Lelkembe fájó hézagot tépek:
Kattognak, zúgnak a gépek.
Közéjük lépek.
Gyorsúl az ütem –
Remeg a padló s a hitem.
Futnak a szíjak,
Vijjogva nevemen hínak.
Mohón elkapnak, nevetve visznek,
Nekem se hisznek,
Tépázva, sivítva visznek.
Forrás: Zord idő 1. évf. 2. sz. 1919. szept. 15.
Pihenni vágyom, zajatlan, néma csöndre.
A zsibvásáros élet kalmári lázát,
Lélekkufárok shyloki alkuzását
Utálom.
Feledni vágyom; feledni mindörökre,
Mi lelkem tépte, rágta; bánatot, reményt,
Mit fölkavart az élet, vagy miről regélt
Az álom.
Temetni vágyom a Multat, vakult koldust.
(Tág pupillákkal nézett messze nap felé.
- Tervezni ember dolga, ámde Istené
A végzés. -)
Építni vágyom, építni újabb trónust,
Neked, dúsabb kalászú, több ború Jövő,
Mit meg nem ronthat ármány, semmi cselszövő
Igézés.
És élni vágyom, óh élni napban, éjben,
Szeretni lányt s a csókot és a dalt s a bort!
Lelkem kacagjon újra és a nagy Raport
Búsan ne érjen!
Forrás: Zord idő 1. évf. 2. sz. 1919. szept. 15.
Szivarhamu, pár szál gyufa
És egy fura sakkfigura
Leverten hevertek
Ernyedt mintáju vén szőnyegen.
Mit sem tudtak a télről
A közelről, a messziségről:
A ritka surranó nappali fényből
Sejtették őket.
Bizva óvó kezekre vártak.
Jöttek helyettük:
Poros, fullasztó seprük,
Tétlen-taposó talpak,
Hivalkodó hatalmak.
Régi szerénységükért
Kegyes jutalmak:
Poros, fullasztó seprük,
Tétlen-taposó talpak.
Forrás: Zord idő 1. évf. 1. sz. 1919. aug. 31.
I.
Hideg homály borul már nemsokára ránk,
Isten veled derült, de hajh! rövid nyarunk.
Sok gyászos koppanás… a téli tűzifánk
Amint a kőre hull, visszhangzik udvarunk.
Lelkemre száll a tél: vad borzongás, harag,
Erőltetett dolog, irtózás, gyűlölet.
S mint sarki jégpokolra hogyha száll a nap,
a szívem is csak egy fagyos piros tömeg.
Remegve hallgatom minden hasáb zaját
Amint tompán kopog, mint vérpad-ácsolás,
A lelkem sajdul, mint az őrtorony falát
Ha ontja szüntelen vad faltörőcsapás.
Egyhangú, ringató zajával úgy tűnik
Koporsót szegzenek gyorsan, ki tudja hol…
Kinek? – Elmult a nyár az ősz már feltűnik,
E misztikus zörej mint búcsu hangja szól.
II.
Két hosszukás szemednek zöldes fényes tetszik
Szép Édesem, de most nekem minden kesernyés
és semmi, sem szobád s szerelmed sem vetekszik
A napsugárral mely a tengerszínen elvész.
És mégis, gyöngéd szív, szeress csak, úgy anyásan
Ha hálátlan, vagy óh, ha tán gonosz vagyok;
Szerelmes, vagy nővér – csak édesitve lássam
Mulón a dicső őszt vagy elnyugvó napot.
Nem tart soká. A sír sovár, kitárva vár.
Oh, hagyd, hogy két karom térded karolja át
S élvezzem – míg sajog, hogy elmult már a nyár –
Az enyhe sárga fényt, vénasszonyok nyarát.
Ford.: Ziegler K.
Forrás: Zord idő 1. évf. 1. sz. 1919. aug. 31.
