VII.
Metafizikai pesszimizmus
Petőfi és a determinizmus. – Petőfi és a természet. – Petőfi
időtudata. – Petőfi és a bergsoni durée. – A jövő, mint az optimizmus forrása.
– Petőfi és a mulandóság érzése.
A
metafizikai pesszimizmus fölveti a
kérdést: mi a mindenség és az egyén viszonya? Komor válasza: az egyén a
kozmosszal szemben parányi semmiség, amelynek sorsát minden ízében eleve az
okság kérlelhetetlen vak szükségképisége határozza meg. Az ember élete
mindenestül a feltételeknek szükségképi terméke. Az csak csaló látszat, mintha
az ember bármiképp is bele tudna nyúlni az események kényszerű láncolatába. A
merő determinisztikus felfogásnak csak elméleti pesszimizmus lehet logikus
következménye: az embernek nincs sajátszerű hangja a világ szimfóniájában,
létezése eleve tragikus.
Petőfi a legtávolabb áll attól, hogy
ilyen értelemben pesszimista legyen. Lehetett volna-e komolyan metafizikai
pesszimista az olyan hatalmas, folyton cselekvésre szomjas individuum, mint
Petőfi, akinek öntudata a csillagokat verdesi? aki a társadalom rendjét tőből
akarja megváltoztatni? aki örökösen reformlázban izzik? Önlétét igen
jelentősnek érzi, aki szándékosan bele tud nyúlni a történet folyásába, s
nemcsak a költészetben indít meg önerejéből új irányt, hanem a politikát is ki
akarja forgatni sarkaiból. Ilyen magát új ok-sorok eredeti megindítójának hívő
ember lehetett volna-e determinista s így pesszimista? Eszményhívő lelke a
legszilárdabban hisz a világnak akarattal való megváltoztatásában, a szabadság
és egyenlőség, a demokrácia és az erkölcs végső diadalában, amelyet az emberi
akarat küzdelme, akadályokat el
hárító
ereje valósít meg. Korlátlan művészeti és politikai individualizmusa,
önlényének minden téren szabad kifejtése, egész személyiségének viharosan
expanzív ereje szöget ellentétben van a metafizikai sötétlátással.
A természetet, a világmindenséget nem
érzi valami lekötő, egyéniségét eleve gúzsba kötő erőhálózatnak, hanem
ellenkezőleg, benső lelki kapcsolatot tart vele. Alig van a világirodalomban
költő, aki a természetet jobban szeretné, szemléletesebben s nagyobb
megelevenítő erővel nézné, jobban beléolvadna s vele inkább eggyé válnék, mint
Petőfi. „A természettel mulattam – írja útirajzában (1847. júl. 8.) -, az én
legkedvesebb barátommal, kinek semmi titka nincs előttem. Mi csodálatosan
értjük egymást, és azért vagyunk olyan jó barátok. Én értem a patak csörgését,
a folyam zúgását, a szellő susogását s a fergeteg üvöltését… megtanított rá a
világ misztériumainak grammatikája, a költészet. Értem pedig különösen a
falevelek zörgését. Le-leülök egy magányos fa alatt és órákig hallgatom, mint
zizegnek lombjai, mint suttognak fülembe tündérregéket, melyektől a lélek
mámoros álomban meghúzza a képzelet harangját s beharangozza az égből az
angyalokat szívembe, e kis kápolnába.” Ez a természettel való bensőséges
együttérzés a kulcsa a természet tüneményeit oly csodálatos plaszticitással
megelevenítő erejének, utánozhatatlan alföldi tájképeinek, metaforái
kiapadhatatlan gazdagságának. A természet meglelkesítve él körülötte: a holt
tárgyak is rögtön életre kapnak, ha szeme rájuk fordul. A természetnek
legmélyebb lírikusa.
Fejlődésének abban az epizódszerű
szakaszában, amikor a nyomorúság s az emberekben való keserű csalódása a
pesszimizmusba hajtják, zord hangulatát belevetíti a természetbe is: a
napsütéses, rügyfakasztó, madárdalos vidám természet egyszerre csak komor
ábrázatot ölt. A költő régebben azt hitte, hogy csak az emberek közt van
irigység és kajánság: most azt látja, hogy sem égen, sem földön nincs béke,
hanem csak örökös harc van, mert itt is mindenki uralkodni akar. A nap és az éj
háborút viselnek: a hajnal és az alkony a harcuk közben elfolyt vér. A hold is
zsarnok király: jobbágyai a csillagok. De ha ezek közül valamelyik jobban
tündöklik, a zsarnok hold mindjárt száműzi: minden éjjel hull alá néhány (Azt hivém, hogy…). A költő kíváncsi a
föld sorsára: végül megfagy-e, vagy elég? Bizonyára megfagy: „Megfagyasztják a
jéghideg szívek, Amelyek benne s bele fekszenek” (Mivé lesz a föld?)
Petőfi legsötétebb hangulatát is csak a
természet tudja megenyhíteni, sőt szétfoszlatni. Itt szeretné hagyni a fényes
világot, szeretne rengetegbe menni, ahol senki sincs. Ott a lombok suttogását,
a patak zúgását, a madarak énekét hallaná, a felhők vándorseregét, a nap keltét
és lementét nézné. Amíg végre… maga is lemenne (Szeretném itt hagyni…). A költő életuntságának pesszimista
hangulata milyen finomsággal keresi ki a természet melancholikus képeit,
amelyekben csendes megnyugvást talál! Különösen vonzódik a felhőkhöz, az ég
tarka vándoraihoz, lelkének rokonaihoz, mert mindig új és új alakot váltanak s
mégis a régiek maradnak. Akárcsak a költő. Nekik is vannak, mint a költő
szemének, könnyei és villámai (A felhők).
Maga is megsokallja, hogy a természet jelenségeiben unostig csak a maga
fájdalma szimbólumait látja, amikor a természet vidám s az embernek is vígságot
kell tanulnia tőle:
Vidám vagy, oh természet!
El is csodálkozál,
Midőn körödbe léptem,
hogy oly mogorva képem,
Hogy rajta oly köd áll.
(Elhagytam én a várost…)
Azért
megy ki a városból a természetbe, hogy szíve gyászruháját levesse, a természet
elűzze arcáról a ködöt s szívének sebeit szép harmatos fűvel s lágy
rózsalevéllel bekösse.
A természet Petőfi lelki bajainak nagy
orvosa. Ezt maga vallja kedves humorral Várady
Antalhoz írt költői levelében:
S te rám sem ismersz, úgy megváltozám;
A szép természet meváltoztatott,
Beteg kedélyek e hű orvosa;
Beteg valék én ott ti nálatok,
A pesti utcák holthideg kövén,
Hosszú, sötét árnyként vonult utánam
A csüggedés, az életunalom
Ujjá születtem!... a falusi lég, a
Sötét erdőknek zúgó lombjai,
Lombok felett a csattogó madár,
A fák alatt a hallgatag virágok
Föléleszték elájult lelkemet;
Nem gyűlölöm, int eddig, a világot;
Már csak haragszom rája, csak haragszom…
Hogy olyan gyáva, hogy föl nem kiált
Elzárt, elorzott boldogságáért…
Hogyne gyógyította volna ki a természet
életunt pesszimizmusából Petőfit, aki a természetet pompás színpadnak nézi,
amelyen a madarak, e bájos énekesnők operát játszanak, a primadonna köztük a
kis fülemile. Minden bokor megannyi páholy, amelyben ifjú ibolyák ülnek s mint
figyelmes hölgyek, hallgatják a primadonna csattogó dalát. Minden itt csupa fül
és szem: „a kősziklák, e vén kritikusok, maradnak csak kopáran, hidegen” (Ki a szabadba!)
Petőfinél a metafizikai pesszimizmusnak
egyik finom árnyalata fiatal korától kezdve mégis végigkísérhető: ezt az idő kategóriájához való viszonyában éli
meg. Az idő visszahozhatatlanságának, a mulandóságnak melancholikus gondolatát
merengő, elmélyedő hajlama mindig, még a jelen szerelmi boldogságának
tetőpontján is, táplálta. Az élmények rendjének formája, a lét időbeli oldala
iránt különös fogékonyság lakozott lelkében. A mulandóság élményének páratlanul
mély lírikusa.
Két lélek élt benne: az egyik a
magányba vonuló, bölcselkedő, az élet célját fürkésző, az én és a világ elvi
oldalába mélyülő lélek; a másik az aktív, folyton hatást kifejtő, mozgalmas, az
események lomha folyását megváltoztatni akaró lélek. Az előbbi a mindeneknek
keletkezésén, fejlődésén és elmúlását merengő, az utóbbi a jövőbe feszülő,
célok kitűzésével és ezek megvalósítására irányuló munkával a jövőt formálni
iparkodó szellem. Hol az egyik, hol a másik van túlsúlyban nála; de éppen ez a
nyitja élményei s ezeken keresztül lírája csodás változatosságának. A múlton
épp oly bensőséggel tud csüngni, mint amilyen odaadással tudja megrögzíteni a
jelent, amelyben lélegzik s amelynek vonalát száguldó fantáziája gyakran a
próféták erejével ki tudja húzni a jövőbe. Mindhármat pedig: múltat, jelent s
jövőt az örökkévalóság szintézisébe tudja olvasztani.
Mint lírikus, az időt élményeihez
viszonyítva mindig szubjektíve fogja fel. Csak ritkán mártja bele az objektív,
embertől független örökkévalóságba. „Az idő áll – mond A hóhér kötelében -, de mi megyünk… hátrafelé, mint a rák;
azért
észre sem vesszük, mikor egyszer hanyatt esünk, bele a gödörbe, melynek neve
sír, és ekkor mi is része leszünk a sohasem mozduló örökkévalóságnak”. Ezzel a
folyton álló, egyforma objektív idővel szemben a mi élményeinkkel kitöltött
szubjektív időben „a földön minden mindegyre változik” (Változás). Annyira változik, hogy bár a múlt és a jelen testvérek,
egymást alig ismerik meg lelkünkben: egymás folytatásai az időben, mégis
merőben mások. A költő például egykor tenyerén hordta szívét, csordultig tele
volt barátsággal: most, ha kérik, sem adja oda szívét. Valamikor könnyen
platoni szerelemre gyúlt, minden lányban a mennyország angyalát látta; most úgy
érzi, hogy inkább ördög, mint angyal a lány. Régen a világ gonoszsága miatt a
sírba vágyott; most éppen, mert a világ bántja, dacosan élni kíván. Híg,
engedékeny, egy újjal is átszúrható agyag volt egykor; most márvány; ha
rálőnek, visszapattan róla a golyó. Élményeink az idő függvényei: tartalmuk az
időben, minőségben folyton változik.
Fehér bor, szőke lány, fényes nap
Hatottak egykor lelkemig;
Vörös bor, barna lyány, sötét éj,
Kedvem most bennetek telik!
(Változás)
Az élménynek az idővel való folytonos
változását plasztikusan világítja meg két költeménye. A Felhők pesszimista korszakában a múlt szép kék erdőségével s a jövő
szép zöld vezetésével szembeszegezi az örökké
tartó jelent, ezt a puszta vadont, amelyben csüggetegen vándorol. A múlt,
bár messzi van már, mégsem hagyja el; a jövőt, bár mindig közel van, nem éri el
(Mögöttem a mult…). De amikor
Júliával boldog, egyszerre csak a jelent szereti és dicsőíti, csak a jelennel
akar töltekezni a lelke. Most egyszerre száműzni akarj lelkéből a jövőt és a
múltat, a reményt és az emlékezetet. Tolvajoknak kiáltja ki őket, akik
incselkednek vele, s míg ő jobbra vagy balra néz, hirtelen ellopják a szép
virágot, melyest a jelen tesz eléje. Ezért elhessegeti magától a jövőt és a
múltat s a jelent futásában meg akarja állítani, hogy tovább élvezhesse:
Te állj, te állj előttem,
Barátságos jelen.
Jó izüen merengek
Mosolygó képeden.
(Hideg, hideg van itt
kinn…)
Az időtartam, amelyet a költő
közvetlenül megél, tovatűnő élményminőségeinek egymásutánja, a lelkében lefolyó
minőségváltozásoknak a jelenbe haladó felgöngyölődése, a múltnak a jelenen át a
jövőbe való folytonos tovaszűrődése. Ha a tartam nincs kitöltve minőségileg
változatos élményekkel, akkor „az idő lassan jár”, unatkozunk. Ha sok kellemes
tónusú élményváltozás iramodik benne, akkor az idő hirtelen szalad. A tartam
természete, lassú vagy gyors menete elsősorban az élmények érzelmi
koefficiensétől függ. Petőfi már a bergsoni duréenek
mély lélekbúvára és költője. Az időt mint megvénhedt, béna lábú, mankóját
vesztett koldust aposztrofálja, akihez képest az Alföld fertőiben megakadt
terhes szekér, vagy a vitorlátlan hajó a tengeren igen gyorsjáratú eszközök. De
hogyan tud futni a vén idő, ez a rosszlelkű hatalom, amikor a költő nem akarja,
mert vele van szeretője! Ilyenkor az idő megifjodik, vén bőrét leveti,
köszvényes lábait sasszárnyakkal cseréli föl, hogy gyorsan messze szálljon az
élet örömeivel:
Mostan röpülj idő,
Míg távol kedvesem;
Midőn együtt leszünk,
Midőn őt ölelem:
Nem bánom én, ha mindenik
Órád eltart egy századig.
(Az időhöz)
Az idő heterogén minőségi
folytonosságából azonban Petőfit általában jobban érdekli a jövő és a múlt,
mint a jele. Az utóbbit, mint a múlt és a jövő kötőjelét, csak itt-ott dicsőíti
kedves és naiv hédonizmusa.
A jövőről
idealista lelke leggyakrabban mint a mostan hiányzó boldogságélmények
beteljesedéséről ábrándozik. Először is
jómagára nézve: szilárdan meg van győződve költői dicsőségének jövendő
tartós nagyságáról. „Költő-fiad neve örökre él” – mondja édesanyjának. „De már
rég meg van mondva, hogy én középszerű ember nem leszek: aut Caesar, aut nihil”
– írja tizenkilenc éves korában Szeberényi barátjának (1842. nov. 2.). Miképpen
terjedt be jelen én-je a múltból a jövőbe, megható pszichológiával jellemzi:
„Mikor még nyomva sem láttam nevemet, csak magamnak firkáltam; mikor még
statista voltam a pesti színháznál s hordtam a színpadra a székeket és pamlagokat,
s a színészek parancsára kocsmába szaladtam serért, borért, tormás kolbászért
stb.; mikor még strázsáltam vagy főztem a kukoricagombócokat közlegény társaim
számára s mosogattam a vasedényt oly téli hidegben, hogy a mosogató-ruha
ujjaimhoz fagyott, s mikor a káplár ’menjen kend!’-je lehajtott a havat
kihordani a kaszárnyaudvarból: mindenkor már világos sejtéseim voltak arról, mi
velem egykor történni fog, s mi meg is történt. Megálmodtam az őrszoba meztelen
faágyán, hol – mint Manx báró – az egyik oldalamat alámtettem derékaljnak s a
másikkal betakaróztam, megálmodtam itt, hogy nevet szerzek két országban,melyet
az egész világ kritikusainak ordító csordája sem lesz képes megsemmisíteni. És
álmom teljesül lassanként… nem, sőt hamarabb, gyorsabban, mint gondoltam” (Útijegyzetek). De aztán jövőjét mint a
csalódás várakozásélményét fogja fel: „Neked – így incselkedik finom humora
Orlai Petrics Somával (1846. dec. 26.) – nem mondom, hogy ne lenne szép életed
egykor; de nekem? soha! Az alföld pusztáin barangol képzeletem, és nézi a
délibábokat és reményeimet. Egyik oly kézzelfogható, mint másik.” Mulatság
közben is, mikor legvígabb a jelen, a jövőbe ragadják gondolatai. Mert a jövő
kegyetlen szélvész, mely szerteszét szór bennünket, hogy soha többé nem látjuk
egymást. Az élet időtartama rövid: akkor lenne jövőnknek értelme, ha végtelen
lenne:
Igen, halljuk! majd elbeszéli a hir:
Ez és ez és ez nyugszik… oda lenn…
Haszontalan história az élet!
Miért is van, vagy miért nem végtelen?
(Mulatság közben)
Kritikusainak
ádáz támadásai elől az Időhöz fut segítségért: tőle várja alkotásai értékének
védelmét. A jövő igazságos bíró: a jelen felfújt nagyságait eltiporja:
Idő, hű gyámolóm! benned megbizhatom,
Ha úton-útfelen
Sárral dobáltatom…
Ha senki nem lesz is, leszesz te majd velem:
Amelyet a szennyes világ dobott rám
Megtisztítod te majd a sártul orcám!
(Gyalázatos világ!)
Az
időnek értékeket megrostáló bírói funkciója mindenki fölött ítél. Ledönti a
fejedelmek magas emlékoszlopát is, mely nagyságukat hirdette. Miért?
Mert hazugsággal volt tele.
Az idő igaz,
S eldönti, ami nem az.
(Voltak fejedelmek…)
A jövővel szemben táplált optimizmusa
még csak fokozódik, mihelyt nem a maga, hanem az emberi társadalom jövendő képe
lebeg előtte. A szabadság és egyenlőség eszményeiért küzdő lelke az egyetemes
jövendő boldogságról, a világszabadság örök uralmáról ábrándozik.
A
mulandóság szomorú gondolata Petőfinek egyik fő lírai ingere: az időnek
mindent megemésztő hatalmán fiatal korától sokszor mereng. Az idő folyásával
szemben tanúsított félő tisztelete minden esztendő utolsó napján a tovatűnt
évtől való búcsúra készteti. Elmélkedő természete ilyenkor összegezteti vele
azokat az élményváltozásokat, amelyek az év tartamát kitöltötték.
Melancholiával zárja le rendszerint az évet:
Egy esztendő a másik sírját ássa,
Gyilkolják egymást, mint az emberek.
Idő, szárnyadnak még egy csattanása,
S a jelen év is a sírban szendereg.
Oltsd el, haldokló, hervadt ajakadnak
Lélekzetével életmécsedet,
Nem foglak odaírni tégedet,
Hol boldog évim följegyezve vannak.
(Búcsú 1844-től)
Herakleitos bölcsessége: ’minden
változik és semmi sem marad meg’ állandóan rágódik rajta s termékeny költői
ihlet anyaga számára. A romok gyermekkora óta érdeklik mint az idő hatalmának,
az elmúlásnak szomorú szimbólumai. Ebben komoly szerepe van a fiatal korában
uralkodó történeti romantikának, mely a hajdan emlékeibe szeret temetkezni.
„Dehogy mulasztanám el – írja úti jegyzetében, amikor Sáros várának romját,
Rákóczi egykori fészkét meglátja -, valami romot megtekinteni, ha csak szerét
ejthetem. Oly jólesik ott színom a dicső lovagkor levegőjét, melyben születnem
kellett volna igazság szerint”. Amikor Salgó várát megpillantja, lelkét komoly
merengés fogja el, mert
A századoknak döntő lábai
Elgázolák rég e vár tornyait.
(Salgó)
Megilletődve szemléli a szalontai
csonka tornyot. Valamikor milyen kevélyen néztek le falai a rónaságra, milyen
harcias élet pezsgett közöttük, s most a torony idétlen rossz, mogorva váz,
falai között senki sem tanyáz,
Csak
a holt század fekszik odabent,
Szemfödele
a hosszú, méla csend.
(A
csonka torony)
Az idő pusztító erejétől megindított
elégiai hangulata csodálatos szerves egységbe olvasztja a múlt életét s a jelen
tájrajzát, a mulandóságnak gondolatát s a pusztának örök szépségét. Az időnek mindegy,
hogy várnak vagy csárdának falára lép: neki semmi sem alacsony, semmi sem
magas, érintésére minden omlik, ha kő, ha vas. A csárda fejéről a szél leütötte
a kalapot, a födelet: s most hajdonfővel beszél urával, az idővel. Egy sas a
kútgém hegyén
Fönn ül és merően maga elé bámul,
Mintha gondolkodnék a mulandóságról.
(A csárda romjai)
A sas a költő nevében gondolkodik az
időnek mindent hervasztó-emésztő munkájáról. A mulandóság az élet misztikus
hatalma, a királyok királya, kinek palotája az egész világ. Sétál föl és le
benne s ahová lép, ahová hág, minden elpusztul:
… körüle fekszenek
Szétszórva: eltört koronák.
Hervadt virágok, megrepedt szivek.
(Mulandóság)
Nem véletlen, hogy már egészen ifjú
korában Petőfi lefordítja Schiller elégiáját (Ifjú a pataknál): vonzódott hozzá, mert eszméletének korai
ébredésével már együtt járt fejlett időtudata, az ifjúság és élet gyors
eliramlásának s visszahozhatatlanságának, az idő irreverzibilitásának mély és
élénk élménye. A forrás mellett ülő gyermek virágkoszorúit a habok sorban
elragadják:
Élem igy röpűl, miként a
Forrás fáradatlanul,
s mint a koszorúk, sietve
Ifjúságom elvirul.
S minduntalan felbukkan Petőfi lelkében
az ifjúság gyors tovatűnésének, az életerő hervadásának, a visszafejlődésnek, a
fokozatos emberi elmúlásnak fájdalma. Szinte alig lenne érthető a vitalitástól
annyira feszülő ifjúnál ez a természetellenes szomorúság, ha nem tudnók, mennyi
szenvedés bénította erejét. Túlzott aggodalommal, az idő emésztő hatalmától
rettegő pesszimizmusnak benső nyugtalanságával figyeli önmagát: hogyan
merevednek ráncok arcára, hogyan kezdenek őszülni hajszálai. A földmíves –
mondja – földét fölszántja, aztán beboronálja, de az idő, bár képünket
felszántja, soha többé be nem boronálja (Földét
a földmíves…). Hajának most még barna fürtjét le akarja vágni, hogy ha majd
elmúlik ifjúsága és megőszül, a falra függessze tükör helyett. Így csalja majd
meg szemét, elhitetve vele, hogy még fiatal. De attól tart, hogy a szív halkabb
dobogása mégis csak figyelmeztetni fogja, hogy az idő eljárt fölötte (Hajamnak egy fürtjét levágom…). Az
emberi életerő, szépség és hiúság elmúlását kedves kötekedő humorral, majd
komoly lírai megindultsággal szemlélteti a Sári
néni korhadt alakján. A vénségnek, az enyészetnek tragikumát nagyszerű pszichológiai
művészettel életi meg velünk ebben a genre-képben.
De ha minden mulandó s ha az ember élet
oly szempillantásnyi rövid, hogy az Időnek egyik kezében bölcsőnk pólyája van
és másik kezében máris koporsónk szemfödele: akkor a világot fitymáló kevély
ember miben kevélykedhetik? Meghódít talán népeket, országokat? De hódítani
csak gyávákat lehet s az ilyenek fölött való uralkodás nem dicsőség, hanem
szégyen. Ha az ember nagy névre, dicsőségre tesz is szert, ez vele hal meg vagy
legföljebb pár kis századig él s aztán szertefoszlik, mert hisz a nép is
elvesz, amelyhez az egyén is tartozik. Az ország, amelyben a nemzet most él,
egykor tenger volt s újra az lehet, a föld maga is a semmiségbe oszlik el:
„Kevély ember, miben kevélykedel?” (Az
ember) S ezt a csüggedt, a vanitatu
mvanitas lemondó hangulatát árasztó költeményt, amely az emberi életnek és
alkotásnak semmiségén töpreng, a költő Koltón, boldogságának zenitjén,
mézesheteiben írja! A mulandóság gyötrő gondolata, merengő hajlamának
veleszületett tartozéka, amely mindenhová kíséri.
A múlékonyság tragikus érzése még mámoros szerelmi boldogságát is kikezdi
Szeptember végén: attól fél hogy amint elhull a virág, eliramlik az ő élete
is s akkor felesége szerelme más ifjú felé fordul, könnyedén el fogja felejteni
hűséges urát, aki még a sírból is feljő a fejfájára akasztott özvegyi
fátyolért, hogy letörölje vele könnyeit s bekötözze sebeit. Amikor a
leghevesebben szereti feleségét, a mulandóságnak örökké kísértő gondolatát az
ősz hervatag hangulatában félő nyugtalansággal Júlia szerelmére is kiterjeszti.
Eltűnt immár ábrándos eszményképeket
szövögető ifjúkora, amelyben a tejúton is túlröpülve, szép tündérvilágot
épített magának. Az ifjúság álmai elmúltak: a komoly férfikor prózai élete
megindult, a költő mennyből a földre szállott. Elhessegetni próbálja szemének
ifjúságát sirató könnyeit. S a múlton mélázó pesszimizmusát egyszerre fölváltja
a józan földi optimizmus reális életbölcsessége:
S ha nem is oly szép ez (a föld), mint szeretnők.
Nincs is oly rút, mint az ifjú véli…
Nincs itt angyal, ámde nincs is ördög,
S ha van itt tél, van kikelet is.
(Menny és föld)
Az idő futásának, a gyors enyészetnek
melancholikus ihlete mégis minduntalan megriasztja: fájdalmasan érzi szerelmi
boldogságának mulandóságát is a hidegen nyugodt örökkévalósággal szemben. Az
időtartam változatos élményeit ellentétbe állítja, összesűrítve hirtelen
átpillantja, s ezzel az élet felhőszerűen tovasiető semmiségét plasztikusan
szemlélteti. Alig volt reggel, s már este van; alig volt tavasz, s már itt a
tél; alig ismerte meg Júliáját, s már régen a felesége; alig hogy apáink térdén
játszottunk, s már nagyapáink mellett alszunk:
Csak annyi az élet, int futó felhőnek
Árnya a folyón, mint tükrön a lehellet.
(Még alig volt reggel…)
A mulandóság mélabús titkának
legvonzóbb jelképe Petőfi számára az ősz. Ezt
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.
(Itt van az ősz, itt
van újra…)
Csodás
változatossággal sokszor énekli meg. S minél jobban közeledik fiatal életének
annyiszor megsejtett vége, annál mélyebb elégikus hangulattal csüng a pusztulás
képén, az őszön. Az erdődi parkban kiül a dombtetőre s csöndes merengéssel
hallgatja a lehulló falevelek lágy neszét. A szelíd nap sugara mosolyogva néz a
földre, mint a szerető anya elalvó gyermekére. A természet most téli álomba
szenderül. A költő csak ujja hegyével halkan pendíti meg lantját, hogy
altatódalként zengjen méla, csendes éneke. Mint tó fölött a suttogó szél, vonul
el dala. Maga mellé ülteti feleségét, de kéri, hogy szótlan maradjon, nehogy megzavarja
a természet álmának csendjét:
Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.
El-elnézi a pusztuló kertet az erdődi
vár alatt s a pusztuló várat a kert felett: mindkettőn homályos-szomorún borong
az őszi köd és az emlékezet. A mulandóság érzése nagyszerű ellentétre ihleti: a
vár elhunyt vitézek sírja, a kert pedig a költő élő szerelmének bölcsője; amott
a sasok, a Rákócziak tanyáztak, emitt a költő ringatta ölében kedvesét. A dicső
vitézség s az édes szerelem így ölelkezett e helyen:
Ma itt vagyok még s holnap távozom,
S tán vissza többé nem is jöhetek.
(Elpusztuló kert ott a
vár alatt…)
A mulandóság nagy lírikusa távozott s
nem is jött vissza többé. A következő ősz lombsusogásán már csak a jeltelen
sírban merenghetett a föld alatt.
VIII.
Petőfi optimizmusa
Petőfi lelkének gazdagsága: szélső fokú öröm- és
fájdalom-kapacitása. – A pesszimizmus és optimizmus váltakozása. –
Kozmikusoptimizmus. – A szerelem optimizmusa.
Petőfi oly csodálatosan gazdag lélek,
hogy egyéniségének merőben egyoldalú reliefje domborodnék elénk, ha csupán
komor hangulatú, a mulandóságon borzongó, az embergyűlölet pesszimizmusába
sötétülő verseit vennénk szemügyre. Több ember egyben: hol vidám, pajzán és
humoros, hol komoly, gyűlölködő és haragos; egyszer szelíd bárányfelhős, máskor
haragjában mindent összetörő viharos lélek; majd finoman gyengéd, majd a gúny
ostorát pattogtatja; most halk bölcselkedő, aztán izgató demagóg; egyszer az
egész emberiséget magához öleli, máskor gyűlölettel taszítja el magától s átkot
szór rá. Majd optimista: olyan, mint a gyermek, aki naivan mindennek örülni
tud; majd pesszimista: olyan, mint a csillagász, aki a napon is foltokat keres.
Alapjában egészséges lélek, azonban
túlzott érzékenységgel és fájdalom-kapacitással. Ha sok szomorúságot érez is a
világban, de átéli örömeit is. Ha sokszor lávaszerűen ontja is magából a
pesszimizmus kitöréseit, de lelke ugyancsak az optimizmus derűjében is
sütkérezik. Lélekváltozatait maga is, mint nagy önmegfigyelő, jól ismeri.
Szellőhöz hasonlítja magát, mely néma nyugalomban úszik a légben s legfeljebb a
virágportól terhes kis méh veszi észre, amelyet tenyerére vesz jóindulattal s
elősegíti lankadt röpülését. Holnap már zúgó-bőgő vihar: szilaj paripáján járja
be a tengert, melynek sötétzöld üstökét haragosan rázza s ha hajót talál, ennek
szárnyát, a lobogó vitorlát kitépi s árbocával írja a habokba sorsát, hogy
kikötőben nem fog pihenni többé (A szél).
Petőfi érzelmei, ahogyan maga jellemzi őket, mint a felhők jönnek-mennek, majd
fehéren, majd feketén. Honnan jönnek, hová mennek? Maga sem tudja. Hozza s
elfújja őket az örök szél: az idő. Egyszer a szerelem fellegéből hull rá
villám, máskor a barátság felhői bocsátanak rá záporesőt. Aztán lelke megint
olyan, mint a csendes, tiszta ég, mígnem a másik perc fuvalma új felhőt nem
borít rá (Mint a felhők a nyári égen…)
Dalai mindig ezeknek a váltakozó, pillanatnyi lelki fodrozódásoknak
kifejezései. Hol gondolkodva elmereng a haza s az emberiség sorsán: ekkor dalai
ábrándos lelkének holdsugárai. Hol magafeledten a Gondviselésre bízza sorsát:
versei könnyelmű lelkének pillangói. Majd szép lány szemébe néz, mint csillag a
csendes tó vizébe: költeményei ekkor szerelmes lelkének vadrózsái. Örömében is,
keservében is a boros pohárhoz nyúl: énekei ilyenkor mámoros lelke
szivárványai. A haza rabbilincseinek csörgését hallja: dalai ekkor bánatos
lelkének fellegei. Haragra gerjed, hogy a szolgaság népe még mindig nem tépi
szét láncait: versei haragos lelkének villámai (Dalaim).
Fájdalom és öröm, harag és szeretet,
pesszimizmus és optimizmus gyorsan váltakozik ebben a minden benyomásra azonnal
a maximális erővel visszaható lélekben. Feketén is, fehéren is tudja látni a
világot. Ha sötéten látja, mindjárt a legfeketébb színben festi; ha meg
derülten nézi, rögtön a legvilágosabb színeket alkalmazza. Az eddigiekben
főképp sötét tónusú világképe tárult elénk: most hadd áradjanak felénk
alapjában egészséges lelkéből gyakran feltörő optimista életfelfogásának derűs
sugarai!
Nyomorúságában és sértődöttségében egy
sereg versében kívánja a halált. De amikor ezt betegségében közelegni érzi,
egyszerre felbuzog benne az életöröm:
Hiába! bármi a halál.
Az élet nála többet ér.
Van ottan béke – semmi más;
Van itten bú – de vigadás
Kéjben is pezsg ám a vér.
Ha mégis meghalna, barátai ne gyászolják:
Természetünktől ez elüt –
Mert tudjátok, velem együtt
Ti mind víg ficzkók voltatok.
(Hattyúdalféle)
Amikor a Felhők pesszimista lélekaszályából kigyógyul, többször elemzi a
maga lelkét: miért is komorulhatott el körülötte ennyire a világ? Már azt
hitte, hogy sohasem lesz víg napja többé. s most bokáját újra össze- és
kalapján félrecsapja. Mi az oka ennek? Az, hogy lelke gyökerében egészséges:
Szivem még ép virág, amelynek
Féreg nem bántja gyökerit;
Elhervad minden ősszel, ámde
Minden tavasszal kivirít.
(Most kezdem én csak
még ismerni…)
Petőfinek
ez az önvallomása meggyőzően igazolja, hogy sokszor szinte visszariasztó
érzelmi és erkölcsi pesszimizmusa igazában nem lelke mélyéből fakadt, hanem
csak vagy pillanatnyi hangulat viharos terméke, vagy pedig a fájdalommal való
kéjelgés költői műfogása.
A sokszor búsongó Petőfi néha maga is
meglepődik határtalan jókedvén: dalol, fütyül, összeveri a bokáját, noha nem
szól muzsika. Szobája világos, bár nap sohasem süt bele; cseréppipájának
kapadohánya rózsaszínűen füstöl; szíve szerelemtől háborog, pedig egy lány sem
váltott vele szót. S mindez akkor történik vele, amikor zsebének zord egén a
pénzfogyatkozás éje ül sötéten. A világ előtte most szép tulipánbokor. Jókedvének
csattanó magyarázata:
Kár, hogy addig lesz csak az, míg
Kimegy fejemből a bor.
(Mi lelt?)
Van neki egy kedves cimborája, aki
mindig megvigasztalja, akár nemzetének sorsán töpreng, akár szerelmi bújában
epekedik, akár éhezik és didereg. Barátjának mindig van a bút-bajt felejtető
szava. Csakhogy ennek a jó fiúnak van egy komor, goromba bátyja, aki öccsét
mindig csúfosan fölpofozza s a költőtől kegyetlenül elkergeti. Végre kedves
humorral megvallja Petőfi, ki az a barátja, akinek optimizmusa tartja benne a
lelket:
Vigasztaló pajtásom a remény,
S komor, goromba bátyja a való.
(Két testvér)
Tudatos pajzánsággal játszik a
pesszimizmus és optimizmus egyébként komoly világnézeti kérdésével. Megfogadja,
hogy nem ír többé víg dalokat. Ismerje meg végre a világ: eddig álarcot viselt,
melyet most ünnepélyesen letép. Vidám dalait nem lelkéből írta: a kedve,
nevetés csak olyan rajtuk, mint a virág a síron, amelyben férgek rágódnak.
Enyelgő dalokat írt, míg lelke fájdalomban haldokolt. Többé nem lesz komédiás,
aki a közönség előtt víg ábrázatot vág s a színfalak mögött arcán a
kínszenvedés könnyei égnek. Egyszer csak a költőnek ez a Rigoletto-hangulata
feloldódik: az optimizmust hirtelen lelki átriadással mint kötelességet magára
erőszakolja:
Szenvedjen bár szivem: a vig dalok
Ne szűnjenek meg… hátha általok
Kissé viditom szomorú hazámat.
(Ismerjetek meg!)
Bámulatos finomsággal elemzi bánatát és
örömét: nála mindkettő csak maximális fokban jelentkezhetik. Csak szélső
pesszimista, vagy szélső optimista tud lenni. Nincs olyan bú, mint az ő búja.
Ha ő búsul, keble oroszlánbarlang s szíve benne bárány: az éhes oroszlánok
fogukkal-körmükkel szaggatják, vérét isszák, csontját rágják, velejét
kiszívják. De olyan öröm sincs, mint az ő öröme. Ha ő örül, keble édeni kert s
szíve benne rózsa: napsugarakkal, tarka lepkékkel játszik s körülötte csalogány
zeng. Egy angyal röpül oda, leszakítja a rózsát, csókkal illeti, keblére tűzi –
és az égbe repül vele (Búm és örömem).
A sápadt pesszimizmust a holddal, az éltető
optimizmust a nappal jelképezi. A hold, melyet sokan oly epedve bámulnak, a
megtestesült sóhaj. Petőfi büszkén vallja, hogy az ő lelkének megtestesülése a
nap. Ő és a nap két hűséges szerető. S ha sírjába le fogja üldözni a sors, csak
azt fogja fájlalni, hogy szeretőjét, a szép napot, a föld alól nem láthatja.
Egy óra a holtak számára szabad: az éjfél. Az ő koporsója azonban éjfél idején
legyen zárva s délben nyíljon meg neki! (Én
és a nap).
Optimizmusát nemcsak a nap, hanem a csillagok
útján is mintegy kozmikus zománccal vonja be. Nagy csüggedtsége és világutálata
közepett a Felhők egyik darabjában (Már
sokszor énekeltem…) szerelmet vall a csillagoknak, mert ezek sugarai
mosolyukkal mindig szebb világba csalogatják:
S oly jól esik nekem
Oda tekintenem,
Hol egy kis vidámság van
E szomorú világban.
Sok nélkülözése, betegsége, az
emberekben való csalódása, kritikusainak méltatlan bánásmódja, a nemzet szomorú
állapota, mind komor életfelfogásra hangolják. Ebből eleinte, mint láttuk, a
természet kezdi kigyógyítani, aztán Júlia iránt föllobbant szerelme pesszimista
múltját egészen fölperzseli. Eleinte még nem tudja, mi lesz: sötét árnyék-e
vagy fényes napsugár? Ez Júliától függ (Júliához).
Még akkor is, amikor már meggyőződik Júlia szerelméről, olyan rabnak érzi
magát, kinek lábáról lehullott a lánc, de még sokáig úgy jár, mintha rajta
volna, annyira megszokta a szomorú terhet. Az ő szíve is úgy megszokta a
fájdalmat, hogy most, amikor lezárta, még mindig igazán nem tud örülni.
Buzdítja szívét, hogy örüljön, mert kinek van a földön ilyen boldogsága? (Mikor a lánc lehull…) Ez is mutatja,
milyen nehezen váltódik át fájdalmas múltja a jelen boldogságába. De amikor
végre Juliskája az övé, nem ismer rá magára a sokat szenvedett Petőfi. Azt kérdi
magától, vajon ő-e az az ember, aki annyit szenvedett? Akinek szívén ahány nap,
annyi átok feküdt? Ő most a legboldogabb ember.
Ki, míg a világ világ lesz,
Boldogságban párt nem kap.
(Birom végre
Juliskámat…)
A világ most napsütésben ragyog előtte
minden zugában. Alig akarja elhinni, hogy ő volt az egykor, aki átoknak
gondolta az életet s a földön mint éji kísértet bolyongott. A szégyen égeti
most ezért arcát. Vad ifjúkorának szélvésze kitombolta magát, a mennybolt kék,
tiszta szemmel mosolyog rá. Újra kert a szíve, melyben sok tarka virág virít.
Az emberekbe vetett bizalom, m3elyet régebben lelkéből kiűzött, most két karral
fűződik lelkére. Nem néz a gyanú kancsal szemével régi jó barátaira: elverte a
gyanút, az ördögnek ezt az atyjafiát. S ha még eszébe jut ifjú virága, Júlia,
ez a szép hajnali álom, akkor
Mily édes az élet,
Mily szép a világ!
(Mily szép a világ!)
Mindig eszébe jut boldogsága tetőfokán
is ellentétképpen régi világgyűlölő pesszimizmusa. De most a legnagyobb gyűlölet
a legnagyobb szerelemmé váltódott át:
S e szerelem nagy! egykor a világot
Boritá el gyűlölség képiben;
Most téged illet, téged egyedül
E szerelemmé v ált nagy gyűlölet,
E felhőktől-megvált mennyboltozat.
(Válasz kedvesem
levelére)
Még franciás deizmusát is, mely nem
hitt a személyes Istenben, hanem csak a „világszellemben” (ezért szerette a
hetykeség nem minden látszata nélkül az Isten nevét kis i-vel írni) s amely nem
hitt a lélek halhatatlanságában*, a szerelem boldogsága kiemeli merevségéből.
Szép napkelet virányának érzi lelkét, melyen megterem minden szép virág. Csak
egy hiányzott belőle: a hit virága, a síron túli életnek hite. De ez is kikelt
s virít már lelkében: szerelme beleültette. Amiről a büszke, elbizakodott ész
egy hangot sem tudott neki mondani, azt hitvese könnyedén megmagyarázta. Most
már hisz a túlvilágban: a koporsó nem az enyészet rideg tanyája, hanem vidám
sajka, amely velünk ebből a szép életből egy még szebb élet partjára átevez.
Csak még egyet nem tud: hogyan él majd hitvesével a másvilágon:
Mint ágrul-ágra
A csalogánypár,
Csillagrul-csillagra szállunk, te s én?
Vagy mint két hattyú
Ringunk szeliden
Az örökkévalóság tengerén?
(Szép napkeletnek…)
Petőfi, aki személyiségének időbeli
egységére, önazonosságár,a jellemének változatlan szilárdságára, elvei megdönthetetlenségére
mindig oly büszke, most sem tagadja meg pesszimista múltját, vissza-visszatér
reá, hogy finom lélektani fordulatokkal igazolja értékelő irányának,
életfelfogásának megváltozását. Sőt:
Ha úgy kivánod, elveimről is
Lemondok érted; hordom fejemen,
Míg élek, s ha meghaltam, síromon
A megvetés és gyalázat bélyegét!
De ezt kivánni tőlem nem fogod.
(Válasz kedvesem
levelére)
Júlia nem is kívánta tőle elvei
megtagadását, sőt lelkébe fölszívta urának világszemléletét. Ezt azonban a
szerelem boldogsága önkényt, minden tudatos elvtagadás nélkül, átformálta:
Petőfit átkozódó pesszimistából életvidám optimistává varázsolta, óriássá, „ki
ölében tartja az egész mennyországot” (Ilyen
óriást, mint…). Ennek a nagy metamorfózisnak lélektani kulcsát már régen
kezünkbe adta Petőfi a Tündérálomban,
az első szerelem ragyogó elemzésében: a világ nem olyan, amilyen valóban, hanem
amilyennek mi látjuk:
„Más a világ, más, nem olyan, minő volt”,
Feleltem én, „vagy csak mi változánk?
De bármiként van, mit törődünk véle,
Midőn e változás áldás reánk!”
*)
Petőfi világnézete nem volt összhangban a pozitív kereszténységgel. „Reám és
feleségemre nézve – írja Zoltán fia születése után (Naplójegyzetek. 1849.
július) – maradt volna, mint született, becsületes pogány embernek; de ipam és
napam kedvéért, kik igen buzgó keresztények, meg kellett kereszteltetnem.
Gondoltam hát, hogy legalább a neve legyen pogány, s lett belőle Zoltán.”
KORNIS GYULA
Forrás: Budapesti Szemle 1936. 243. kötet
