi a templomadót megfizetjük néktek,

S fejetekre áldás készül-e vagy átok?

Hogy népünket mégis templom nélkül hagyni,

Pápa híveivé tenni akarjátok.

Mételyezett birkák – szól kenetes hangon,

A közibők toppant kalocsai érsek –

Vagy ide a templomkulcsokat azonnal,

Vagy huszezer forint lesz a büntetéstek.

Már nyilik az ajtó, zeng a pádimentom,

Ájtatos társai jőnek Loyolának.

Hogy megzálogolják a temérdekkincsért,

Birák uramékat s mi a patvar támadt?

Főtisztelendő úr jó lesz megfontolnunk:

Ily körülmények közt nagy teher a zálog.

Rudolf seregének hire, hamva sincs már!

S városunk alatt a Bocskay huszárok.

A kevély Faraó sovány marháira:

Fellegtelen égből kell-e nagyobb mennykő?

S buzgó hálaének zendül a nép ajkán:

Féltett hajlékait őrzi a teremtő.

És ki az, ki ama poros országuton:

Üdvét a gyors futás szekerén találja?

Hogy még nagyobb legyen az Úr dicsősége:

Pethő Márton érsek Bocskay futárja.

Forrás: Vasárnap – III. évf. 1-2. sz. Felső-Bánya, 1881. okt. 2.

Baksay Dániel (1808-1862): Vasárnap

Zúgnak a harangok, hirdetik ércznyelvvel,

Hogy Vasárnap virradt, uj hét kezdetett el.

Vegyen példát minden a világ Urától,

Tartson ma szünetet köznapi munkától.

Ha orczánkról hat nap verejték azért hull,

Hogy e romlandó test éljen jutalmábul;

Nem méltó-é ez egy napra a Teremtő,

Kitől minden napunk kegyajándékul jő?

És ki láthatja meg bérét szorgalmának,

Ha az egek ara áldást nem adának?

S nyulhat-é egy perczig a halandó élet,

Ha kifogy ajkunkból az isteni ihlet?

Ember! szenteld meg hát e napot ünneppel.

Az Úr szombatja ez; földi gonddal hagyj fel.

Menj el a hivekkel az Isten házába,

Olvaszd szódat a közénekbe, imába.

Hallasd az égből jött ige tanulságit,

Melyekből végtelen bölcseség világit,

És vezet téged, mint kalauz szövétnek,

Rögös ösvényein e halandó létnek.

Sőt ha fogházába rabul ejt a halál,

E bölcseség útat még onnan is talál.

Mert ez azt tanitja,, hogy a halott is él,

S örök Szombatunk lesz egykor az Istennél.

Forrás: Vasárnap – III. évf. 1-2. sz. Felső-Bánya, 1812. okt. 2.