Szini Péter: Juliska levele

Vajon mit írhat a szép Juliska arra a fehér papírosra, hogy olyan gömbölyded mosolygósra vállott tőle az arca? Bizonyosan szerelmes levél lehet, azért takargatja olyan féltő gondossággal! Attól fél talán, hogy elrepülnek a fehér papírról azok az édes gondolatok, melyek dobogó szívéből költözködtek oda.

Hej, mert „minek is van a szív s a szívben szerelem!?” Vagy ha van, miért van katonai behívó, mely miatt az egymást szerető szívek október elsejére úgy elszakadnak egymástól, mint elszakad gallyától a megsárgult őszi falevél?!...

Bohó, ábrándos leányszív édes szerelmével vonzódott a deli termetű Vadas Jóskához. Hát hiszen nem is választott rosszul, mert a Jóska ritkította párját a legényi virtusban. Dologra is első, táncban sem utolsó. szegény volt, az igaz, de már ez a kis baj éppen nem numerált Juliska előtt. van az ő apjának elég; megélhetnek bú, baj nélkül!

Boldog két esztendő eltelése után egyszer csak jött a katonai behívó. Besorozták Jóskát, be is vették katonának és hogy az október eljött, be is hívták a 2. honvédhuszár ezredhez Debrecenbe.

Fájdalmas volt az elválás, érzékeny az elbúcsúzás. Azt hitte a szegény Juliska, hogy abban a minutában meghal, mikor a Jóska keserves nótázással beült a vasúti kocsiba. Szerencse, hogy a vén Sára kivetette a kártyáján, hogy a Jóska a sírig hűséges szeretettel fog ragaszkodni hozzá, mert a jó Isten tudja: mi lett volna vége a dolog sorjának.

És e naptól fogva, mikor csak szerét ejthette, gyakorolta magát Juliska a levélírásban. Fehér papírra fekete betűkkel rótta le szíve forró érzelmeit. Mikor aztán tudósította a Jóskát mindenről, mi a faluban és a ház körül történt és a legújabb nótát is leírta részére, beletette szépen rózsaszín borítékba, s ráírta a címet, hogy azt mondja:

„Adasson ez levelem Vadas Jóskának saját kezébe Debrecenbe, 2-ik honvédhuszár ezred I. század, 8. szakasz.”

Vitte a vén levélhordó a kedves levelet. Nagy óvatossággal tette tarisznyába, mert a Juliska megkente a markát egy pár krajcárra, hogy csak vigyázzon a drága jószágra. Meg is érkezett az Debrecenbe – Vadas Jóskához olyan akkurátusan, mint a parancsolat. Ott, a kaszárnyában, vidám fiúk között olvasta fel Jóska a drága levélkét. Hallgatták a fiúk szomorodott szívvel. A Jóska úgy elérzékenyült a sok jókívánságtól, hogy a szó is elakadt a torkán. Alig-alig tudott megkeményülni olvadozó szíve. – Nemsokára megkapta Juliska az örvendetes választ. „Mindig eszembe vagy Juliskám -, írja Jóska. – Még mikor a fegyverszíjat puculom is,  te arcod van előttem. Hát csak ne is félj semmit! Nem a világ ez a három esztendő! Ha egyszer levetem a császár gúnyáját, az enyimé leszel édes, szép virágom!”

Mosolyog a szép Juliska. Számítgatja az ujján: ennyi hónap, annyi hónap! Jaj, édes Istenkém, mikor is lesz ennek a várakozásnak vége?

Bizony sokat kell még addig írni a szép Juliskának! Hányszor kell még addig elmondani, hogy mennyire szereti a Jóskát!?

No, de nincs olyan hosszú, aminek vége ne legyen! Majd csak hazakerül egyszer a Jóska! Akkor aztán lesz olyan dinom-dánom, lakodalom, hogy hét falu határán is megemlegetik.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. VI. évf. 1906.

Szini Péter: A bojtár szerelme

Az egész falu asszonynépe összecsapta a kezét, mikor a vén Szirákné elújságolta előttük, hogy Gergő, a vén számadó házasodni készül.

- Hát osztán kit akar elvenni? – kérdezte Rákászné megnyúlt ábrázattal.

- Kit? Hogy hát kit? Hát a Botlik Terkát!

Általános sopánkodás követte e kijelentést. Egy ideig csak meresztették a szemeiket Sziráknéra, hogy nem ülteti-e fel őket holmi bolond tréfával?! – de minekutána a hírhordó vénasszony eskü és átok alatt erősítgette állítása valódiságát, kénytelenek voltak hinni a hihetetlen hírt.

Hogy az a vén Gergő? Hát megbolondult az? Uram bocsá’! Hetven esztendős ősz fejjel egy húszéves lányt venni el feleségül, akiről pedig az egész falu népe tudta, hogy Gergő bojtárjának a szeretője.

Hát hiszen nem is valami nagy örömmel esküdött örök hűséget a szép Botlik Terka a vén számadónak. Odaajándékozta már ő a szívét réges-régen a deli termetű Gyuri bojtárnak, aki még itthon volt, furulyáján egyre fújta az epedő, szerelmes nótákat. De hát mitevő lehetett? Nem volt, aki védelmezzen, szóljon egy jó szót mellette. Gyuri távol, idegenben katonáskodott, a szülei meg mindenképpen erőszakolták a gyenge leányt.

- Kit vársz? Mire vársz? Talán bizony gróf jön érted? – csúfondároskodott vele az apja. Mi kifogásod Gergő ellen? Becsületes, tisztességes ember; vagyona is van, gond nélkül elélhetsz mellette! Hogy egy kicsit idős? Hát osztán? Megvénül egyszer mindenki! Anyád is szép, fiatal lány volt, mikor feleségül vettem, most mégis olyan ráncos a képe, mint a fonnyadt alma.

A vén számadó maga is elkövetett mindent, hogy a szép leány szívét a magáéhoz forrassza. Nyalkán kiöltözködött, mint valami húszéves legény. Fekete posztónadrágja csk úgy fénylett, a kordovány csizmája nyikorgott, a kikent-fent bajusza úgy állott, mint egy vasnyárs. A jó Botlikné alig győzte dicsérettel.

- Különb ez még most is, mint a mai legények! – célozgatott Terka előtt. – Látod-e most is milyen szép ruhát hozott? A megboldogult első felesége viselte fiatalasszony korában.

Sok időbe került, míg elszánta magát a szerelmes leány. Sok álmatlan éjet virrasztott addig át, sok keserű könnyű pergett le orcáján, de végre is engedni volt kénytelen. Odaadta kezét a vén számadónak, aki majd kibújt örömében a bőréből.

A szegény Gyuri csak akkor tudta meg ezt a dolgot, mikor a katonaságtól visszakerült a falujába. Menyecske volt már akkor a szép Terka, az ő hűségesnek tartott szeretője. A vén számadó dicsekedett a bírásával.

Feljajdult a Gyuri, mint a golyóütött vadállat. Nagy haragjában azt találta legalkalmatosabbnak, ha egyszeriben agyonüti boldogsága elrablóját. Talán meg is teszi, ha Terka szépen kérő szemei meg nem fordítják a szívét.

Ott maradt a számadónál, beállott bojtárjának, hogy legalább közelében lehessen a szép menyecskének. Elfojtotta lelke haragját. Rábízta az Istenre a büntetést.

Nem is késett az sokáig. Egyszer híre futott a faluban, hogy a vén Gergőt halva találták a mezőn. Megölte a szíve, a szerelmes, bolondos szíve. Még csak el sem búcsúzhatott szeretett hitvesétől.

Eltemették szépen, zengő harangszónál. Elbúcsúztatta a pap a hűséges hitvestársától, az egész falu népségétől. Úgy sírt a jó Terka, mint a záporeső. Ha nem szerette is az urát, de becsülni tudta. Jó ember volt szegény, nyugodjék békével.

Hanem hát a holtak hadd aludjanak. Élőké a világ!

Még három hónap se telt el a temetés után. Éppen a konyhában mosogatott Terka, mikor beállított hozzá a szerelmes legény, hogy a tűzhely parázsával pipáját meggyújtsa s szívének hamu alá takart üszkét a szép özvegy szeme szikrájával kiolthatlan lángra lobbantsa.

- Hát még mindig siratod? – kérdi nagy mogorván.

- Sirathatom, hiszen a hites uram volt!

- A hites urad? Hiszen csak úgy erőltettek hozzá! Az enyém voltál te szíveddel, lelkeddel, nem az övé.

- Nem szerettem, az igaz, de megbecsültem!

- Annál jobb! Most már leróttad tartozásodat erányában. Ne szomorkodjál tovább! Minket az Isten is egymásnak teremtett! Mondjad: akarsz-e feleségem lenni?

Nagyot dobban a szép özvegy menyecske szíve. Titkon felpillant a legényre és rebegő ajakkal kérdi:

- Hát tudnál még szeretni?

- Hogy tudnálak-e? Ha ezerszer megcsalnál, százszor hűtelen lennél, akkor is csak érted dobogna a szívem!

Hogy állhatott volna ellent Terka az ilyen nagy szerelemnek? Egy égő tekintet és egy hosszú, vég nélküli csók volt a felelet. Három hét múlva csakugyan megtörtént az esküvő, de a menyasszony most már nem suttogva, hanem emelt hangon nem remegő, hanem szerelmes szívvel mondta el a boldogító „igen”-t!

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. VI. évf. 1906.

D. (Ismeretlen szerző): Kártyavetés

Zúgó lombok alján,

Zörrenő vadonban,

Ott, ahol az erdők

Fájó szive dobban –

Jártam elcsitítni

Beteg, árva lelkem;

- De vigaszt nem leltem.

Igy akadt utamba

Erdők csöndes árnyán,

Ahogy elbolyongtam

Egymagamban, árván:

Pőre, rongy czigányhad

Sátorozó népe,

Tarka-barka képe.

gyékény sátor alján

Összekuporodva,

- Mint a hó, fehér volt

Összes haja-fodra, -

Vén anyóka guggolt;

Kártya volt előtte,

Magának vetette.

Elnéztem sokáig,

Hogy rakja, kavarja,

a titkos jövendőt

Megtudni akarva.

Láttam, - lerítt róla:

Mennyire hisz benne,

Mintha igaz lenne.

Odaléptem hozzá,

Megkérdezni tőle:

Lát-e a kártyája

Az én jövendőmbe?

Szomoru sejtésim

Hogy vajjon beválnak,

Vagy tán tovaszállnak?

Csillogó ezüst pénz

Csábitó csengése

Megtette hatását;

Egy perczet se késve

Keveri a kártyát,

Dünnyög titkos szókat,

Hogy emeljek, - nógat.

Emelteti vélem

Háromszor a kártyát,

Aztán meglebbenti

Képzelete szárnyát;

Biztat szebb jövővel,

Tündér szép mesékkel,

Asszonyi hűséggel.

- „Nem mondasz igazat!

Hazudsz, mint a kártyád

- Küld ide a lányod

Legkisebbik lányát:

Hátha jobban látna

Az a jövendőbe,

S nem álmokat szőne!” –

Megfogadja szómat:

Jön az unokája;

Szebb lányt soh’se láttam

Életemben nála.

Fejedelmi ékszer!

Himes, mint a lepke,

S koldusrongy a leple!

Keveri a kártyát;

- Néma piros ajka. –

Érzem, hogy jövendőm

Most szólal meg rajta.

Most tudódik majd ki:

Hogy mi lesz a végem,

Érdemes-e élnem?

Ahogy megemeltem,

Felszedi a kártyát;

S szótlan rám mereszti

Bűvös szeme párját.

Látom, könyje perdül,

Minden izma reszket,

S hányja a keresztet.

- „Jó uram! – ne busulj,

Vége lesz maholnap

Minden bánatodnak,

Minden panaszodnak;

Az áll itt megirva:

- Isten legyen véled! –

Hogy rövid az élet!” –

Mutatná is, nem is

A halálfős kártyát,

Ismerem nagyon jól

Csuf csontkoponyáját,

Megbarátkoztam már

Réges-régen véle; -

- Azt emeltem én is! -

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. VI. évf. 1906.