Egy
kis határszéli falu húzódik a trianoni határ mellett. Halottak napja lévén, nem
mehettek ki a temetőbe halottjaikhoz, hogy megemlékezzenek azokról, akiket
szerettek, s akik elmentek már a jobb hazába… Mert a gonosz ellenség úgy húzta
meg az új határt, hogy éppen a falu és a temető közé került. Így hát a falucska
magyar, a temetője pedig, ahol az ősök aludták örök álmukat, - bizony oláh
lett. Azaz, hogy csak az oláhok uralma alá került, mert magyar volt az
fejfástól, mindenestől örökre: magyar emberek pihentek ottan… Kasi Bálint öreg
gazda éppen két kis unokájával beszélget nagy szomorúan, a 11 éves Pistával,
meg a 10 éves Rózsikával, ezen a szomorú dolgon.
-
Hej, bizony – kezdte a nagyapó -, szebb volt régen még az élet. Mikor még olyan
egész volt Magyarország, amilyennek a jó Isten teremtette… De most, amióta oláh
lett itt az úr, nem nézik ezek még a megholtakat sem. Csak bejöttek és azt
mondták: itt lesz a határ! Mit bánták ők azt, hogy a temetőben nyugvó ősöket is
megzavarták nyugalmukban.
-
Miért volt szebb régen a Halottak napja, nagyapó? – kérdezte csodálkozva Pista.
-
Hát csak azért, mert akkor az iskolából a temetőbe mentünk és ott emlékeztünk
meg a régiekről…
-
A temetőben?
-
Ott bizony. Ott fekszik Sebestyén Gábor, aki részt vett a világháborúban.
Honvéd volt. Vitéz honvéd… Ott esett el az olasz síkságon… Aztán hazahozták.
Megsiratta az egész község… Nem volt derekabb ember az egész határban nála…
Szép kőkereszt áll a sírján, meg is érdemelte. A tanító úr beszélt a sírjánál a
hazaszeretetről, de olyan igen szépen, hogy mindnyájunkat megríkatott. Mikor
aztán vége volt az elhantolásnak, az iskolás gyermekek énekeltek…
-
Mit énekeltek, nagyapó?
-
Azt, hogy „Hazádnak rendületlenül légy híve ó magyar…” De a végi már nem tudták
befejezni, mert sírva fakadtak a gyerekek is…
-
Miért nem éneklik el most is ezt a szép dalt?
-
Most nem lehet, fiam… Most csak messziről nézhetjük a temetőnket… Éppen ott áll
a határoszlop… Bizony, gyerekeim, nem díszíthetjük fel többé Sebestyén Gábor
sírját…
-
Soha? nagyapó…
-
Én már bizonyosan nem, kis unokám. Ti, - ha a mennybéli Úristen is úgy akarja,
talán…
A
toronyban már delet kongatott a harang. Nagy gondolatok kavarogtak a gyermekek
fejében. Nagyapó is ebédelni ment.
-
Te, Pista, mit gondolsz, tud-e aludni a magyar honvéd oláh földben?
-
Magyar föld az azért, ha most oláhok rabolták is el!
-
De most mégsem mehetünk el oda… Nem vihetünk virágot a sírjára, nem
énekelhetjük el azt a szép dalt, amit nagyapó mondott…
-
Bizony, ma üres lesz a sírja szegény Sebestyén Gábornak…
-
Máskor mindig vittek a sírjára virágot…
-
Te, Rózsi, hátha vinnénk neki ma is?!
-
Ugyan mit beszélsz, hiszen a temető már az oláhoké…
-
De titokban vihetnénk… Szép őszirózsát és átkötnénk nemzeti színű szalaggal…
-
Elfognának az oláhok!
-
És ha este mennénk, mikor már sötét van? Átosonunk a határon, letesszük a csokrot
Sebestyén Gábor sírjára és visszajövünk…
-
De én félek…
-
Mitől félsz, ha én is ott leszek. Én megyek elől és vigyázok, te pedig a
virágot hozod utánam a nemzeti színű szalaggal, mert ezt leányoknak illik
vinni. Hogy fog örülni Sebestyén Gábor bácsi, ha lenéz az Égből…
-
Gondolod, hogy jót teszünk ezzel?
-
Tudom. Meglátja a hazai virágokról, hogy még nem feledkeztünk el róla, nem
áldozta hiába életét értünk, a hazáért… Este megyünk, jó?
-
Nem bánom, Pista, csak baj ne legyen…
Mikor
leszállt az este s a sötétség kiteregette szárnyait, két árnyék suhant a régi
temető felé… Meg-megálltak, hallgatóztak, ismét tovább suhantak…
-
Te, Pista, nézd csak! Az a sötét alak felénk nyúl!
-
Nem alak az, hanem csak egy fa, ne félj, húgocskám – nyugtatta meg Pista kis
testvérkéjét.
-
Úgy susog minden, Pista, te nem félsz?
-
A szél zörgeti a harasztot…
-
Jaj, Pista, jönnek!
-
Hallgass, az Istenért, meghallják! Denevér volt. Igazán… Állj!
-
Mi az?!
-
Nem hallod? Valami szólt! Most megint, csitt!
-
A kuvikmadár szól… Óh Szűz Anyám…
-
Már itt is vagyunk… Jer, bújjunk át a kerítésen… De hol a kereszt? Nem látok…
-
Már kél a hold…
Végre
rátaláltak Sebestyén Gábor szép kőkeresztjére. Rózsika letette szépen a
csokrot, összekulcsolták a kezüket és szállt az ima az egyszerű gyermeki
szívekből fel, a világ Urához: a vitéz honvédért, a szegény hazáért, a
feltámadásért… Aztán keresztet vetnek s megfordulva futni kezdenek vissza, a
falu felé. Egyszerre rémülten lapulnak egy kerítés mellé. Az oláh őrjárat közeledett.
Rózsika halkan felsikoltott, de Pista még idejében szájára tette a kezét.
-
Ne sikíts, mert ha meghallják, végünk van! – súgta rémülten feléje.
Késő
volt. Az őrjárat figyelmet lett a hangra, megállott, majd megindult a gyermekek
felé.
-
Hamar, Rózsi, fuss el erre, a bokrok alatt… Talán még nem vettek észre, én
egyenesen megyek…
-
Nem, Pista, meglátnak és lelőnek…
-
Ne törődj vele, tedd azt, amit mondtam! Gyorsan…
Rózsi
elsuhant a fák alatt. Az oláhok csak Pistára figyeltek, aki ekkor már átugrott
az árkon és eszeveszetten rohant a falu felé.
-
Megállj, vagy lövök! - kiáltotta utána a
járőr egyik embere.
Pista
azonban mit sem törődött a kiáltozással, szaladt tovább, még gyorsabban,
ahogyan csak tudott…
Hatalmas
dörrenés vágott a csendbe… S a hű kis magyar véresen bukott el a trianoni
határon…
Mire
odaérnek hozzá, már alig van benne élet, csak az ajka mozog, mintha mondaná:
-
Hazádnak rendületlenül… légy… híve… ó… magyar…
Mire
föléje hajoltak, hogy megnézzék, kit talált golyójuk, a kis Pista már nem élt…
S
a fekete éjben ott szállt fel fehér lelke a gyászos fellegek fölé. Isten
trónusához… Ott térdelt a vitéz honvéd, Sebestyén Gáspár már, melléje omlott a
gyermek s egyesült fohásszal rebegték: Add meg jó Atyánk bús magyar hazánknak a
feltámadást…
Forrás: Gyakorlati pedagógia 2. évf. 10. sz. 1936.
