Körmendi Ferenc: A tévedés

(Athenaeum-kiadás. 333 oldal.)

Egy házasságot és annak szereplőit boncolja fel legfinomabb ízeire, idegrostjaira az író, aki valóságos görög végzettragédiát tár fel a pesti házaspárnak látszólag egyszerű élete mögött. Csupa jószándék mind a két fél, a körülmények mind olyanok, hogy biztosíthatnák a boldogságot és mégis megtörténik a nagy katasztrófa, amelynek három ember esik áldozatául. Ananké. Végzet, amely ellen nincs apelláta, amelyet nem lehet kikerülni. Végzet, amelyet az antik írók mint kívül levőt láttak, a modern szerző azonban a lélek elrejtett mélyében mutat rá létezésére. A gazdag csúnya lány és a jó külsejű, tehetséges szegény ügyvéd házasságot kötnek. A lány nem tudja, hogy ő csúnya, mert az otthon légkörében gondosan vigyáztak arra, hogy ez ne derüljön ki. A férfi őszintén hiszi, hogy szereti a feleségét és mindent elkövet, hogy házasságuk harmonikus legyen. De tudat alatt felesége húgába, a szép Ágnesbe szerelmes. És amikor egy véletlen folytán kirobban az elfojtott érzés: itt a tragédia, minden jószándék ellenére. Körmendi rendkívül finoman bogozza ki az érzések fejlődésének pókhálószálait és a történések látszatra súlytalan, de lényegében döntő fontosságú apró mozzanatait, a látszólagos véletlenek törvényszerűségét bizonyító tényeket. A nagy regény erős drámai feszültség izgalmában játszódik le mindvégig.

Forrás: Literatura - Beszámoló a Szellemi Életről, 13. évf. Bp., 1938. július 1.

Aradi Zsolt: Az ég a rács mögött

(Révai-kiadás. 342. oldal.)

Egy ártatlanul elítélt politikai fogoly börtönélményeit meséli el finom hangulatú, elmélyedő regényében modern katolikus irodalmunk publicistája, aki átélte a történteket, mert 15 hónapig szenvedett egy másik állam börtönében, de a regény hősét nem önmagáról mintázta. A hős: az elkényeztetett, nagy luxusban nevelt „fiatal herceg”, aki számára rendkívül súlyos megpróbáltatás a börtönélet, de mégis termékenyítő hatással van rá, mert itt ébred önmagára, itt találja meg életcélját és itt tanulja meg értékelni a lélek szabadságát. Aradi Zsolt megrázó portrékat fest cellatársairól és hiánytalanul érzékelteti a börtön „társadalmának” furcsa levegőjét. Igen érdekes pszichológiai momentumokra mutat rá. Ilyen például az, hogy a börtön lakói közül egyik sem ismeri el vétkes voltát. őszintén ártatlannak hiszi magát valamennyi. A bűn ténye szinte kiesik emlékezetükből. „Mintha különös átmeneti, ködös,transzállapotban markolták volna meg a kést, törték volna fel a kasszát, nyúltak volna bele a pénztárba… A bűn, mint „külön dolog” lebegett felettük, amely véletlenül szólt bele életükbe.” – Különös és meglepő tény, hogy az első hetek feldúlt idegállapota után a fogoly – már nem vágyódik vissza a világba. Szinte jól érzi magát. Nem hiányzik neki a külvilág. Valahogy jólesik neki a fegyelem, a nélkülözés, a szenvedés. Mi ez? Erőpróba, hogy mennyit bír ki az ember? Pszichoanalitikus talán az önkínzás örömének mondaná ezt az állapotot az ártatlan fogolynál és a bűnhődésvágy kielégülésének a vétkesnél. A filozófus inkább azzal magyarázná – és az író is erre hajlik -, hogy a szabadság nagyon relatív dolog. Illúzió csupán. Mert alig veszti el egyik béklyóját az ember, illetve egy társadalom, máris másikat kap helyette. A börtönben a falak és a zár akadályozza szabadságában, odakinn – a más emberek akarata, a törvény, a rendeletek, a szokások, az előítéletek. Számtalan tilalomfa áll utunkban a legegyszerűbb cselekvésnél is, az élet majd minden vonatkozásában. De megszoktuk azokat és már ritkán vesszük észre őket. Mi hát a szabadság? – tűnődik a fogoly és mindenkitől más választ kap rá. Az egyik azt feleli, hogy „a szabadság a jóakaratú emberek között van és ezért csak a jóakaratnak van joga uralkodni a földön”, a másik azt válaszolja. „Isten a legnagyobb szabadság”. A fiatalember csak azt tudja, hogy „nem azok a szabadok, akik kinn vannak és nem azok a rabok, akik a rács mögött alszanak”. És amikor kiszabadul: elindul, hogy megkeresse az igazi szabadságot, amelyet érzése szerint a lélek régióiban kell megtalálnia.

Forrás: Literatura - Beszámoló a Szellemi Életről, 13. évf. Bp., 1938. július 1.

A GONDOLATOK GYÉMÁNTKÖSZÖRŰSE – Márai Sándor: A négy évszak

(Révai-kiadás. 338 oldal)

Paradoxonnak hangzik, de úgy van, hogy a szellemnek is lehet érzéki gyönyörűsége. Vannak írók – nagyon kevesen, de Márai közéjük tartozik -, akiknek az írásai valósággal fizikai hatással vannak az olvasóra, úgyhogy minden testi porcikánk is vele érez az íróval. Talán ez a magyarázata ennek: ezek az írások olyan erővel ragadnak magukkal a szellem régióiba, hogy úgy érezzük: anyagtalanná váltunk. A súlytalanságnak, a testetlenségnek a gyönyörűsége ez, amit sztratoszféra-repülők éreznek. A zene képes még ilyen csodálatos érzést kiváltani. És az igazi remekmű tökéletes, mint a beethoveni muzsika.

Nem regényt írt most Márai, hanem gondolat-szikrákat, hangulat-villanásokat ad. Lelki világhíradójának filmkockáit vetíti elénk. Nem regény ez a könyv és mégis regény, mert a regényben is az a fontos, amit a hős lelkileg átél, amit gondol és itt mindez a lényeg megvan. Csak éppen a regényhős figurája nincs belerajzolva a képbe, de mint a trükkös rejtvényrajzokon: mégis látjuk a figurát. Márai maga az.

Egy esztendő szellemi- és hangulati élménysorozatában minden felbukkan. Néha úgy érezzük, olvasás közben, hogy csodálatos képtárban járunk, ahol a falakról a legnagyobb mesterek képei ragyognak ránk. úgy fest meg portrékat, tájakat, néhány erőteljes vonással, a színek belső izzásával. Karikatúrák is akadnak persze, ötletesek, mint Walt Disney sorozatai.

Merész, szinte brutális őszinteséggel ír. Mintha minden mozdulatával láthatatlan leplet rántana le valamiről, és egyszeriben bámulva ismerjük fel, hogy eddig fátyolon keresztül láttuk mindent.

Kérlelhetetlen, könyörtelenül elszánt igazság-keresés lendülete hajtja Márait és ennek a láza adja írásainak sajátos atmoszféráját. „Az élet értelme az igazság” – mondja a kötet első írásában, ebben a gyönyörű vallomásban -, „nehéz megismerni, még nehezebb elviselni. De talán nem is lehet másként élni, csak az igazság jegyében. – Megértem valamire. Az életre? A halálra? Az igazságra értem meg, arra, hogy elviseljem, az értelem fegyverzetében, a világ és a halál ostromát. – Valamilyen nagyon finom halálfélelem van minden öröm alján. De az igazság, mely egyszerre szólani kezdett hozzám az érzékelésből és az álomból, a tapasztalásból és a gondolatból, a versekből és a tájakból, a zenéből és a tárgyakból, ez a csodálatos, hidegfényű sugárzás, ez a legfinomabb és legkegyetlenebb érzékelés: hideg és pogány ünneppé avatta az életet.”

Fanatikusa az igazságnak, de a fanatikus póza nélkül. Nem dörög harcias purifikátori módon a világra, csak megvetően összeszorítja a száját vagy fojtott hangon odaszól nem, nem kellesz, nem azonosítom magam veled. és csendes ellenállása, halk tiltakozása olyan erőt képvisel, mint a finom szirmú saxifraga-virág, amely elporlasztja a kősziklát.

Ezt az attitűdöt várja el az igazi írótól, akihez így szól: „Már elég az is, hogy ellenállsz. A világ olyan, amilyen; de áldásod ne adjad hozzá. Ez az ellenállás lehet termékeny és nemes. Mindenesetre szükséges ahhoz, hogy nyomod maradjon a világban. Könyveket írni minden szorgalmas trottli tud már. Ellenállni csak a kevesek. Tartsatok össze ellenállók; akár egymás ellen is.” Másutt – Gide-del kapcsolatban – így hirdeti felfogását: „Egy író erkölcsi értékét csak a szenvedélyen lehet mérni, mellyel a bűn ellen fordul; akkor is, mikor a bukást és a bűnt szomjasan keresi, mint a vadász a zsákmányt. Az írónak nem az a dolga, hogy győzzön és ítéletet hirdessen; ez csak az erénycsősz dolga. Az író dolga, hogy holtáig viaskodjék azzal, ami esendő és romlandó lelkében, a győzelem reménye nélkül. Ez a viaskodás létének igazi értelme.”

Mint szikra az összecsapódó kardok acélpengéjéről, úgy villannak fel ennek a belső viaskodásnak során a különös, megdöbbentő felismerések Márainál. „Mennyivel különbül, mennyivel forróbban és bensőségesebben vagyunk azonosak bűneinkkel, fogyatékosságainkkal, mint erényeinkkel és képességeinkkel!” – írja egy helyütt.

Szigorú az emberrel és a világgal, de legszigorúbb követelményeit az irodalommal szemben támasztja. „Schopenhauer a stílust a lélek arcmásának tekintette” – mondja -, „a hazug stílus álarc: minduntalan látjuk a kócot, a festéket, a csepűt. Most, mikor simán és egyszerűen írni, egy irodalmi kozmetikai jóvoltából, igazán nem feladat többé, az irodalom világa megtelt jólfésült és kitűnően beretvált pofákkal, akik mintha egy irodalmi szépségszalonból másztak volna elő; mind egyformák, mind tetszetősek, mind olyanok kissé, mint a csinos dél-amerikai stricik a moziképeken, mind szekszepilesek. Ezért csak bámulom őket, nyelvcsettintve; de nem olvasom műveiket.”

Az írás technikai szabályairól is beszél, de amit mond, abban benne van az írás erkölcstana is: „Menj egészen közel ahhoz, amiről beszélsz. Nézd meg egészen közelről, minden oldalról. Vedd kézbe, vizsgáld nagyítóval, szagold meg, ízleld meg, tapogasd. Aztán, mikor már mindent tudsz róla, hajítsd el, felejtsd el. Aztán álmodj róla. És aztán írjál róla. – De az írás más is, mint az igazság. Van benne valami laza, könnyű kötőanyag is. – Mindennap írni. Alázatosan gondolkozni; de rangosan írni. mindennap eldobni valamit. Néha csak egy szót, egy visszajáró szókötést. A gondolatot megtisztítani az érzelem indulatától. Nem elég megfigyelni, felejteni is kell tudni.” – „Minden sort olyan figyelemmel kellene írni, mintha rögtön utána a halál tenne pontot a mondat és az író életének végére. Végzetesen kellene írni, jóvátehetetlenül. Úgy kell írni, mint akinek nincs ideje többé kijavítani, központozást, jelzőt és jellemet. Csak egyszer élünk? Nem biztos. De csak egyszer írunk. Ez biztos.”

Mint pogány vallás papja a bálványát, úgy védi, olyan harciasan áll őrt az irodalom mellett, olyan kegyetlenül áldozatos magatartást kíván meg az írótól. Majdnem hogy azt vallja: írni vagy élni. Illetőleg: író csak azért élhet, hogy írjon, mint a varázsló a füvekből, élményeiből párolja aztán költészetének illatos liktáriumát.

Megrendítő és hatalmas „fogadalma” a könyvből kivillanó író portréjának egyik legjellegzetesebb vonása. Így harsog az esküje: „Igen, igen, igen, holtomiglan, a máglyán is, vagy abban a kegyetlen számkivetésben, mely minden hívő és eszmélő ember sorsa a butaság, gonoszság és türelmetlenség világában, kiáltom, hogy utolsó szavamig, vagy utolsó leheletemig, ami egyre megy, hűséges akarok maradni az értelemhez, az igazsághoz, a gondolkodás bátorságához, megvetem a lélek ernyedtségét és szajkoló gépiességét, mely szórakozássá aljasítja a Szellemet és a Művészetet, becsületesebbnek és emberibbnek tartom azt a lelkesedést, mely elragadta a római cirkusz közönségét, mikor vérszomjasan bámulta a gladiátorok viaskodását, mint egy korszerű mozi „zsúfolt házá”-nak csámcsogó elragadtatását, s hűséges akarok maradni Shakespere-hez, Goethéhez, Cervanteshez, Tolsztojhoz, Arany Jánoshoz, Rilkéhez, Petőfihez, Theodor Dreiserhez, O’Neillhez, Martialishoz és Szent Ágostonhoz, most és mindörökké, ámen.”

Ó, idézni szeretném sorra minden szavát, az egész könyvet, amit lassan, élvezve, apránként kell olvasni, ahogyan a tokaji aszút isszuk. Időnként abba kell hagyni az olvasást, mert kell a szünet, mint zene után a csend. és ezekben a pillanatokban érezzük fel legintenzívebben: mit jelent Márai művészete, milyen magas csúcsra jutott már fel ez az író: a gondolatok gyémántköszörűse, az érzelmek spektrumán túllátó varázsló.

Rónay Mária

Forrás: Literatura - Beszámoló a Szellemi Életről, 13. évf. Bp., 1938. július 1.

Megtérés és megigazulás. Földi Mihály: A miniszter

(Athenaeum-kiadás 301. oldal.)

Földi Mihály nem ötletszerűen választja témáit, hanem egész oeuvre-je a céltudatos kompozíciót bizonyítja: a ma emberét világítja meg különböző síkokon. A mindennapi élet, a misztikum, a realitás és a metafizika útjain közeledik feléje, hogy minden vonatkozásban felismerje titokzatos lelkét.

Új regényében minden eddiginél fontosabb szerepet szán a lélek legmélyebb rezdüléseinek, és amint eddig az ember különböző kapcsolatait boncolgatta, úgy most arra utat rá, hogy addig nem élhet nyugodtan, amíg Istennel való viszonyát nem rendezte önmagában, amíg a hitetlenséget ki nem irtotta lelkéből, amíg alázattal meg nem hajol az Úr előtt.

A miniszter, akiről a regény címét kapta, csak passzív szerepet játszik a történés során, mert a cselekmény elején meghal. Mégis körülötte folyik minden, ő okozza bizonyos fokig a konfliktusokat. Két legjobb barátja: a prelátus és az orvosprofesszor harca körülötte zajlik le. Tulajdonképpen két hatalom viaskodik itt a lélekért előbb a miniszter, aztán a felesége lelkéért -, a hit és a tudomány állnak szemben egymással. de gyakran úgy érezzük: az angyal és az ördög harcát látjuk, az ős-mesemotívumot.

Tudományos aprólékossággal rajzolja meg a pszichoanalitikus kórképet a tudós professzor lelkében kifejődő „betegségről”. A professzor még barátja életében tudat alatt szerelmes a miniszter feleségébe és úgy érzi, hogy boldogságának útjában áll a férj. De ezt az érzést nem engedi tudatossá válni és lelkiismeretesen kezeli a beteget. Tudja, hogy menthetetlen, de ezt nem árulja el legjobb barátjuknak, a prelátusnak sem, akit eltávolít a beteg közeléből, mert nem akarja, hogy az feladja neki az utolsó kenetet. Utóbb azzal indokolja ezt a cselekvését, hogy nem akarta halálfélelemmel megrontani barátja utolsó óráit. Az első harcban a professzor akarata győzött. A minisztert „átcsempészte” a túlvilágra. Ez a tette erősen megrongálja a prelátussal való évtizedes barátságát, aki szemére veti, hogy nem volt joga ahhoz, hogy a haldoklót elüsse a hit vigaszától, a feloldozástól

Most megkezdődik a második harc kettőjük között: az özvegy lelkéért. A prelátusnak az a törekvése, hogy az asszony a férj emlékét ápolja, a professzoré pedig az, hogy az élőt eltávolítsa a halottól és visszavezesse az élethez. Megint tudományos önigazolással él, de lappangva, tudat alatt, az dolgozik benne, hogy önmagához édesgesse az asszonyt, az ő személye jelentse számára az életet. A halottól való elfordulását azzal segíti elő, hogy megrendíti lelkében azt az ideált, amelyet ő férjéről alkotott magának. Annyira kívánja a bálványrombolást, hogy önmaga is elhiszi: csak bálvány volt a nagyember. Téveszmékbe lovagolja bele magát, csak azért, hogy önmagát igazolja, és hogy minél szuggesztívebben meggyőzze az asszonyt arról, hogy méltatlanra pazarolta érzelmeit, ő, mármint a professzor sokkal méltóbb hozzá. Körmönfont ravaszsággal állít be egy jelentéktelen kis manikűröslányt úgy, mintha bűnös viszonyt folytatott volna az elhunyttal. Itt ütközik meg másodszor a prelátussal, aki bebizonyítja, hogy tévedett, de – a véletlen folytán – mégsem győzheti meg igazáról a két elvakult embert. A harc eldöntetlen egyelőre közöttük.

A professzor tovább megy hadjáratában és már-már úgy érzi, bekerített az asszonyt, akivel sikerült elhitetnie, hogy a férje megcsalta, hogy az alacsony sorból feltört férfi nem érthette őt meg igazán, hogy annak nagysága csak látszat volt. Közben téveszméje már odáig fejlődik, hogy a híres kiváló diagnoszta téves diagnózissal azt állapítja meg, hogy az asszony szerelmes lett belé. Utolsó tromfnak azt szánja, hogy magyarázni kezdi: a miniszter nem volt államférfi, csak ügyes politikus, aki a folyton változó áramlatokkal úszott a felszínen, ahelyett, hogy irányította volna az eseményeket. Itt éri az első meglepetés: a politikában iskolázott asszony ellentmond neki. Ezután sorra érik a vereségek, végül teljesen elveszíti az asszonyt, aki a szomszéd birtokos grófba szeret bele, mialatt a professzor – diagnózisának csalhatatlanságában bízva – válni akar, hogy feleségül vehesse őt.

A feszültség csúcspontján álló férfi most tébolyultan a kis manikűrös lányra veti rá magát. Ha már az ideális szerelmet, az igazi boldogságot nem kapta meg: a pótlékot akarja, akiről azt hiszi, hogy elhalt barátjánál is a pótlék szerepét játszotta. Egész életen át elnyomta volt magában a boldogságvágyat: most, Torschlusspanikjában nem képes lemondani róla. Néhány forró szerelmes napot tölt a leánnyal, aztán szívattakot kap... A halállal vívódik és most ébred rá bűneire, most kívánja az Istent. A prelátus hozzásiet és ő meggyónja bűneit, amelyek között talán legsúlyosabb mérhetetlen gőgje és hitetlensége volt. Gyönyörű optimizmus az írótól, hogy nem halállal végződik a regény, hanem azzal, hogy a professzor megtisztulva, gyógyultan, új életet kezd. A harc véget ért. Az angyal legyőzte az ördögöt. Nem, sokkal több történt: az angyal megváltotta az ördögöt…

**

A neokatolikus regényirodalom többször foglalkozott a megtérés problémájával, de Földi regénye azzal emelkedik ki ebből a termésből, hogy a mélylélektan eszközeivel világít rá arra az útra, amelyet a lélek a bűnbeesésig és onnan a megtisztulásig végigjár. Ez a nobilis, hangú, magasfeszültségű” írás nemcsak új színfoltot, de újabb emelkedést is jelent Földi oeuvre-jében.

(r. m.)

Forrás: Literatura - Beszámoló a Szellemi Életről, 13. évf. Bp., 1938. július 1.