A Músák és Ámor

Még gyermekkoromban verseket irkáltam,

A Parnasszus hegyén fel- s alá sétáltam;

Helicon vizéből sokszor hörpentettem,

S Pegazuson ülvén repülni szerettem.

Tsudáltam és gyakran a kilentz Szüzeket,

És akartam vólna tsókolni mellyeket,

De nem mérészlettem; féltem mindenektől,

Szavaktól, szemektől, egész termetektől.

Meg-tetszettem nékik; hívtak simogatván

S tsókjaikkal gyenge ortzám nyomogatván.

Bátorságot kaptam; lassan meg-szerettek,

Midőn a mellyeket tsókoltam, nevettek.

Egy Fattyú járt köztök; nálam még kisebb vólt,

Mindenkor mosolygott, igen keveset szólt;

Szép szagos rózsákat öszve-szedegetett,

Terhes, de nem hosszú, lántzot kötözgetett,

Nem vólt nyila; láttam kötetlen szemeit

Láttam üress, fáklyát nem hordókezeit,

Akkor nem esmértem azt a kis gyermeket, -

Hányt ugyan ő reám tsábító szemeket, -

De én vele szólni akkor szégyenlettem,

Nagyobb gyermek lévén, Amort meg-vetettem.

Tegnap a nyilait reám igazgatta,

érzem, a szivemet tsak-nem hasítgatta;

Ha ruhámról atzél gomb nem függött vólna,

Talám szegény Jóska most eggyet sem szólna.

Mikor én láttalak tegez nélkül jártál,

Kendő nélkül, tudod, bátran kandikáltál:

Most másképp esmerlek! venni életemet

Kivántad, de tetted sebessé szívemet.

Hát bosszút állsz, mivel akkor kevély vóltam,

Veled nem játszodtam, s hozzád nem-is szóltam?

Békélj-meg! a Músák most szüzességeket

Féltik tőlem, s azzal múló szépségeket.

Ha te nem vezérled, Amor, gondolásom

Nem-is kén olvasni ezen rossz írásom.

GRÓF D….. JÓZSEF*

*) Pastores, hedera crefcentem ornate Poetam, ARcades, invidia rumpantur út ili a Codris! SZÉPHALMY)

Forrás: Orpheus. Szűz hava 1790.

III. Két példa a Voltaire Henriásanak hat lábú fordításából

I.

Már Páris nem akar bennünket uralni; sem engem,

A ki Királyja vagyok, sem tégedet, a ki utánnam

Az lészesz. Tudják, hogy törvény, vér, s jeles érdem

Hóltom-utánn nem mást, tsak téged emelhet helyembe.

Máran azért, ettől tartván, nagy fényit irígylik

Méltóságodnak, s akadályt gördítnek elődbe,

Hogy soha, úgy mint Fejedelem, székemre ne ülhetsz,

Melly reszket velem, a mellyről majd majd le hanyattlok.

Róma dörög, ront, veszt: te reád lőtt mennyköves átka

Pörsöli jó híred szárnyát; zabolátlan haragja,

Melly katonák-nélkül szanaszétt feles hartzokat indít,

Már a fenn-látó Spanyolok tetszésire bízta

Mennyköveit; már a jobbágyim, régi barátim,

És rokonim részént távoznak, s messze kerülnek,

Részént fel-fegyverkezvén vesztemre fohannak.

A Spanyol annak örül, hogy majd, mint a sebes árvíz,

Ránk ütvén szabadon nyargalhat puszta hazánkban.

Olly sok, néki dühödtt, s bosszontásomra megesküdtt

Háborgók ellen, kik Frantzhia földön helyettem

Másunnan-jöttet fő méltóságra emelnek,

Menj, légy rajta, hogy a kegyes Ángliabéli Királyné

Szíves jó akaratjával részemre hajoljon.

Jól tudom, hogy gyűlöl bennünket az Ánglusi nemzet:

Tartós eggyesség közttünk soha talpra nem állhat.

London mindenkor Párisnak irígye.De immár

Méltatlanúl meg-vetettem: nints, a ki bötsülne,

Mintsem hazám; nem-is esmérek már Frantzia népet;

Üldözöm, és méltó bosszúmat rajta ki töltöm,,

A ki velem tartand, azt tartom Frantzia Vérnek. s a t.

II.

Henrik tsüggedező elmével várt aaz égből

A fényt, melly szemeit meg-nyitná; most is imillyen

Szókra fakadtt: - Hát nints mód benne, nagy Isten!

Bátor hatalmadban vagyon helyheztetve reményem,

Hát nints mód, hogy az óhajtott ösvényre találjak,

Melly az igazságnak gyönyörű fényére vezérel? –

Vaj bizony e mindentehető Urat, e kegyes Istent

Tisztelnök mindnyájan, ha tiszteltetni akarna. –

Hallá ezt a jámbor Öreg, s így szólla: - Tsudáljuk

Istennek bölts végzésit, s fejet hajtva imádjuk.

Ő hozzá nem fér gyarló embernek hibája.

Láttam Kálvínus vallását Frantzia földön

Első kezdetikor: félénk vala, gyenge, s erőtlen;

Tsak szurdékokban lappangott. Láttam ez undok

Tündért, a mikoron, mérges fúlánkja ki tetszvén,

Szám-ki-vetésre szorúlt, s széllyel bújdosnia kellett.

Láttam végre, midőn nevekedvén tellyes erővel

Büszke fejét alatson porból fel emelte, s Királyi

Székre emelkedvén, mérgében el-hányta, tapodta

Bosszús lábával szent Oltárinkat. Azólta

Messze az Udvartól, e mély barlangnak homályos

Rejtekiben siratom fogytát a Római hitnek.

Egy, minek a vénségem örül, s nem örülhet hijába:

Illy új vallásnak nem lesz tartása örökké.

Emberi vélekedés hitván szüleménye, talántán

Meg-látják végét azok-is, kik kezdetit értték.

Emberek el-múlnak, s el-múlnak az emberi dolgok. s a t.

RÁJNIS

Forrás: Orpheus. Szűz hava 1790.

II. Anácreonnak XVIdik dala

Thétét te el-beszélled;

Más Trója sok tsatáit;

Én – meg-fogattatásim.

Engem nem a Lovas veszt;

Sem a Gyalog; se Gályák.

Egy új Sereg van, a melly

Engem szemével öldös.

Forrás: Orpheus. Szűz hava 1790.

I. Fordítás Virgiliusnak Aeneiséből

Volt egy régi jeles Város; tova messze arányban

Folyt az Olasz Tibris Tirhénomi tenger ölébe;

A neve Karthágo. Birá ezt Tírisi nemzet:

Gazdag nép, melly a hadi dolgait úntalan űzte.

E sorst  többi-felett kedvellve bötsülte

Júnó, ezért ott hagyta Szamost: a fegyverit itten,

Itt tartá szekerét. Népéről (hogy-ha lehetne)

Azt végzette, hogy e helyen Országlása örökké

Tartana, s hogy tartson, nagy vólt a gondja reája.

Ám de tudá, hogy nemzet ered fene Trójai vérből,

Melly e várnak erős falait valahára le rontja:

Sőt messzebb, s messzebb terjesztvén gőgös hatalmát

Sok diadalmak utánn Libiát pusztítani fogja;

Mert az örök természeti rend így hozza magával

Féltt ettől Száturnia; mert a Trójai hartzban

Ellene nagy bajjal védette az Árgusi népét;

S még a régi haragnak okát, és szíve gyötrelmét

Ám most-is fájlalta: ki nem vethette eszéből,

Hogy Páris mást szebbnek itélt; s hogy Férje az undok

Nemzetből eredett Ganimélest égbe ragadván

Hébe leánya-helyett fényes tisztségre emelte.

Mind ezekért fel-hevülve, az omlott Trója vitézit,

A kiket a Danaus kard éle, s Akilles haragja

Éltöktől meg-nem fosztott, a tengeri síkon

Tétova hányta, s Olasz parttól messzére vetette.

A kik azért, az örök végzésként, tengerek hátán

Több esztendőkig széllyel-bújdosva vesződtek.

Illy nehezen lett kezdete a nagy Római népnek s a t.

RÁJNIS

Forrás: Orpheus. Szűz hava 1790.