Éjfél less, és én még sem alhatom,
Mert gondomat el nem altathatom.
Mi fog történni vélem s a hazával?
E kettős kérdés tépi lelkemet.
Ah, nem érem be a magma bajával,
Még te is gyötresz hazaszeretet!
Ez hát a költő sorsa, mindig ez,
Hogy örök vészű tengeren evez?
S mit ér, ha őt a haragos habokból
Mentő sajkával partra is tevék,
Ha itt az bántja, hogy mi less azokból,
Kik ott maradtak a hajóba még?
Apám, apám, mért is tanittatál,
Miért az eke mellett nem hagyál?
A könyvet szép de csalfa tündér lakja;
Ha fölnyitod, megkapja szivedet,
És fölvisz a legragyogóbb csillagra,
De le nem hoz… a magasból levet.
Inkább a napba, mint a könyvbe nézz.
A napvilágtól szemed fénye vész.
Nem igy a könyvvel; oly világ van ebben,
Melly erősiti még szemeidet,
S közel hoz mindent… s minden vajmi szebben
Tűnik föl, hogyha távol nézheted.
Miért tanultam? miért nem maradék
Földmivelő, a minek szánt az ég?
Nem tölteném most kinos virasztással
A végtelenbe nyuló éjszakát;
Lelkem fölött az álom vig dallással
Madár módjára ringatná magát.
Volnék földmives vagy volnék juhász!
Ki messze, kint a pusztákon tanyáz,
S mig ellegelget kolompolva nyája,
Ő hűs bokorba veszi bé magát,
S nem hallja senki sem, ugy fujdogálja
Saját kedvéért a kis furulyát.
Vasárnap tisztát venni haza jár,
Hol a szerelmes lyánka várja már;
A lyánka jó, friss, szereti a dolgot,
S olly szép, int a megszületett tavasz,
Csókot kap és ád a juhász, s ő boldog,
Hiszi tehát, hogy a világ is az.
Forrás:
Hazánk 1. évf. 56. szám – Győr, 1847.
Majus 11-én, Kedden
