Már
alkonyodott, de az utcai lámpákat még nem gyújtották meg. A kihalt, keskeny
Boldogasszony-utca szürkületén egy férfi ment végig. Talpig érő bundát visel,
amelynek két szárnya a lába szárát csapkodta és égő szivart tartott a fogai
között.
A
Boldogasszony kis templom előtt egy fiúcska toppant eléje és újságlapot kínált
neki. Valami elkésett, kis rikkancsgyerek (újságot áruló gyerek) volt. Vékonyan
öltözött, vézna fiúcska. A paraszti ruháján látszott, hogy valami felvidéki
faluból szaladt ide a nagyvárosba. Kopott báránybőr-süvegét a fülére húzta és
annyira didergett, hogy valóságos rezgőstáncot járt a kövezeten.
A
férfi bosszúsan morgott valamit és tovább sietett. A templomajtó előtt
megemelte a süvegét és ekkor megint hallotta maga mellett a gyerek cipőjének
kopogását.
Most
megállt és pénzt vett ki zsebéből. Egy ideig keresgélt a krajcárok
(kétfilléresek) között, de aztán hirtelen meggondolta magát, s egy ezüst
kétpengőst adott a fiúnak.
-
Nesze, legyen neked is jó karácsonyod!
A
kisfiú szinte ijedten nézte a pénzdarabot, majd sarkon fordult és szó nélkül
szaladni kezdett. A Boldogasszony-utca túlsó végében, az ezer lámpa fényében
ragyogó Nagykörút sarkán egy kövér öregasszony várta.
-
Kaptál valamit, Jóska? – kérdezte.
A
gyerek szó nélkül odaadta az ezüstpénzt. Az öregasszony örömében hangosan
elkacagta magát, aztán eltette a pénzt, kézen fogta a gyermeket és megindult
vele a távoli külváros felé. Oly sebesen ment, hogy a fiú csak futva tarthatott
vele lépést. Egy pálinkamérés ajtaja előtt megállott az asszony. Láthatólag
habozott, hogy bemenjen-e, vagy nem? A habozás hamar véget ért. Egy
kétfillérest adott a kis Jóskának és így szólt hozzá:
-
Ez a tied, vehetsz magadnak, amit akarsz. Aztán várj meg a rendes helyen, a
Boldogasszony-utcában. Félóra múlva érted megyek és adok vacsorát is.
Azzal
magára hagyta a gyermeket, s bement a boltba. Jóska egy ideig utána nézett a
jégvirágos ablakon át, majd lassan megindult a Boldogasszony-utca felé.
Útközben meg-megállt egy boltkirakat előtt és azon tanakodott, hogy mit vegyen
a kétfilléresért. Legszívesebben trombitát vett volna. Ilyenre fájt a foga,
amióta eszét tudta. Azonban a trombiták, amelyeket egyik-másik kirakatban
látott, nem voltak elég szépek. Jóska okos kis ember volt és tudta, hogy holnap
is nap lesz.
A
Boldogasszony-templomának sötét, kapuja előtt megint jó ideig járta a didergő
táncot. Mikor már nagyon elfáradt, leült a kapu lépcsőjére. A nagy hópelyheket
nézte, amelyek hullani kezdtek. Ámos szemei előtt mind nagyobb hópelyhek
röpködtek: egyikük-másikuk akkora volt már, mint a papírsárkány.
Egyszerre
azon vette észre magát, hogy nincs egyedül. A legfelső lépcsőn egy
koldusasszony ült, kis gyermekkel az ölében. Mikor Jóska a koldusasszony felé
fordult, az könyörögve nyújtotta ki kezét. És Jóska a kétfillérest, amely már
egészen meleg volt a keze szorításától, beletette a koldusasszony tenyerébe.
Azután fölkelt és el akart szaladni, mert szégyellte a tulajdon nagylelkűségét.
A
koldusasszony olyan szelíden és édesen zengett, mint a hárfa. A fiú most már
megismerte. Maga a Boldogasszony volt. A gyermek pedig, akit a karján tartott,
a kicsi Jézuska. A Boldogasszony mosolyogva tekintette a fiúra.
-
Jóska, gyere velem! – szólt a Boldogasszony.
Erre
a templom kapujának mind a két szárnya megnyílt előttük. Odabent ezer gyertya
égett. A két padsor között komoly arcú, fehérruhás szép angyalifjak állottak sorfalat.
Mikor a Boldogasszony a kis Jézuskát karján víve, Jóskát pedig a kezén vezetve
végighaladt a sorukon, valamennyien olyan mélyen meghajoltak, mint a
ministránsgyerekek a Szentség előtt. A kisfiú boldog alázatossággal tipegett a
Szűzanya oldalán. Egyébként azonban fázott: a templomban dermesztő hideg volt
és a Szűz Asszony keze is olyan volt, mint a jégcsap
Az
oltárhoz értek. Az aranykeretben, hol különben a Boldogasszony képe ragyogni
szokott, most ezüstpántos ajtó volt. Ez az ajtó is megnyílott előttük és ekkor
kiléptek a szabad ég alá…
Boldogasszony
nem szólt Jóskához, csak vezette magával és olykor szelíden lemosolygott reá. A
kisfiú meg persze, nem mert szólni. Házat sem látott sehol. Egy behavazott úton
jártak,melyet jobbról-balról hosszú domborok szegélyeztek. A vidék egészen
olyan volt, mint Jóska szülőföldje. A fehér dombok fölött tisztán világított a
telihold. Olykor egy-egy farkas-családdal találkoztak és az ordasok alázatosan
lekonyították fejüket-fülüket a vándorok előtt. Előttük nesztelen szárnyakon
baglyok szállottak, olyan sietve, mintha valakinek hírt akarnának vinni
Boldogasszony érkezéséről.
Végül
valami piros világosságot láttak a dombon. Egy karácsonyfa volt, mely magában tündökölt
a havas pusztaságban. Száz gyertya égett rajta és a ágai csak úgy hajladoztak a
sok drágaság súlya alatt. Távolabb még néhány karácsonyfa fénylett, azután
mindig több.
Fölértek
a dombra és ekkor megállottak egy pillanatra.
-
Ez a karácsonyfaerdő – mondta halkan Boldogasszony.
Alattuk,
ameddig a szemük elért, hatalmas rengeteg terült el, tündöklő karácsonyfából.
Az erdőszélen kisebb fák állottak, beljebb hatalmas faóriások. A millió
viaszgyertyácska fényétől piros volt az égboltozat is. A fák a tövüktől a
csúcsukig ragyogtak az arany-ezüst ékességektől. óriási gyémántcsillagok,
amelyek a gallyakon himbálóztak, ezerszeresen visszaverték a különben is
szemkápráztató fényességet. Annyi tarka édesség volt rajtuk, mintha napokon át
hó helyett cukorsüteményt ontottak volna a fellegek. És annyi és oly sokféle,
kimondhatatlanul szép és kedves gyermekjátékok, hogy akis Jóskának elállott a
szíve verése.
Útjuk
a karácsonyfaerdőn vezetett át. Jóska nagyon fázott és a nagy fáradtságtól már
alig tudta emelni a lábát. Erősen megkapaszkodott a Boldogasszony jéghideg
kezébe és káprázó szemét le-lehunyva vezettette magát előre. Egyre hallotta az
égő viaszgyertyák halk sercegését és érezte a megpörkölt fenyőgally édes
illatát.
Nagy
sokára a tüzes erdőben egy kerek tisztásra értek. A tisztás közepén egy magános
kis karácsonyfa állott. Egyetlen ajándék függött csak rajta: egy aranytrombita.
-
Ez a tied – mondta neki a Szűzanya. – Ilyen trombitája egy gyereknek sincsen.
Kívánj magadnak valamit, aztán fújj bele, bármit kívánsz, minden meglesz.
Jóska
dermedt ujjacskáit kinyújtotta a trombita után. A trombita is hideg volt. Gondolkozni
kezdett. Mit kívánhatna még, ha már van trombitája? Aztán eszébe jutott, hogy
mi volna neki jó.
-
Azt szeretném, hogy ne fázzak többet. És hogy néném ne verjen meg, ha kevés
pénzt viszek neki…
-
Fújt meg a trombitát és minden úgy lesz – szólt mosolyogva a Szűzanya.
Jóska
megfújta a trombitát… Trara, trara!... Oly szépen szólt, hogy hallgatni is
gyönyörűség volt. A Boldogasszony ekkor lehajolt és az ajkával megérintette a
kis Jóska homlokát. A tüzes erdő lángot vetett és Jóska minden tagjában édes
melegség zsibongott, a szívét pedig mámoros boldogság járta át. Most már érezte,
hogy nem lesz többé semmi baja…
…
Az éjféli misére menők találták meg Jóskát megfagyva a Boldogasszony-templom
kapujában. Kezében még ott szorongatta a kétfillérest…
Forrás: Gyakorlati
Pedagógia 2. évf. 11. sz. 1936.
