Nincsen az ég alatt… (1672, virágének)

Nincsen az ég alatt kedvesb az gyémántnál,

Hozzá meg hasonló az finom aranynál:

Istenasszonyok közt nincsen szebb Vénusnál,

Földi asszonyok közt nincsen szebb – Jutkámnál!

 

Édes személyedet noha ritkán látom:

Kedves ábrázatod gyakorta óhajtom!

Szerelmes beszédim szivemben titkolom…

Jaj, ki nagy bánatom! hogy szivem hervasztom.

 

Kegyetlen, havasban – lakó fenevadak,

Noha hajlott testem már régen prédának:

Számtalan bánatim naponkint fárasztnak

Édes Júliámért aggasztnak s fonnyasztnak.

 

Életem újulást gyenge szerelmeddel,

Űzd el bánatimat ennyi kérésemmel,

Biztassad szivemet szerelmed tüzével –

Hogy veled élhessek szép örvendezéssel.

 

Didónak példája jusson jól eszedben

Az ki Aeneásért szenvedvén szivében:

Megölé ő magát keserőségében –

Hogy szép szeretője lőn elmenetelben.

 

Ez szomoru hirrel szép Lacedonia,

Az ki szeretőjét elmenésben látta –

Gyenge szép két szeme sirásba fordula,

Királyi ruháját gyászra forditotta.

 

Didalus magának szárnyat csináltatta:

Szép szeretőjével hogy szembe juthatna,

Azonba a szárnya ottan elolvada

Csuda nagy veszélylyel az tengerbe hala.

 

Ezképen történnék nekem is halálom;

Csakhogy egyszer lenne veled mulatásom!

Bátor vadak között lenne én lakásom:

Csakhogy kitölthetném kedves kivánságom!

 

Szárnyat csináltatnék, ha azzal használnék;

Csakhogy szerelmedben én részesülhetnék!

Didalus módjára halált is nem szánnék –

Csakhogy édesemmel gyakran beszélhetnék!

 

Jutnának eszedben régi ajánlásid,

Mások előtt is tött édes igéretid,

Gyászszomorusága szivemnek csak addig:

Míg csókot nem vesznek orczámrul ajakid.

 

Ujabb egészségben tartson meg az Isten,

Igaz szerelmedért lásson kegyelmesen;

Engem is éltessen veled egyetemben –

Élhessünk kedvünkre jövendőben szépen!

 

Tudom irigyimnek fenekedéseket

Noha ritkán tartjuk, titkon szerelmünket:

Mindazáltal mégis igen berzenkednek –

Ne féljünk semmit is, higyjünk Istenünket!

 

Kedves szerelmedért ez verseket irám;

Kérlek édes szivem, gyakran tekints reám,

Igéreted szerint fordulj szemben hozzám –

Tégy részt szerelmedben édes szép cyprusfám!

 

Áldjon meg az Isten minden jó kedvébül

Az ki ránk nézdegél az magas menyekbül,

Tartson már magának mindenestül –

Hogy véle élhessünk örökké – vég nélkül!

 

Mosolygó virágos Pünkösd innepében,

Az ezerhatszázban és hetvenkettőben

Édessemrül irám ez verseket éppen:

Keres föl az nevét verseknek fejében.

 

Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 153-154. l – Bp., 1903.

 

„Cantió de amore” (1660, virágének)

Égő lángban forog szivem, higyjed éretted

Mert mikor eszembe jutnak beszélgetésid,

Kedvesen vélem eltölt szép mulatságid,

Nagy-gyakorta orczámra szép gyönge csókid.

 

Természetek az darvaknak: összel elmennek,

De tavasszal az jó időn ismét megjönnek,

Az mezőben ő társokkal szépen örvendnék:

Akkor sem lész’ vigassága szegény fejemnek!

 

Mint társátul elhagyott sólyom – olly vagyok,

Az nagy kinban – siralomban lám csak óhajtok,

Szabadságra – vigasságra jó szót sem adok;

Míg kedvesem vélem nem lesz – meg nem újulok!

 

Vajha valaha mégegyszer olly időt érnék

Mellyben te szép személyeddel szemben lehetnék

Iszonyu fekete gyászon megfejérednék –

Tülöm elmult vigasságom még megadatnék!

 

Mennyi csillag van az égen széjjel étczakán:

Annyi jókkal áldjon Isten szép piros rózsám!

Mennyi fövény vagyon széjjel tengernek partján:

Annyi jókkal áldjon Isten gyönyörü rózsám!

 

Piros rózsám elhagylak már nékem megbocsáss

Hogyha ez nehány versekben van fogyatkozás;

de lám ez nehány versekben rólad nem irás –

Hozzádvaló szeretem vett erre, nem más.

 

Nem maradhat sok irigytül én árva fejem:

Bujdosásra énmagamat hanem ha vetem;

Sok  helyeket bébujdosván vadul köll élnem –

Mert elválék már én tülöm az én édesem.

 

Vajha az én kegyesemnek ő szép személyét

Láthatnám avvagy hallhatnám ékes beszédét,

És foghatnám kezeimben két szép kebelét

Csókolhatnám ajakimval angyali képét.

 

Sebes lángja égő lángnak mikor megszünik:

Szivemtül is az sok bánat akkor eloszlik;

Nagy szélvésztül tenger habja ha csendesedik:

Bús szivem is talán akkor megvidámodik.

 

Hogy igy járjak – erre jussak meg sem gondoltam,

Szerencsének változását mert még nem tudtam,

Jaj de im magam kárára mint megpróbáltam –

Álhatatlan, csalárd voltát megtapasztaltam.

 

Gonosz szerencse mit örülsz veszedelmemnek?

Hogy nem szánod könyhullását két szép szememnek!

Valjon igy kell-é elmulni az én éltemnek?

Óh Úr Isten -  ha lesz vége én gyötrölmemnek!...

 

Hangos szavu filemile kedves szólását,

Szép kertemben, cyprusfámon hangicsálását,

Nem kivánom – csak óhajtom nyelved szólását,

Láthatnám szép ajakidnak rám mosolygását!

 

Sok étczakák álom nélkül mulnak el tülem,

Ha történnék aluvásom, akkor is nékem

Ugy tetszik, hogy téged látlak csókollak szivem…

Ha felserkenek – hát senki nincsen mellettem!

 

- Authorát ez verseknek mostan meg nem mondom,

De kirül van; versfejekben el nem hallgatom,

Sőtinkábblan szép rendessen előszámlálom:

Ezerhatszáz és hatvanban az kinek irom.

 

Szintén kisasszony havának ideje tájban

Személyedtül elválásom keserű búban,

Irám ez nehány verseket Szelen-várában,

Személyedet óhajtottam iszonyú lángban.

 

Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 151-153. l. – Bp., 1903.

 

Állj előmbe rózsám… (virágének)

Állj előmbe, rózsám, hadd búcsúzzam tőled,

Ha el nem búcsúzom: bujdossunk el ketten!

Vagy meghalok érted,

Vagy enyimmé tészlek,

Édes szivem!

 

Fekete két szemed mire csalt meg engem?

Gyenge szép termeted mire dobott engem?

Vagy meghalok érted,

Vagy enyimmé tészlek,

Édes szivem!

 

Ne menj el galambom, ne röpülj el tőlem,

Jőjj vissza madaram, szállj bé ablakomban!

Vagy meghalok érted,

Vagy enyimmé tészlek,

Édes szivem!

 

Ha elmégy is szivem, csak hozzám igaz légy!

Igaz szereteted hamisra ne fordítsd!

Vagy meghalok érted,

Vagy enyimmé tészlek,

Édes szivem!

 

Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 151. l. – Bp., 1903.

 

„A ki a kapu fél fától vett búcsút annak ezt kivánták régi eleink.”

 

Záporesső vezesse

A forgószél kergesse;

Minden lova rúgjon fel

A rúd szege hulljon el

Repedjen a gyeplő-szí –

Pinczetokja folyjon ki!

 

Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 147. l. – Bp., 1903.