-
Az idén nem lesz szent karácsony este!
-
Én is úgy gondolom.
Becze
Domokos belepiszkált a parázsba s mókára csavarta az eszejárását.
-
Aztán miért ne lenne szent karácsony este? Itt is eljön annak a napja, estéje
is lesz annak…
-
Csak éppen mi nem leszünk odahaza, Csíkban.
-
Hát igen, mert az nagyon messze van innen.
-
Haj, haj…
Elakadozott
a beszéd a tábortűz mellett, a gondolatok hazafelé szálltak szelíd bánattal,
szép szomorúsággal.
Mert
bizony Csík földje messze van innét. Ahol hegyen túl, völgyön túl a sziklás
Kárpátok oldalában őrizték Attila unokái, a székelyek Árpád apánk földjén a
határt. Hogy be ne kalandozzék a muszka.
Mert
bár nyárfa népség őkelme nagyon sokadmagával van és irdatlan nagy sereggel jön,
akár a toportyánféreg.
Itt,
a hegyoldalban egy magányos fenyőfa körül villogott a tábortűz, előtte hosszú
árkolás, hideg fegyverek sorba az árokszélen, a puska vége markos székely
kezekben, hát jöhetett a muszka, - siralomra jött az.
Becze
Domokos emberséggel tartotta a katonáit, nóta is volt, móka is volt, ha kis
verekedés akadt, elvégezték azt is becsülettel, meg is voltak szépen, csak
éppen most, karácsony tájékán borultak el a kedvek és mindig többet sóhajtott
fel a lélek:
-
Mit csinálnak most odahaza, Csíkban?
Elindulhatott
ezen a tanakodás.
Különösen
a gyerekek után volt a sóhajtozás. És elmondogatták, hogy kinek hány családja
van.
-
Hej, de magunk leszünk szent karácsony este – sóhajtott bele egyik a beszédbe.
-
Dehogy leszünk magunkban, néz ránk a magyarok Istene csillagos szemivel, majd
csak küld valamit.
-
Megsegít! – bólintott rá deres fejével az öreg Adorján Ábrahám is.
-
Leginkább, ha mi is segítünk magunkon – szólt Becze Domokos. – Hány nap van még
karácsony estéig?
-
Egy hét, meg még valahány!
Itt
a hegyoldalon, ahol tanyáztak, üres volt a szikla, csak éppen a közepén állott
egy magányos fenyőfa a méteres hóban.
Kitervezték,
hogy az lesz a karácsonyfa.
Rá
való is akadt a hóból. Valamennyien
kusztorás emberek voltak, értettek a fafaragáshoz s most a kezükkel formáztak
mindenféle csudaságot. Két öklömnyi diót, óriási körtét, almát, csillagot,
mogyorót, amit csak szem, száj megkívánt, mind csupa hóból s vékony zsineggel
felkötötték sorba az ágakra. A déli nap ugyan megolvasztotta őket egy kicsit,
amikor aztán éjtszaka megint összefagytak, úgy csillogott, ragyogott tőlük a
karácsonyfa, mintha Ezüstország királykisasszonyának lett volna készítve.
Hát
persze, hogy nagy mulatós volt ezen, hanem azért, amikor napról-napra szebb
lett a karácsonyfa, megint csak elborultak a tekintetek…
-
Hej… haj… mégse az igazi ez, nem lehet gyerek nélkül szép karácsony este!
Másnap
este Becze Domokos erre is kitalálta a módot.
Kicsi
emberkéket formázott hóból a karácsonyfa körül, egy fiút, meg egy leánykát. Úgy
álldogáltak ott, mintha csakugyan a karácsonyfa után epekedtek volna.
-
Ezek az én gyermekeim – magyarázgatta a többieknek -, ez itt az István, ez meg
a Klárika…
Megtetszett
ez a többieknek is, és karácsony estére már valahány székely, mind
odatelepítette a maga kis gyermekeit a karácsonyfa köré. Ki hármat, ki ötöt, ki
kettőt, kinek amennyi volt odahaza Csíkban.
És
a rideg havas mező benépesedett apró Istvánkákkal, Klárikákkal, Ábrahámokkal és
Domokosokkal, és valamennyi cipót, meg almát tartott a kezében, kifaragott
hóból.
Csak
elborította a könny a székelyek szemit, amikor végignéztek a pirinkó ármádián.
Hej, amikor valamennyi hóból volt, amikor egyik sem volt eleven teremtés.
-
Hátha küld az Isten olyat is – vigasztalódott Becze Domokos. – Olyat, aki
elevenen várja a karácsonyfát és kap róla ajándékot is…
-
Csoda lenne az hadnagy uram – ellenkezett Ábrahám szomorúan.
-
Sok csoda történhetik karácsony este!
És
várták a csodát, és el is jött a csoda, karácsony este -, ha nem is úgy, ahogy
vártak rája.
Csillaggyullásra
körülállták valamennyien a fát és éppen hogy elénekelték a „csorda pásztorok”
legelső strófáját, amikor nagyot kiáltott a kiállított előőrs.
-
Hej te, no… megálljatok!
Kis
csoport kanyarodott ki a lejtőre a havas sziklák közül, szomorú csoport.
két
fegyveres székely közrefogva egy nyavalyás rusznyákot hozott, akinek a
ködmönébe kapaszkodva egy tíz éves kicsi gyermek topogott a hóban. Csak úgy
vacogott a szegény, és jajgatott, akár a veszett lélek.
-
Mi légyen ezekkel, hej? – kérdezte Becze Domokos a szakaszvezetőt.
Az
pedig csak egyetlen szóval felelt:
-
Spionok!
-
Mind a kettő?
-
Nem, csak az öregebbik, ennek a kölyöknek az apja.
Összenéztek
a székelyek, a csúnya ajándékra. Spionok ezek, akik felakasztásra várnak.
Becze
hadnagy szólt oda a többi helyett:
-
Hejnye, a tagadótokat… hát nem várhattatok volna vagy egy hetecskét? Mit
csináljunk veletek?
Körülnézett,
de bizony a székelyek félrefordultak a tekintete elől.
-
Fel kell akasztani az öregebbet, ez a regula… akadozott szavával az öreg
Ábrahám.
-
De a gyermeke előtt?!...
-
És szent karácsony este!...
Morogtak
a többiek és nem volt egy sem, aki fejet ne csóvált volna.
Fölakasztani
egy spiont a szent karácsonyfára, - egyéb fa nem is igen volt az egész
határban…
Csúnya
estének ígérkezett a mai!
De
csak megköszörülte a torkát Adorján Ábrahám és odalépett a hadnagy úr elé.
-
Instálom, majd én végzek vele, nem lesz hiba a regulában, csak nézzenek kendtek
másfelé, amíg végzek vele. Mert hát az nincs a regulába, hogy a nyakánál fogva
köll fölakasztani!
Becze
Domokos rábólintott:
-
Szent karácsony este van. Tegyen kelmed a lelke szerint!
És
az öreg Ábrahám úgy tett.
Megfogta
a sápadt spiont, hátrakötötte a kezét és a könyökénél fogva fölakasztotta a
legalsó ágra.
A
gyerek jajgatni se mert, úgy remegett, és várta a halálát.
Ábrahám
pedig ellépett a fától és úgy jelentette a többieknek:
-
Lóg mán!
Becze
Domokos, vissza se nézve, kivette a zsebkését és odadobta a hóba a gyerek elé.
-
Nesze te kölyök, itt a késem, menj, vágd le az apádat, azután eriggyetek. Szent
karácsony ez, de adott is neked olyan ajándékot, hogy nem volt olyan, amióta a
karácsonyi harangok szólnak…
Megilletődött,
csodás este volt ez. A puha hóban alig hangzott a távozók nyoma, csak a kis
gyerek szipogása hallgatott hamarán el.
Amikor
visszafordultak, csak csupa ezüstkörte, meg aranydió csillogott a fán és
fürdött a tájék a hold sugarában.
Meleg
csillagok sugároztak alá a bársonyos égről, ugyanazok, amik valahol messze
éppen így hintettek fényt a csíkmegyei kunyhók szakmája fölé…
Szent
este volt: a szeretet estéje.
S
a székelyek Istennek tárt szívvel énekelték tovább a második strófát:
…
Dicsőség…
Mennyben
az Istennek!...
Békesség
földön az embernek…
Forrás: Gyakorlati pedagógia 1935. november
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése