Büky Irén: Emlékezzünk a régiekről…

Egy kis határszéli falu húzódik a trianoni határ mellett. Halottak napja lévén, nem mehettek ki a temetőbe halottjaikhoz, hogy megemlékezzenek azokról, akiket szerettek, s akik elmentek már a jobb hazába… Mert a gonosz ellenség úgy húzta meg az új határt, hogy éppen a falu és a temető közé került. Így hát a falucska magyar, a temetője pedig, ahol az ősök aludták örök álmukat, - bizony oláh lett. Azaz, hogy csak az oláhok uralma alá került, mert magyar volt az fejfástól, mindenestől örökre: magyar emberek pihentek ottan… Kasi Bálint öreg gazda éppen két kis unokájával beszélget nagy szomorúan, a 11 éves Pistával, meg a 10 éves Rózsikával, ezen a szomorú dolgon.

- Hej, bizony – kezdte a nagyapó -, szebb volt régen még az élet. Mikor még olyan egész volt Magyarország, amilyennek a jó Isten teremtette… De most, amióta oláh lett itt az úr, nem nézik ezek még a megholtakat sem. Csak bejöttek és azt mondták: itt lesz a határ! Mit bánták ők azt, hogy a temetőben nyugvó ősöket is megzavarták nyugalmukban.

- Miért volt szebb régen a Halottak napja, nagyapó? – kérdezte csodálkozva Pista.

- Hát csak azért, mert akkor az iskolából a temetőbe mentünk és ott emlékeztünk meg a régiekről…

- A temetőben?

- Ott bizony. Ott fekszik Sebestyén Gábor, aki részt vett a világháborúban. Honvéd volt. Vitéz honvéd… Ott esett el az olasz síkságon… Aztán hazahozták. Megsiratta az egész község… Nem volt derekabb ember az egész határban nála… Szép kőkereszt áll a sírján, meg is érdemelte. A tanító úr beszélt a sírjánál a hazaszeretetről, de olyan igen szépen, hogy mindnyájunkat megríkatott. Mikor aztán vége volt az elhantolásnak, az iskolás gyermekek énekeltek…

- Mit énekeltek, nagyapó?

- Azt, hogy „Hazádnak rendületlenül légy híve ó magyar…” De a végi már nem tudták befejezni, mert sírva fakadtak a gyerekek is…

- Miért nem éneklik el most is ezt a szép dalt?

- Most nem lehet, fiam… Most csak messziről nézhetjük a temetőnket… Éppen ott áll a határoszlop… Bizony, gyerekeim, nem díszíthetjük fel többé Sebestyén Gábor sírját…

- Soha? nagyapó…

- Én már bizonyosan nem, kis unokám. Ti, - ha a mennybéli Úristen is úgy akarja, talán…

A toronyban már delet kongatott a harang. Nagy gondolatok kavarogtak a gyermekek fejében. Nagyapó is ebédelni ment.

- Te, Pista, mit gondolsz, tud-e aludni a magyar honvéd oláh földben?

- Magyar föld az azért, ha most oláhok rabolták is el!

- De most mégsem mehetünk el oda… Nem vihetünk virágot a sírjára, nem énekelhetjük el azt a szép dalt, amit nagyapó mondott…

- Bizony, ma üres lesz a sírja szegény Sebestyén Gábornak…

- Máskor mindig vittek a sírjára virágot…

- Te, Rózsi, hátha vinnénk neki ma is?!

- Ugyan mit beszélsz, hiszen a temető már az oláhoké…

- De titokban vihetnénk… Szép őszirózsát és átkötnénk nemzeti színű szalaggal…

- Elfognának az oláhok!

- És ha este mennénk, mikor már sötét van? Átosonunk a határon, letesszük a csokrot Sebestyén Gábor sírjára és visszajövünk…

- De én félek…

- Mitől félsz, ha én is ott leszek. Én megyek elől és vigyázok, te pedig a virágot hozod utánam a nemzeti színű szalaggal, mert ezt leányoknak illik vinni. Hogy fog örülni Sebestyén Gábor bácsi, ha lenéz az Égből…

- Gondolod, hogy jót teszünk ezzel?

- Tudom. Meglátja a hazai virágokról, hogy még nem feledkeztünk el róla, nem áldozta hiába életét értünk, a hazáért… Este megyünk, jó?

- Nem bánom, Pista, csak baj ne legyen…

Mikor leszállt az este s a sötétség kiteregette szárnyait, két árnyék suhant a régi temető felé… Meg-megálltak, hallgatóztak, ismét tovább suhantak…

- Te, Pista, nézd csak! Az a sötét alak felénk nyúl!

- Nem alak az, hanem csak egy fa, ne félj, húgocskám – nyugtatta meg Pista kis testvérkéjét.

- Úgy susog minden, Pista, te nem félsz?

- A szél zörgeti a harasztot…

- Jaj, Pista, jönnek!

- Hallgass, az Istenért, meghallják! Denevér volt. Igazán… Állj!

- Mi az?!

- Nem hallod? Valami szólt! Most megint, csitt!

- A kuvikmadár szól… Óh Szűz Anyám…

- Már itt is vagyunk… Jer, bújjunk át a kerítésen… De hol a kereszt? Nem látok…

- Már kél a hold…

Végre rátaláltak Sebestyén Gábor szép kőkeresztjére. Rózsika letette szépen a csokrot, összekulcsolták a kezüket és szállt az ima az egyszerű gyermeki szívekből fel, a világ Urához: a vitéz honvédért, a szegény hazáért, a feltámadásért… Aztán keresztet vetnek s megfordulva futni kezdenek vissza, a falu felé. Egyszerre rémülten lapulnak egy kerítés mellé. Az oláh őrjárat közeledett. Rózsika halkan felsikoltott, de Pista még idejében szájára tette a kezét.

- Ne sikíts, mert ha meghallják, végünk van! – súgta rémülten feléje.

Késő volt. Az őrjárat figyelmet lett a hangra, megállott, majd megindult a gyermekek felé.

- Hamar, Rózsi, fuss el erre, a bokrok alatt… Talán még nem vettek észre, én egyenesen megyek…

- Nem, Pista, meglátnak és lelőnek…

- Ne törődj vele, tedd azt, amit mondtam! Gyorsan…

Rózsi elsuhant a fák alatt. Az oláhok csak Pistára figyeltek, aki ekkor már átugrott az árkon és eszeveszetten rohant a falu felé.

- Megállj, vagy lövök!  - kiáltotta utána a járőr egyik embere.

Pista azonban mit sem törődött a kiáltozással, szaladt tovább, még gyorsabban, ahogyan csak tudott…

Hatalmas dörrenés vágott a csendbe… S a hű kis magyar véresen bukott el a trianoni határon…

Mire odaérnek hozzá, már alig van benne élet, csak az ajka mozog, mintha mondaná:

- Hazádnak rendületlenül… légy… híve… ó… magyar…

Mire föléje hajoltak, hogy megnézzék, kit talált golyójuk, a kis Pista már nem élt…

S a fekete éjben ott szállt fel fehér lelke a gyászos fellegek fölé. Isten trónusához… Ott térdelt a vitéz honvéd, Sebestyén Gáspár már, melléje omlott a gyermek s egyesült fohásszal rebegték: Add meg jó Atyánk bús magyar hazánknak a feltámadást…

Forrás: Gyakorlati pedagógia 2. évf. 10. sz. 1936.