Paul Gauguin
Csodálatos
éjtszaka volt. Az égen millió és millió
csillag ragyogott. A hó reggel óta szakadatlanul hullott a földre, ellepte a
fákat, betakarta a büszke várkastély tornyait fent a helyen, az apró egyszerű
kis házakat lent a völgyben.
A
nagy fehér pusztaságon egy gyermek suhant tova a keményre fagyott hó tetején.
Amerre elhaladt, a megdermedt bokrok félreálltak útjából, a fák mélyen
lehajtották havas koronájukat, tapsifüles nyuszik, ártatlan őzikék, ravasz
rókák, ordas farkasok, dörmögő mackók térdeltek le az út mentén, amerre járt, s
egy láthatatlan kis harang csengett-bongott ebben a csodálatosan szép téli
éjtszakában.
A
gyermek felszaladt a hegyen és megzörgette a büszke várkastély kapuját.
-
Ki az? – szólalt meg belülről bosszankodva egy hang. – Ki az? Ki meri
háborgatni ilyen későn a vár urát?
-
Egy szegény vándor van kint. Kérlek szépen, enged be. Messziről jöttem, az
éjtszaka oly hideg, adjatok pihenőt ma éjjelre – felelte a gyermek. Hangja úgy
csengett, mint a legszebb ezüstcsengettyű.
-
Nem engedhetlek be, a várúr megtiltotta, hogy koldusoknak, csavargóknak
szállást adjak.
-
Éhes vagyok, adj legalább egy falat kenyeret – rimánkodott tovább a gyermek.
Nincsen
kenyér! a várúr megtiltotta, hogy koldusoknak enni adjak. Eredj vissza, ahonnan
jöttél, ne kódorogj ilyen későn!
A
gyermek megfordult és letipegett a hegy oldalán. Ott állt a völgyben egy kicsi
kisház előtt. Megkopogtatta az ablakot.
Kinyílt
az ablak és egy asszony nézett ki rajta.
-
Ó, te szegény gyermek! – kiáltott fel az asszony. – Mit keresel ilyenkor kint a
hideg éjtszakában? Kerülj beljebb…
Kitárult
az ajtó. Belépett a gyermek, és édes mosolygással jóestét kívánt a ház
lakóinak. A gazda, az asszony, meg a sok apróság: négy fiú, négy leány
egyszerre ott zsongott körülötte.
A
kezeit melengették, fagyott lábacskáit dörzsölgették, simogatták, becézték,
etették, itatták.
-
Honnan jöttél, merre mégy, hol laknak szüleid? Nem félsz éjjel egyedül járni? –
kérdezték tőle.
De
a gyermek nem felelt, hanem édesen, szelíden rámosolygott mindegyikőjükre. A
mosolygásától megremegtek a szívek. Azután becsukódtak a gyermek szemei és azon
menten el is aludt a székben, ahová ültették.
Még
a hűséges házőrző Bodri is besomfordált a pitvarból és letelepedett a gyermek
lábaihoz. A macska is leugrott a kemence mellől és odafeküdt ő is a Bodri
mellé. A kanári madarak kiröpültek a kalitkából a gyermek vállaira. Kint az
istállóban vidáman nyerítettek a lovak és bégettek a bornyúk.
Csodálatos
éjtszaka volt.
A
ház lakói lábujjhegyen jártak, a gyermekek csendesen aludni mentek. A gazda és
a felesége halkan suttogott:
-
Soha ilyen gyermeket én még nem láttam – mondta az asszony. – Amikor rám
mosolygott, egyszerre olyan különös furcsát éreztem a szívem táján. Oda
szerettem volna borulni a lábaihoz.
-
Különös – mondta a gazda, fejét csóválva és elgondolkozva nézett az alvó
gyermekre. – Hallottam már emlegetni egy gyermeket, aki messze, nagyon messze,
idegen országban született egy istállóban. Erről a gyermekről sokan azt
mondták, hogy hatalmasabb és gazdagabb a föld minden királyánál. Ő volna az?
Nem hinném, hiszen még cipőcske sincs a lábán és láttad, milyen vékony gyolcs
inge van…
-
Igen, igen – felelte az asszony. – De mióta rám nézett és rám mosolygott, nem
cserélnék senkivel, még ha százszor gazdagabb is lenne a várurunknál.
Aztán
elcsendesedett a ház, kint egyre csengett-bongott egy láthatatlan kis harang.
Angyalszárnyak suhanása hallatszott a kis ház körül…
A
gyermek megmozdult, felnyitotta szemeit, még egyszer édes, szelíd mosolyával
belehajolt az alvók arcába, - aztán nesztelenül kisurrant a házból…
Csodálatos
éjtszaka volt.
A
gyermek tovasuhant a keményre fagyott hó tetején. Lába nyomán mindenütt piros
rózsák nyíltak. Piros rózsák, a kis Jézuska lába nyomán, a pogány földön, az
első piros rózsák egy régi-régi szent karácsony éjjelén...
Forrás: Gyakorlati pedagógia 1935. november
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése