Aludjatok, ti áldott szunnyadók,
Aludjatok, ti néma hadsereg.
Ringasson békén a távoli rög
S ne bántson a könny, mely értetek pereg.
Aludjatok nagy álmok álmodói:
a hősök álma mindörökre mély.
Csak simogasson e bús gügyögésünk
szelíden, mint a halk tavaszi szél.
Apák, fiúk, szerelmes vőlegények,
kik porladoztok, haj, sok éve már,
akik elé mennydörgő ágyúszóban
véres mezőkön toppant a halál,
aludjatok! – A szunnyadástok boldog,
mert csonttá-kövült bennetek az álom:
hogy diadalmas erős nemzet él
Kárpát ölében, a tiszai tájon.
Aludjatok csak, gácsországi holtak
s a Drina mentén szunnyadó bakák,
álmodjatok ott messze Moldovában
s az Alpeseknek örökös havában
magyar halottak: fiúk és apák.
Aludjatok csak, néma, szent hadak,
pihenni édes, haj, pihenni jó,
s a Piave, vagy a Visztula zúgása
éppúgy altat, mint a Tisza folyó…
Be jó tinéktek, hogy az agyatokban
megállt örökre az a gondolat:
hogy bárki győz a vées dáridóban
a magyar föld s a népe megmarad…
Mert jaj, miránk az élő magyarokra
özönnel hullt azóta minden átok
és nincs és nem volt olyan nemzedék,
mely ilyen véres Golgotákra hágott!
Nincs… nincs oly kín, mely ránk ne zúdult volna,
nagyobb gyalázat nem ért soha még,
van-e panasz, mely végig győzné jajjal
Jeremiás e szörnyű énekét?
De nem… nem csitt… hozzátok ne érjen
az égig érő búgó jajgatás,
csitulj panasz… a könny is lopva hulljon,
mert szent ajándék ez a szunnyadás,
mit Isten ád a halott katonának,
ki hűséges volt, bátor és derék
és könnyű szívvel vitte áldozatnak
pirosló vérét s drága életét.
Csitt, csitt panasz… nyugalmuk meg ne bolygasd,
a hősök álma mindörökre mély
és boldog, mert az Isten adta nékik:
hogy föl ne verje földi szenvedély,
se harangszó, se ágyúk orgonája.
De a könnycsepp s a síró anyaszó
belenyilallhat porladó szívükbe
s fölérezhet a boldog szunnyadó.
Azért csak csitt. Csak fojtva, lopva fájjon,
- hogy nincsen nálunk árvább a világon,
mióta ők, jaj, messze földeken
elnémultak s feküsznek jeltelen…
Aludjatok csak, boldog pihenők,
ringassanak szelíden, mint az álom,
idegen földek, távol temetők…
Forrás: Gyakorlati pedagógia 3. évf. 5. sz. 1937.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése