2022. jan. 22.

Vörösmarty Mihály (1880-1855): A búvár Kund



Túl a mezőn, túl a hazán

S a part fölött a nagy Dunán

Ki népe zajlik ott?

Föl Endre! Béla! föl magyar!

Ellenhad az, mely vészt akar, -

Ellenség zajlik ott.

 

Ő az, ki partidon halad,

És száz hajót és száz hadat

Hoz oh hon ellened:

A gőgös Henrik az, ki rád

Hoz háborut és hoz halált,

S bízik, hogy eltemet.

 

Föl Endre! Béla! föl magyar!

Pozsonyhoz kell a férfi-kar:

A vítt Pozsony remeg. –

S melyik magyar nem megy, ha kell?

Utánok a hon puszta hely:

Mind harczon termenek.

 

De a király bús; s Béla szól:

„Csaták miatt ha nyughatol

Oh ifju szép hazánk?

Teremt-e isten több magyart,

Míg a világ, míg napja tart –

Ha mink is elfogyánk?!”

 

S föllázad a bú és harag,

Búsult szivekben háborog,

Mint tenger és vihar;

Még inkább vért, hadat kiált, -

S hirért hazáért, száz halált

Kész halni a magyar!

 

Csak barna Kund nem háborog;

De bátor szive feldobog –

Mint hegyben a tüzár:

„Halld Béla: majd ha éj jövend

S a part fölé száll néma csend:

Ott Kund egy szóra vár!”

 

Csekély a szó, köz a vitéz,

De úgy van mondva, oly merész,

Hogy nem lehet hazúg. –

Hős Béla parthoz tart legott,

Hol vészben a megcsapdosott

Dunának árja zúg.

 

Járása, mint a rémeké,

Éjfélig le és fölfelé

Dobog magánosan;

S még semmi hang, még semmi jel;

Kund nem jő, távol és közel

A puszta szél rohan,. –

 

Ki az, ki a víz szörnyekint

A förgetegre föltekint –

S meg habba öltözik?

Ki vagy te, a ki jársz alatt,

S ijeszted a tudó halat, -

Mely mélyeken lakik?...

 

Vésztűzben néha vizen át

Henriknek látni táborát,

s Pozsony kivillanik;

S im a Dunából szirt gyanánt,

Egy ember, kit mély árja hányt,

Sötéten fölbukik…

 

„Hah Kund te vagy?” S még nem hiszi;

„Hah ember!’ őt igy kérdezi:

„Mi dolgod ott alant?”

„”Hejh Béla, víz hullámiban –

Míg rajta zúgó vész rohan,

Jó lenni ott alant!””

 

Szól Kund – és ő az – „”nézz oda

Hol Henrik fölriadt hada

Tolong a víz iránt!

Nézd, táborában mint remeg:

Hajóit e kar fúrta meg;

Hadd vesszen, a ki bánt!””

 

S villám tüzénél Béla néz,

Túlparton minden habbá vész:

A zászlók hullanak;

Özön fut rajtok el vadon,

És száz hajón, és száz hadon

Hullámok omlanak…

 

Kund hol van? félre költözött,

De olyat százezer között

Hős Béla ha talál. –

Túl a mezőn, túl a hazán

Fut, búsong Henrik vert hadán,

S Pozsony végvára áll.

 

Forrás: Balladák könyve. Válogatott gyüjtemény két kötetben. 2 kötet. Második kiadás. Budapest, 1880. Franklin-Társulat nyomdája

 

Vida József (1833-1876): Tatárjárás


I.

Gyászhirnök jő a királyhoz:

Orosz fejedelmi herczeg;

Meg sem pihen, fut, mint a vad,

Melyet fészkéből kivertek.

Földönfutó, bújdosó lett,

Nincs országa, nincs trónja már,

Az ellenség elrabolta…

Jön a tatár, jön a tatár!

 

Véres kardot hordnak körül:

’Leng a király lobogója;

A nemesség a hazáért

Kössön kardot, üljön lóra!’

„Menjen kedves kunjaival,

Miránk bizony hiába vár!”

S egyre rémesebben hangzik:

Jön a tatár, jön a tatár!

 

„Eredj, fiam, Hédervári,

A veszély körünkre éghet;

Míg lóra ül a nemesség,

Védelmezd a határszélet.”

Mén sietve Hédervári,

Hogy védve legyen a határ:

Nem lehet most késni, várni:

Jön a tatár, jön a tatár!

 

Vissza is jő Hédervári,

Vissza is jő lóhalálban;

Lopva habos, kardja véres,

Alig száz vitéz nyomában:

„Uram király, odavagyunk!

Az ellenség, miként az ár,

Elsodorta seregünket”…

Jön a tatár, jön a tatár!

 

Rémül a nép, jajveszékel:

„Uram, irgalmazz népednek!”

S sötét erdők sürüibe

S barlangokba rejtezkednek;

Vad erdőkben, barlangokban

Rájok éhség nyomora vár.

Erdő, barlang viszhangozza:

Jön a tatár, jön a tatár!

 

II.

Csillagok ragyognak

Fenn a tiszta égen,

Halovány hold képe fürdik

A Sajó vizében.

 

Sátorában Béla

Gondolkozó, méla;

Majd elalszik; de álmából

Fel-felriad néha.

 

Nem alhatik többé,

Nem engedi gondja,

Felül ágyán s hiveinek

Álmait elmondja:

 

„Szárnya nőtt lovamnak,

S repült gyorsan vélem:

Mit jelent ez álom? fejtsd meg,

Hűséges cselédem.”

 

’Kérdezed, királyom

Mit jelent ez álom?

Azt jelenti: lóhalálban

Futni fogsz, királyom.’

 

„Hasadt koronámra

Siró kuvik szállott.”

’Azt jelenti, jó királyom,

Elpusztul országod.’

 

„Mi zúg oly mogorván,

Mint dühöngő orkán?

Szilaj mének tombolása…

Nézz ki hamar szolgám!”

 

Kinéz a táborba,

A királyi szolga:

’Uram, betört a tatárság

A magyar táborba!’

 

„Hol a kardom, hol van?

Hadd kötöm fel nyomban!”

S a vad lárma csak növekszik

Ottkünn a táborban.

 

Rohan a tatár had,

Támad elül-hátul,

Remeg a föd, dobog a föld

Szilaj paripáktul.

 

Zajos harczi lárma

A léget megrázza,

Suhog a nyíl, peneg a kard,

Recseg a paizs, dárda.

 

Vadul nyerit, hortyog

Az összerogyott ló,

Mellette a véres földön

Hörög a haldokló.

 

Dühösebben támad

A tenger tatár had.

„Uram Jézus! uram Jézus!...”

S fut, ki rést találhat.

 

Nincs menekvés innen,

Mindenütt ellenség;

„Csak a királyt, csak a királyt!”

S vínak, hogy megmentsék.

 

Fut a király s véle

Egynehány vitéze,

Nyomban űzi a tatárság,

Hogy keritse kézre.

 

Rásüt a kelő nap

Vérpiros sugára

A menekvő magyar király

Halovány arczára.

 

Rásüt a kelő nap

Legelső sugára

Hatvanezer magyar hősnek

Véres hullájára.

 

A sik Mohi puszta

Haj! többé nem puszta:

Hatvanezer magyar hős ott

Mély álmát alussza.

 

III.

Visszatért honába

A kegyetlen mongol,

Magyarország földén

Lova már nem tombol.

Ráismerni mindenütt

Átkozott nyomára…

Magyarok istene,

Tekints e hazára!

 

A király is megtér;

Köny csillog szemében,

A mint szertepillant

A puszta vidéken.

Oly szomoru minden,

Oly elhagyott, árva…

Magyarok Istene,

Tekints e hazára!

 

Fekete üszkein

Sok leégett háznak

Búsan siró baglyok

S farkasok tanyáznak.

Nem is ismer többé

Az ember lakára…

Magyarok Istene,

Tekints e hazára!

 

Szerte az út mellett

Hever egy-egy hulla,

Temetetlen fekszik

Ott, a hol elhulla.

Ragadozó kányák

Serege csap rája…

Magyarok Istene,

Tekints e hazára!

 

Alig látni embert

Három vármegyébe,

S az az egy-kettő is,

Mintha nem is élne;

Nincs kenyere, nincs, hol

Nyughatnék, tanyája…

Magyarok Istene,

Tekints e hazára!

 

A kövér mezőket

Buja gaz veré fel,

Nincs, ki mivelgetné

Szorgalmas kezével.

A föld is megsinli,

Hol a tatár jára…

Magyarok Istene,

Tekints e hazára!

 

Béla imádkozni

Térdére borula:

„Szünjék meg, oh Isten!

Ostorodnak sulya:

Feledd, hogy e pártos

Nép érdemes rája!

Magyarok Istene,

Tekints e hazára!”

 

Forrás: Balladák könyve. Válogatott gyüjtemény két kötetben. 2 kötet. Második kiadás. Budapest, 1880. Franklin-Társulat nyomdája

Vajda János: Bojtár Bandi



Ég a nap az erdő fölött,

De hives van a csalitban;

Ül a szellő, a madárnak

Lélekzete is alig van.

 

Rózsabimibó feje hajladoz,

Meleg sugár édes álmot hoz;

Pihen a pillangó a fűben,

Csak az illat jár az erdőben.

 

Csak az illat

S a tüzes

Szerelem;

„Szivem rózsám

Mulass még

Én velem!

 

Hideg a fű

Selyemlágy,

Harmatos;

Minden hallgat,

De nem ránk

Hallgat most.

 

S mit törődjem

Az egész

Világgal?

- Telipiros

A szűröm

Virággal:

 

Szerelemmel

De telibb

A szívem

Csak te babám

Te magad

Légy hivem.

 

Nem leszek én

Hűtelen

Te hozzád:

Ne iruljon

Piruljon

Szép orczád.

 

Csak az isten

Láthat itt

Bennünket,

És az isten

Tudja hogy

Szeretlek!”

 

Szelid a fű, vadvirágos, de mégis

Leteriti Bojtár Bandi szürét is.

Fű, virág közt kígyó, tüske lehetne,

S Örzsikének puha gyönge – mindene

Ha tüskétől egy csöpp vére hullana,

A nagy erdőt fölgyujtaná miatta;

Pedig a zöld erdő az ő tanyája,

Csak ott legel, csak ott javul a nyája;

S ha ő neki se nyája se erdője,

Földönfutó se lenne jó belőle.

 

Haj de nagyobb baj van immár,

A szilaj nyáj tilosban jár;

És a vadász rád lesett,

Szegény Bandi jaj neked!

Ideje nincs szamóczának,

És mit hallott?

Mintha epret szakitnának,

Olyan hangot!

 

Kőmeredt a falevele,

Nem játszik a szellő vele,

És mi rengeti a galyt,

A sürűben mi sohajt?

Hegy, völgy mélyen alszik, hallgat,

Nincs nyögése a vadgalambnak,

S halk de sűrűn mi dobog?

Talán szivek – boldogok?!...

 

És kiált a vadász hetykén:

„Ki a síkra híres legény!

Nem megmondtam idejibe:

Imádkozni se járj ide!

Mennyi kárt a nyájjal tettél,

A rongy lelked annyit sem ér!

Nagy a te hibád, igen nagy,

Adod ide a szűröd vagy…”

 

Dagad, jár a Bandi melle,

De haragját tűrtőztette.

„Nagyságos erdőkerülő uram!

Könyörüljön most az egyszer rajtam

A szűrömet – a szűrömet –

Azt nem adhatom, nem lehet;

A mi kár az erdőt érte,

Majd eleget teszek érte.

 

Eggyel mással tudja hogy

Szerit ejtem valahogy.

Ne kivánja czifra szűröm,

Nincs egyebem égen földön;

Ez a járó tanyám, házam,

S a mi több, menyasszony-ágyam!

Mától fogva ketten lakunk benne,

Azért kérem, ezt ne követelje.”

 

De a zord vadász nem tágit:

„Ha szűröd nem – ugy e lány itt!

Beviszem az uraságnak,

Ez elég lesz majd váltságnak,

Sőt aztán a zálogot

Alkalmasint te kapod!”

 

És mindenből látható, hogy

A vadásznak ha nem is sok

Egy kis esze mégis volt.

Hanem azért mégis megholt!

Mert nagy szerencsétlenségire

Bandinak még helyén volt szive.

És sül a fegyver, villog balta –

Elesik a vadász – halva.

**

Bojtár Bandi nagy búsan

Bucsut vett a nyájtól;

Bucsut vehet ma holnap

Az egész világtól.

Összevissza út nélkül

Jár-kel az erdőbe’,

Törött út vagy töretlen

Mindegy már előtte.

Földre süti szemeit,

Talán azt vizsgálja,

Melyik út nem vezetné

Szomoru halálra.

 

Szól a rigó nagy vigan,

De ő nem azt hallja,

Mintha szólna messziről

A lélek harangja.

Játszadozik a gyepen

Sudaras fák árnya,

Azt gondolja – fekete

Éhes holló szárnya.

Éjszaka van, rejtőzik

Vadon sűrűségbe,

 

- Leásná talán magát

A föld közepébe; -

Mindig egyet álmodik,

Gyülöletes álmot;

Falu végén fehér fán

Fekete virágot.

Homlokán érez hideg

Halálveritéket,

Érezi hogy vére fagy,

De aztán fölébred.

 

Még az álom szelid volt,

A valóság szörnyebb;

Homlokára kedvese

Ejt keserves könnyet.

És tünődik, hogy mit ád

Ennek majd az isten

A ki annyit szenved és

Kinek vétke nincsen.

Szegény! egykor ő lakott

Szíve közepébe’, -

Most helyette ott van az

Akasztófa képe…

**

Elmult a nyár – gyilkos hideg lett,

Dérré fagyott harmat, lehellet,

A lombos erdős hegyorom

Most olyan száraz, fekete

Mint a korom.

Egy csipkebokor-ágon

Kis czinege madár szól,

Oly siró szomorún,

Akár azt mondaná:

Circumdederum!

Vaj mi lehet, mit ugy sirat?

Tán azt a szegény magzatot,

Ki Örzsike ölében megfagyott?

**

Az igaz, hogy furcsa egy történet,

- No de jó egy esteli mesének.

Nem uj, nem különös valami,

Fájdalom – nagyon mindennapi

És az olvasó – az egyik ásit,

Szép szeliden elalszik a másik.

Ah – de az én lelkemre járnak

Oly szomorú ijesztő árnyak.

A csillagok helyett – terjengő

Borújában az égnek,

Ugy tetszik, mintha temetési

Fáklyákat égetnének,

S a sötétkék felhők gomolya,

Mind fáklyafüst és hamu volna.

 

Fölijedezve a falevelek

Egy fa körül meg-megrezzennek.

S bár lelkemet a sejtés készti,

De nem merek e fára nézni…

**

És immár nem érzik rajta,

Uri-e vagy parasztfajta?...

Érdekesen  haloványon

Alszik együtt mind a három

S mintha nem is nyomná vétek,

Nyugodtan az égre néznek.

 

És a tilos erdő lett

Szabad temetőjük,

Falevélből könnyü a

Sirhalom fölöttük.

 

Nehéz felhő megkönyezte,

Fülemüle megsiratta,

Sötét erdő elgyászolta…

 

Forrás: Balladák könyve. Válogatott gyüjtemény két kötetben. 2 kötet. Második kiadás. Budapest, 1880. Franklin-Társulat nyomdája