2019. nov. 1.

Magyar Gyula: Jégvirágok


 
I.
Lehajlik az akácza
Fehéres virága.
Szerettem a lelked,
Hajh be mind hiába!

Fekete betükkel
Megirta a végzet
Amit az uristen
Felőlünk elvégzett.

Az vagyon megirva:
Te ne légy az enyém:
Én meg csak pihenjek,
Lenn a föld fenekén.

S ha itt majd zúg a vész
Vihar dúl szüntelen:
Álmodjam te rólad
Pokoli éjeken.

Álmodjam, álmodjam,
Míg egy nap alkonyán;
Te is majd ott nyugszol
Szerelmem, szőke lány!

II.
Álomnak, ábrándnak,
De most már vége van;
Szerettünk, feledtünk
S élünk nagy boldogan!

Oly boldog a lelkem
Kisem is mondhatom;
Neked is mosoly ül
Szép piros ajkadon.

Aztán, ha nem látlak
Lehajtod kis fejed,
Zokogod, susogod:
Nem szeret, nem szeret!

Forrás: Veszprémi független hírlap 2. évf. 7. sz. Veszprém, 1881. febr. 18. szombat

Sárffy Elek: Egy kápolna romjainál



- Elégia –

Szomorú emléke az ősi időnek
Roskadozol immár, falaid ledőlnek,
A susogó szellő jár-kel azok között,
Hová a pusztulás szelleme költözött.

Im eljöttem hozzád, látogatni jöttem,
Ó, de minő érzés lep meg itt körödben!
Érzés, mely csakhamar búbánattá válik,
Mely gyötörni fogja lelkemet sokáig.

Oh, hisz magyar vagyok (büszke vagyok rája)
S a magyar embernek búsulás a párja
Vesse őt a sors bár a világ végére,
Csak ez marad vele egész életébe…

Csak ez a barátja… De nem szólok tovább,
Visszatér oh bús rom, gondolatom hozzád,
Merengek elhagyott, gyászos környékeden,
Nincs itt, mi a lelket viditná, semmi sem!

Mint az öreg fejről a fehér hajszálak,
Ugy hull egy-egy köve kormos, vén falának;
Végre, mint az a fej kopasz lesz egészen,
Akként ez a földdel egyenlővé lészen.

Sötét falai közt hallgat a természet,
Körüle még az is búsulásba mélyed
Nincs itt sem madárdal, sem patak csörgése,
Nem járnak itt méhek vigan döngicsélve;

Nem futnak lepkékért itt játszó gyermekek,
Sem kis leányok, hogy virágot tépjenek,
Néha jön egy szellő bús sohajtozással,
Megpihen s csakhamar más vidékre szárnyal.

Oh, ez a bús szellő hazám sohajtása,
Hosszában, széltében e földet bejárja,
És csak azt susogja minden egyes romnál:
„Hej, nem úgy van most, mint mikor még te voltál!”

Hej, bizony nem úgy van, a mint vala régen,
Aláhanyatlottál, hazám, dicsőségben!
Felvilágra hatott máskor ragyogásod,
Hej! most annak már csak romjait találod!

És ime! ujra e bús romhoz jutottam,
Bár messze vidéken jártam gondolatban.
Szép szülőföldemen kalandozott lelkem,
Honnét gyászos sorsom elszakitott engem!

Képzeletemmel a mult időkbe szállok,
Mikor ez  bús rom még épségben állott,
Midőn a kis harang hivogató hangja
A buzgó hiveket imádkozni csalta.

S ime, mintha látnám az ájtatos népet,
A mint ajkain zeng hálaadó ének,
Látom a kereszten a megkinzott testet…
Önkénytelen én is hő imába kezdek:

Tartsd meg, oh népeket szemmel tartó Isten,
Hazámat mindenkor szeretetben hitben,
Leigázás, rabság soh’se érje többé,
És álljon, viruljon örökkön örökké!
(Kolozsvár)

Forrás: Veszprémi független hírlap 2. évf. 8. sz. Veszprém, 1881. febr. 25. szombat

2019. okt. 30.

Gerencsér Anna: Ősszel


 
Kihajló ereszünk hajnalkás alján,
És kint az erdőnek virágos táján
A gerlicék
Szerelmes bugással bucsuznak már.

Bubánatos hangjuk imaként zsongva,
Érzem, a lelkemet idegenbe vonza
Pihenni már.
Oda az élet, elmulott a nyár.

Azért a lelkem nagy kikelet táján,
Vagy a haldokló ősz ködbe borulásán,
Anyám sirján
hervadt virágimhoz vissza-vissza jár.

Forrás: Magyar paizs XVI. évf. 48. sz. Zalaegerszeg, 1915. december 9.

Gerencsér Anna: Rólad szól a lelkem…


 
A te bölcsőd messze, idegenben ringott,
Ahol tán a virág néked nem is nyilott.
hol tán nem borult rád susogó fa lombja,
Tavaszi estéken. Édes Mindenségem
Nem volt aki érted éljen,
Nem volt aki a Neved susogja.

Máskép szól a madár, máskép száll a lepke,
Van már itten Édes, ki lelked keresse,
Kinek lelked buját sirva elzokogja
Tavaszi estéken. Édes Mindenségem
Van már aki Érted éljen,
Van már aki a Neved susogja…

Forrás: Magyar paizs XVI. évf. 47. sz. Zalaegerszeg, 1915. december 2.