A szép mosolygó fák helyett
Ruhátlan, árva ághegyek
Merednek Égnek
S hogy összeérnek
A szürke gallyak, vedlett ágak:
Szomorú gyászdalt muzsikálnak…
A vidám nyári dal helyett
A bánat dúdol éneket.
Megállunk egy-egy röpke percre
S egy hant előtt letérdepelve
Imádkozunk és messze nézdelünk.
Keressük őt, ki együtt élt velünk…
Anyánk, testvérünk, jó barátunk:
Ilyenkor mindig újra látunk.
S míg sírotoknál térdelünk,
Míg összefonjuk két kezünk,
Az Égbe szálló gyertya fénye
S az őszirózsák szent fehérje
Békét küld szívünk mély sebére…
Eláll a könnyünk, halkul ajkunk,
Minden fájdalmat betakarunk.
S hiába zúg a novemberi szél.
Hiába integet megint a tél
- S a szél mögül a dermesztő halál!
A szívünk mégis vigaszra talál,
Mert egy az ajkunkon az ének:
Örök az Isten és a lélek!
Forrás: Gyakorlati pedagógia 2. évf. 10. sz. 1936.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése