Madách Imre (1823-1864): Az ember tragédiája

A Nógrád megyei Alsósztregován született. Mindkét ágon a családfa mély gyökérzetére büszke, nagy múltú nemesi família sarja. Apja, a tehetős földbirtokos korán meghalt; özvegy anyjának öt árva neveltetéséről kellett gondoskodnia. Imre, a legidősebb lett volna arra hivatott, hogy továbbvigye a nemesi családi tradíciókat. Anyja ügyelt iskoláztatására; a szívével betegeskedő fiú magánúton végezte el a gimnáziumot, a váci piaristáknál érettségizett.

1837-ben a pesti egyetemre iratkozott filozófia-, majd joghallgatónak. Széles érdeklődése, roppant olvasókedve, baráti köre viszont az irodalom felé vonzotta. A reformkor nagy írói lettek eszményképei. Korán próbálkozott versírással és történelmi drámákkal. Leginkább figyelmet érdemlő kísérlete a CSÁK VÉGNAPJAI (1841-43, átdolgozva: 1861; ősbemutató: 1886, Kolozsvár; Keresztury Dezső átigazításában: 1968, Gyula); Csák Máté ebben a drámában az idegen uralkodó ellen lázadó szabadsághős.

Ezzel egy időben készülhetett a FÉRFI ÉS NŐ, a romantikusan szertelen szerelmi szenvedélynek a mitológiai hős, Heraklész alakjába vetített drámája, valamint a CSAK TRÉFA című tragédia, az egykorú megyei-nemesi élet lázongó-szatirikus megjelenítése. Közíróként elébb jutott nyilvánossághoz: a centralista ellenzék híveként, Timon álnéven a Pesti Hírlapban adott közre cikkeket. Miután drámaíróként csak saját passziójára írogatott, anyai óhajra jogászdiplomájával vármegyei szolgálatba lépett. Nem vágyott hivatalnoki karrierre; szabadelvű meggyőződése és a feudális vármegyei élet deprimáló mindennapjai között számára szakadék tátongott. 1846-tól Nógrád megye katonai ügyekben illetékes főbiztosa. Amennyire szívbaja engedte, a reformerők oldalán részt vett a megyei közéletben. A társasélet még a harmonikus családi élet reményét is felcsillantotta előtte. Hirtelen fellobbanó szerelme az izgalmasan vonzó leány, Fráter Erzsi iránt viszonzásra talált; 1845-ben már ifjú hitvessel oldalán tért haza Csesztvére, a családi birtokon fekvő udvarházba. Mintha rátalált volna az otthonra, amely egyszerre családi tűzhely és közéleti műhely. Itt köszönt rá a várva várt nemzeti megújhodás, az 1848-as forradalom. Képességei szerint kivette részét a szabadságharcból is. Az összeomlás igazi villámcsapásként érte. Előbb csak közeli családtagjainak jutott ki a megpróbáltatásokból, aztán maga is megtapasztalta, mint működik az elnyomás gépezete. Egy menekülő bújtatása miatt letartóztatták, börtönbüntetésre és internálásra ítélték. Közben családi élete is megromlott, 1854-ben elvált feleségétől, gyermekei anyjától. Most mintha újra bezárult volna a kör; mély válság, depresszió követi a magára maradás időszakát. Lassan enyhül a megvetett Bach-korszak nyomása. Előbb a drámaíró mozdul meg benne, habár a cenzúra okán most is csak saját íróasztalának dolgozhat. A CIVILIZÁTOR a Bach-rendszer szánalmas-demagóg „népboldogításának” gúnyrajza (1859; Katona Imre átigazításában bemutató: 1978, Gyula); a MÓZES a megpróbáltatásokon át is eszméihez hű népvezér drámája (1860-61; ősbemutató: 1888, Kolozsvár; Keresztury Dezső átigazításában: 1966, Veszprém). Az első lehetőséget megragadva a visszavonult, megkeseredett nógrádi földbirtokos újra vállal közszereplést, s újra régi szabadelvű meggyőződése szavára hallgatva. Jelölteti magát az 1861-es országgyűlései választásokon; megválasztása után bátor beszédben tesz hitet 1848-as eszméi mellett. Ilyen előzmények után, bár ezekből teljesen le nem vezethetően, a mélyből feltörő erővel veti papírra élete fő műt, AZ EMBER TRAGÉDIÁJÁ-t, egyetlen év alatt, 1861-61-ben.

Ez a drámai költemény valóban hatalmas látomássorozat az emberi sorsról, a történelem során – bukások és csalódások, egyben szüntelen újrakezdések révén – magát kibontakoztató emberi nemről, múltjának állomásairól és jövőjének lehetséges alakulásáról. Világ- és emberiségköltemény, s mint ilyen, valóban egyedülálló vállalkozás a magyar drámairodalom történetében. (Hatása máig érvényes, a legutóbbi időkben például Ránki György misztérium-operájának /1970/ szolgált alapanyagául.)

Írója a közreadás közvetlen reménye nélkül dolgozott ezúttal is. Még kevésbé gondolhatott arra, hogy drámai költeménye valaha is színpadra kerül, méghozzá Európa, mi több, a nagyvilág egész sor országának színpadára. Ezért felesleges itt a mű különböző értelmezéseit, ezen belül a sajátosan színházművészeti-előadói interpretációkat és a velük járó vitákat ismertetni. Elegendő a megállapítás: a 15 színre tagolt, 4141 rímtelen, olykor rímes ötös és hatodfeles jambikus verssort tartalmazó mű szigorú formai rendet követve adja elő a bibliai emberpár történelemfilozófiai koncepción nyugvó és mégis látomásos-érzékletes történetét. Alapeszméje végül is egy nagy kérdéssor, centrumában az emberi lét, a cselekvés értelmével, tágabban: az ember megtett előrehaladásának, polgári fejlődésének drámai diszkussziójával.

Arany Jánosnak köszönhető, hogy Madách fő műve 1862 elején, 1861-es évszámmal a nyilvánosság elé került. Sikerét egyértelműen bizonyítja, hogy ezt a kiadást szétkapkodták. 1863-ban már a második, „tetemesen javított” kiadás jelent meg. AZ EMBER TRAGÉDIÁJÁ-nak színrevitelére az író rövid életében nem került sor. (Csak 1883-ban vitte színre Paulay Ede.) A költő a nem várt sikerek után régi szívbajával küszködve elhunyt. Még a 42. életévét sem töltötte be. Szülőhelyén, Alsósztregován temették el hamvait.

AZ EMBER TRAGÉDIÁJA

Főbb szereplők:

az ÚR
LUCIFER
ÉVA (történetileg-költőileg változó, új meg új alakban)



1. SZÍN. A mennyekben

Angyali seregek hódolnak a kozmoszt megszerkesztő Úrnak. „Be van fejezve a nagy mű, igen. / A gép forog, az alkotó pihen.” Tisztelegnek a Csillagok Védszellemei, hozsannát kiált a három Főangyal. Csak Lucifer, a negyedik hallgat e nagy kórusban, önhitten, dacosan. Mit is dicsérjen? Hisz csak részek egyvelege ez, sehol a harmonikus Egész. „Végzet, szabadság egymást üldözi, / S hiányzik az összhangzó értelem.” Az Úr közbeszól: „Csak hódolat illet, nem bírálat.” Ám Luciferből a tagadás ősszelleme beszél: „Nem adhatok mást, csak mi lényegem.” Ő is részt vett a teremtésben, most osztályrészét követeli. Az Úr erre átokkal sújt két fát az Édenkertben, a tudásét és a halhatatlanságét. Ennyi lehet Luciferé, a lázadóé. Az Ördögnek nem is kell több: csak talpalatnyi helyest akar, ahol lábát megvetheti. Ahonnan az isteni művet, a világot megdöntheti.

2. SZÍN. A Paradicsomban

Ádám és Éva, az Édenkert első lakói gondtalanul élvezik a nekik adatott létet. Övék e kertben minden, a kélt tiltott fa kivételével. Lucifer bukkan elő, és dolgához lát. Elhinti bennük a kétely magvát: miért épp e két fa tilalmas? Mi bűnös van a tudásban, mely nagykorúvá tesz? Miért gonosz az, aki küzdést kíván, diszharmóniát? Miért a tettről lemondó belenyugvás? Éva szakít a tudás fájának gyümölcséből, s Ádámmal együtt megízleli. Mennének tovább, a másik fához is, ám kardos kerub állja útjukat: Félre, bűnösök! Az Úr szava hallik: Elhagytál, Ádám, hát elhagylak én is. Lásd, mire jutsz magadban, önerődből. Az Égi Kar máris siratja a bűnös tettet: győz a hazugság – a Föld elveszett.

3. SZÍN. Pálmafás vidék, kívül a Paradicsomon

Az Édenből kiűzött emberpár szorgoskodik az új környezetben. Ádám kerítést készít, Éva lugast, pótolni azt, ami elveszett. Lucifer rejtélyes szavakkal kommentálja a nagy igyekezetet. Család és tulajdon – ez lesz a jelszavuk, abból meg hon és ipar lészen, „Szülője minden nagynak és nemesnek, / És felfalója önnön gyermekének”. Ez az ördög jóslata. Ádám birtokába akrja venni a tudást, amelynek ízéért oly nagy árat fizetett; ismerni akarja a törvények mozgatta természeti létet, s látni akarja a jövendőt is, ahogyan Éva is kíváncsi: a rengeteg újulásban megmarad-e női bája. Ám legyen, így Lucifer, s álmot bocsát a jövő ismeretét óhajtókra.
Itt kezdődnek a történeti színek.

4. SZÍN. Egyiptomban

Ádám korlátlan hatalmú kényúr; Lucifer a minisztere. Névtelen milliók görnyednek igában előttük; piramist építtet a Fáraó, az elmúlással dacoló emlékművet. Lám, „erősebb lett az ember, mint az Isten”. Egy véresre korbácsolt rabszolga a munkafelügyelők ütlegei eől a trónus felé menekül, s ott, a Fáraó lábai előtt rogy össze. Éva, a felesége sikoltva térdel le mellé, testével takarja az újabb ütése4k elől. A haldokló búcsúszavaival vigasztalja a nőt – ez a rabszolgák sorsa: követ hordanak a gúlához, utódot nemzenek a járomba maguk helyett, s meghalnak – „milljók egy miatt”. A Fáraó maga mellé ülteti a trónusra Évát: ez a hely illeti meg szépségét. Boldogságuknak első perceit a korbácsoltak távoli jajveszékelése zavarja meg. A munkások jajszavát a miniszter sem tudja elnémítani: „... ez már a nép joga, / Együtt öröklé az igával azt.” Éva, a nép leánya továbbra is érzi szívében a nyomorultak minden szenvedését, s mellette Ádám is megérti, hogy az egyes ember dicsősége, melynek milliók pusztulása az ára, nem kéj, de elviselhetetlen kín. Eldobja magától a hatalmat: legyen szabad mind, aki eddig szolga volt! A milliók akaratának fog ú ezután érvényt szerezni, szabad államban. „Enyésszen az egyén, ha él a köz, / Mely egyesekből nagy egészt csinál!”

5. SZÍN. Athénban

A város közterén gyülekezik a nép; két demagóg szónoklatra készül. Éva – mint Lucia, Miltiádész hadvezér neje – Aphrodité templomában áldozatot mutat be az istennőnek, hogy mielőbb hazasegítse férjét a csatatérről. A népgyűlésen a demagógok hazaárulással vádolják Miltiádészt. Miért vesztegel Phárosznál seregével? Eddig mindenütt győzött, most nyilván összejátszik az Athént szorongató perzsákkal. A megvásárolt szavazók halált kiáltanak az árulónak bélyegzett hadvezér fejére. Szerencsétlen, éhező polgárok ők, akiket a nyomor züllesztett odáig, hogy néhány garasért, egy kupa borért eladják a szavazatukat.

Lucifer, Miltiádész seregének harcosa rohan rémült arccal: a hadvezér megtudta, mit forralnak ellene, s most katonái kíséretében közeledik. A nép köpönyeget vált: hódolattal siet a hadvezér elébe, bocsánatáért könyörög. Miltiádész nem érti az emberek viselkedését. Hazatérésének egyszerű oka van: súlyos sebe miatt nem láthatja el a hadvezéri tisztet, hatalmát ezért a felséges nép kezébe akarja visszaadni, kardját Pallasz Athéné oltárára téve. Alig ér azonban az istennő oltárához, a demagógoktól föltüzelt tömeg ismét ellene fordul, halálát követeli. Lucia a szentély oltalmában tartaná férjét, s megvető szavakkal szól a csőcselékről, mely csak láncot érdemel és zsarnok uralkodót. Ádám megértőbb, ő nem átkozza meg a népet, hiszen: „... annak természete, / Hogy a nyomor szolgává bélyegezze, / S a szolgaság vérengző eszközévé / Sülyessze néhány dölyfös pártütőnek.” Mindennel leszámolva kilép a szentélyből. Fejét a bárd alá hajtja. Miért is keresett életeszményeket? Sem ura, sem szolgája nem lesz többé a népnek; új útján a maga örömét fogja keresni, a kéj és a mámor adta gyönyöröket.

6. SZÍN. Rómában

A köz szolgálatából a magánéletbe visszahúzódott Ádámot a züllött erkölcsű Romában látjuk viszont mint Sergiolust, a vele együtt dőzsölő élvhajhász társaság (Milo-Lucifer, Júlia-Éva, Catulus, Hippia és Cluvia) vendéglátóját. Étel-ital, fuvolazene fűszerezi a fő attrakciót: a gladiátorok harcát. Életre-halálra megy a küzdelem, Sergiolus és Catulus cinikusan fogad, ki kerül ki győztesként. Ádám tétje: Júlia-Éva, Catulusé saját lova. Csakhogy a hajszolt gyönyöröket egy ponton túl már nem lehet fokozni: a csúcson ott ásít a csömör. Hippia a mámorról dalol, Cluvia gúnydalt zeng a hagyományos római erények, a női hűség és a honfiúi tisztesség hiábavalóságáról. Júlia-Éva a zeneszóra egy pillanatra elmélázik; eszébe villan az egykoron hallott szférikus harmónia, az az idő, amikor „nagy és nemes volt lelke hivatása”. Sergiolus-Ádámot is megérinti valami komor emlék, egy pillanatra elfogja az undor. Jajszó hallik a távolból – Lucifer gúnyosan odaveti: őrülteket feszítenek keresztre, akik holmi testvériségről, jogról álmodoztak. A tivornya még vadabbul folytatódik. Lucifer új ötletet talál ki a mulatságok fokozására: be kell invitálni az utcáról az első arra járót, hadd hozzon új színt a mulatságba!

A társaság megdöbbenésére egy hullát hoznak be nyitott koporsóban. Hippia – előzetes fogadása szerint – megcsókolja, hogy kivegye számából az obulust. Péter apostol lép elő a kísérők közül, ám figyelmeztetése már elkésett: a hölgy a csókkal a döghalált szívta magába. A mulatozók fejvesztetten menekülnek; a görcsökben vonagló Hippián ismét csak az apostol könyörül – halála perceiben megkereszteli.

Péter, kezében a kereszttel megfogalmazza az új szeméket, amelyekért küzdeni érdemes, a szeretet és testvériség eszméit. „Legyen hát célod: Istennek dicsőség, / Magadnak munka. Az egyén szabad / érvényre hozni mind, mi benne van. / Csak egy parancs kötvén le: szeretet.” Ádám boldogan indul az új világot megteremteni. Lucifer kedvetlenül figyeli a lelkesedést: a keresztet hamarosan vér fogja övezni a glória mennyei fénye helyett...

7. SZÍN. Konstantinápolyban

A keleti kereszténység fővárosába érkezik Ádám mint Tankréd lovag. Ázsiából jött, oda vitte volt el keresztes lovagként a szent tanok, a hit világosságát; Lucifer a fegyvernöke. Döbbenten tapasztalja, hogy a polgárok házukba zárkóznak előle és lovagtársai elől. Jó okuk van félni a fegyveresektől: a katona – bármilyen zászló alatt indul is a harcba -, ha teheti, zsákmányt szerez, tiporja a női erényeket. Tankréd már-már rászánja magát, hogy a közeli ligetben éjszakázzék fáradt vitézeivel, amikor pompás kíséret élén a Pátriárkát látja kijönni palotájából. Talán a szent férfiú, az apostolok utóda rábeszéli a polgárokat, fogadják be éjszakára a Krisztus sírjáért harcoltakat. A főpap nem ér ár Tankréd kérésével foglalkozni, nagyobb gondban van: eretnekek fölött kell ítélkeznie. Különben is miért mentek távoli országok barbár lakóival hadakozni? Az igazi veszély itt leselkedik, itt kell kipusztítani a bűnösöknek még az írmagját is. Az ártatlan gyermekeket, az aggokat, nőket is? – kérdi döbbenten Tankréd. Igen, bárkit, akit a gyanúnak akár az árnyéka is elér, hogy a Szentháromságról nem az egyházi dogmák előírásai szerint vélekedik. Nincs ennél súlyosabb bűn; máglyára a tévelygőkkel! Akár egyetlen i betűn múlhat az igaz hit. A Szeretet egyházának főpapja vad indulattal küldi halálba az eretnekeket: „Isten dicsére hull az áldozat.” Az eretnekek nyugodt méltósággal, zsoltárokat énekelve vonulnak a máglyára. A főpapot kísérő szerzetesek jó pénzért árulják a bocsánatot mindenféle bűnre; a pokolban töltendő évek elengedésének szabott ára van.

A tiszta hitében megrendült Tankrédhoz két rémült hölgy könyörög védelemért: a keresztesek, Ádám saját katonái meglesték őket séta közben, szűz erényeikre törtek! Az oltalomkérők egyike Éva, vagyis Izóra, a háttérben komorló zárda lakója. Tankréd-Ádám szerelemre lobban iránta; elkíséri a kapuig, de elválni nem tud tőle, valami jelet kér a leánytól, hogy érzelmeit viszonozni fogja. Izóra közli vele: atyja Istennek ajánlotta, s őt köti e fogadalom, szerelmük eleve reménytelen.

Lucifer gúnyosan megjegyzi: lásd, mily őrült fajzat a tiéd! A nőt hol állati vágyának eszközéül használja, hol oltárra emeli. Ádám megrendül. Lovagerényt akart, eszményeket tehát, ám az ember, aki megvalósítaná, korcs maradt.

8. SZÍN. Prágában

Ádámot, az új életcélokra, visszavonult szemlélődésre vágyó embert most mint Keplert, a tudóst látjuk viszont. Átmeneti korban él és dolgozik: csillagász, de Rudolf császár udvarában, ahol megélhetése érdekében rákényszerül arra is, hogy tudományos meggyőződése ellenére horoszkópot készítsen urának és a környezetében élő udvaroncoknak. Új tudomány - a régi babona szolgálatában. Még nem ért véget a vallásüldözések kora sem. Előfordul, hogy máglyatűzön égetik el az eretnekeket. A császár egyszerű sorból emelte fel udvarába, nemesemberré tette a tudóst; elvárja hát, hogy már csak hálából is egyértelműen utasítsa el a protestáns nézeteket, s ne mentegesse tulajdon anyját sem, akit boszorkánysággal vádolva börtönbe vetettek. Hasonlóképpen megalkuvásra Keplert tulajdon hitvese, Borbála, aki hasonult a léhűtő udvaroncok, az előkelőségek fényűző életéhez. Éva ő, az örök nő, új alakban. Most újra meg újra pénzt kér férjétől, aki a tiszta tudományt hivatott művelni, lévén életeszménye a szellem, a tudás. Keplernek nincsenek illúziói felesége jellemét illetően: „Minő csodás kevercse rossz s nemesnek / A nő, méregből s mézből összeszűrve”, habár: „... a jó sajátja, / Míg bűne a koré, mely szülte őt”.

Famulusa, Lucifer borral kínálja búfelejtőül. Előtte Ádám nem titkolja: igencsak másként képzelte a szemlélődő tudományos életet. „Óh, jő-e kor, ... mely új tetterővel / Szemébe néz az elavúlt lomoknak, / Bíróul lép fel, büntet és emel, / Nem retten vissza a nagy eszközöktől?” – kérdi önmagától. S íme, a Marseillaise dallamát hallja a távolból. A jövő dala; aki hallja, meglelte a rejtett szót, „mely a vén földet ifjúvá teszi”. Ádám – talán az italtól is elbódulva – egy új korról álmodik.

9. SZÍN. Párizs, a Gréve-piac

Ez a jelenet: álom az álomban. Ádám nyugtalan képzeletében megjelenik a francia forradalom híres köztere. Ő maga Danton most, a forradalmár népvezér; „Egyenlőség, testvériség, szabadság” – a tömegnek ő adja ki az új jelszót. A forradalom tisztítótüzében megújult haza veszélyben van, védelemre szorul. Az ügyért halni kész katonákra van szükség, és meg nem alkuvó szellemre, mely gyors úton leszámol az árulókkal. A nép nevében működjön hát a nyaktiló! A bakó – persze Lucifer az – nem tétlenkedhet. Felkutatni a rejtőzködő bűnösöket! S máris Danton elé hurcolnak két ifjú arisztokratát: egy királyhű márkit és a testvérhúgát, Évát.

Danton hirtelen rádöbben arra, hogy rokonszenvet érez a testvérpár iránt; a kegyetlen vérbíróban felébred a társkereső ember is. De késő e felismerés, a régi eszméikhez ragaszkodók még életük megmentése érdekében sem kapaszkodnak a vértől szennyezett kezekbe. Évát leszúrja egy fanatikus forradalmár. Majd a sokadalomból kiválik egy felhevült nő, aki Danton szerelmét követeli cserébe hőstettéért, hogy végzett egy ellenforradalmárral. Éva ő is, miként volt a lemészárolt arisztokratanő. Danton elborzad. S lám, a vád immár ellene fordul. Saint-Just és Robespierre, az egykori elv- és polgártárs a halálát követeli, hisz áruló: csempészkedett, arisztokratákkal rokonszenvezett, egyeduralomra tört. Nincs kegyelem számára. „Bakó, ügyes légy - órjást vesztesz el” – adja meg magát sorsának az egykorvolt népvezér.

10. SZÍN. Ismét Prágában

Kepler lassan ébred mámoros álmából. „Mi nagyszerű kép tárult fel szememnek! / Vak, aki Isten szikráját nem érti, / Ha vérrel és sárral volt is befenve.” Lucifer, aki Párizsban mindvégig hallgatott, most gúnyos kommentárt fűz e lelkesült vallomáshoz: ilyen a másnaposság, a mámorból ébredés. Más hangulatban kezdi a napot Kepler-Ádám korábban csak könnyelműnek és csillogni vágyó asszonynak ábrázolt hitvese, Borbála-Éva. Az udvaronc társaságában eltöltött éjszaka az ő számára csak megaláztatás volt, keserű kiábrándulás. Vele ellentétben Kepler újult kedvvel lát munkához. Tanítványai várják. Íme, egyikük, akit magához hívatott, a dolgok mélyebb értelmére kíváncsi. A mester nem rejti véka alá meggyőződését. A filozófia csak költői beszéd arról, amiről nincs még tiszta fogalmunk. Őszintén be kell vallanunk tehát, hogy egy sor mélyebb dolgot még nem tudunk felfogni. Dobd hát tűzre a penészes fóliánsokat, ha gátolják az önálló, szabad gondolkodást! Ki a szabadba! Ott az igazi, a nem ortodox tudomány; ott talál magára a művészet is, amely nem akar szabályok rabja maradni. Mondjunk búcsút az iskolának, mester csakúgy, mint tanítvány. Az ifjút vezeti majd rózsás ifjúsága, az idős mestert pedig vezesse új világba a kétes szellemőr, Lucifer. Abba az új világba, mely fejlődni fog: „S szabad szót ád a rejlő gondolatnak, / Ledőlt romoknak átkozott porán.”

11. SZÍN. Londonban

Ádám „élemedett férfiúként” a Tower bástyáján áll. Gyönyörködve szemléli lábai előtt a „szabad versenytéren” nyüzsgő sokaságot, az élet tengerhullámait, amelynek morajlása buzdító kardalként hangzik fülébe. Lucifer óvja a túlzott lelkesedéstől: közelről kevésbé összhangzó melódia ez, s a költészetet, „az élet édes tarkaságát” se keresse e helyütt. Nem fényes tengerár ez, de békával teli mocsár. „... Hogy tudjuk, mit érez: / Le kell szállnunk a nép nagy rétegéhez” – ajánlja Ádám. Egyszerű polgárként, munkásruhát öltve lesétálnak hát a bástyáról, és elvegyülnek a tömegben. A nép az árusok bódéi között tolong. A londoni vásárban mindenki megtalálja és megszerezheti, amire vágyik. Csak éppen művészet helyett vásári komédia és kocsmazene; tudomány helyett egy sarlatán mindenre ajánlott – semmire sem jó elixírje; a szárnyakat adó mámor helyett a kocsmáros lőréje jut a vásárlóknak. A „savanyú borral s rossz zenével” mulató munkások a gépeket szidják, az ördög műveit, melyek „szájuktól ragadják el a kenyeret”, s a gazdagokat, akik vérüket szipolyozzák. A gyárosok sem gondtalanabbak: a versenyben csak az marad talpon, aki silányabb árut termeltet olcsóbb munkabérért.

Virágért vagy ékszerért a női bájakat is meg lehet itt venni. „Eladó lány” a színen megjelenő Éva is: gondos anya vigyázza erényét, hogy a többet ígérő vevő jusson hozzá – a mézeskalács szívet ajándékozó szerény polgárfiú helyett az aranyban-ékszereken dúskáló kereskedőnek vélt Ádám. Az sem baj, ha az ígéretes kapcsolatból nem házasság lesz: gazdag ember szeretőjének lenni „százszor célszerűbb, / Mint elhervadni fejkötő alatt / Egy szurtos varga bűzös műhelyében”.

Éva az ördög kincseivel ékesítve s anyai áldással sétál Ádám oldalán. Izgalmas látványban lehet részük: most viszik a vesztőhelyre azt a munkást, aki megölte a gyáros fiát, nyomorgó feleségének elcsábítóját. A tolongásban azonban egy szentkép mellé kerülnek, s ennek közelségében a gyöngysor kígyóvá változva siklik le Éva nyakából. Sikoltás, botrány – el kell tűnni mielőbb, vissza a Tower bástyájának biztonságos magaslatára! Ádám ismét csalódott: „Mi verseny ez, hol egyik kardosan / Áll a mezetlen ellennek szemében, / Mi függetlenség, száz hol éhezik, / Ha az egyes jármába nem hajol. / Kutyáknak harca ez egy konc felett.:” Olyan társadalomba vezesse őt Lucifer, „Minőt a tudomány eszmél magának, / És melynek rendén értelem virraszt.” A lenti nyüzsgés haláltáncba torkollik: minden szereplő a középen megnyíló sírgödörben végzi; csak Éva emelkedik a tátongó mélység fölé. A szerelem, a költészet és az ifjúság ereje emeli őt, a megdicsőült nőt az ég felé.

12. SZÍN. Falanszter

Udvara közepén a föld mélyéből bukkan elő Ádám és Lucifer. Miféle ország ez? Lucifer válaszol: itt már az egész föld a széles haza, itt elavult a hon kisszerű, előítélet szülte fogalma. Ez a falanszter, a tudomány által vezérelt új világ. Ádám szívből örül vágyai beteljesedésének, habár a haza képzetét szerinte kár volt veszni hagyni. Egy lombik fölött foglalatoskodó tudóssal akadnak össze. Láthatóan megzavarták munkájában. A kémia specialistája ő, s érthető, hogy tudni szeretné, miféle szakmát űznek látogatói. Ádám kertelés nélkül válaszol: „Mi a tudvágyat szakhoz nem kötők, / Átpillantását vágyjuk az egésznek.” Ez bizony helytelen, hangzik a válasz: „olyan sok a tárgy, s létünk oly rövid.” Mégis kélsz bemutatni a falanszter egy-két részletét. Előbb egy múzeumot, amely az ősvilág kihalt fajainak és tárgyainak szemléltetésére szolgál. Látható itt ló, amelyet rég kiszorított a gőzmozdony, kutya, amelyet a naiv legendák az ember barátjának neveztek. Amott hajdani ásványok gyűjteménye. Ez széndarab; ma már a levegőből nyerjük. Az ott vas, amott meg az arany; az őskorban balgán imádták, ha igaz. S lám, itt az utolsó rózsa, egykori felnőttek játékszere. De van e páratlan múzeumban olyasmi is, amit a múlt költeménynek nevezett, íróját Homérosznak hívták; barbár világ emléke, s mert veszélyes is, ma csak hatvan fölötti ember juthat hozzá. E cifra bútorok meg még haszontalanabbak; a mai gépeink végképp kiszorították az ilyen kacatokat. S hogy maradt-é még a világban nagy eszme, életcél? Persze, a megélhetés. Az irányít minden emberi ténykedést. Magfa a tudós is ilyen ösztönzést érez, hogy lombikban oldja meg a szeres élet titkát.

Csengőszó, vége a munkának, jön a sétaóra, amikor értékelik, hogy ki hogyan művelte a rábízott szakmát. Nevük nincs a falanszterlakóknak, csak számuk. Ez itt Luther volt, most Harmincadik, a fűtő; felelősségre vonják, hogy túlfűtötte a kazánt. Az egykori Platón most pásztor, de álomképeibe merült, s a rábízott nyáj elbitangolt. Michelangelo azt kapta feladatul, hogy széklábakat faragjon; ő fegyelmezetlenül henye díszekkel akart változtatni a modellen. Mind büntetést kap. Luther nem ebédelhet, Platón borsón térdepel maj, Michelangelót szobafogságra ítélik. Felbukkan Éva is gyermekével. A Tudós megvizsgálja a fiúcska koponyaalkatát, s dönt, hogy minek neveljék a falanszter erre szolgáló intézetében. Ádám felháborodása nem ismer határt. Kardot rántana, amikor Lucifer rákiált: „Álomkép, ne mozdulj!” A falanszteri tudományos rend alapján ő elmeháborodott beteg. Lucifer mentőszava: „Itt gyors segély kell, Ádám, útazunk!” És visszasüllyednek a föld mélyébe.

13. SZÍN. Az űr

Ádám, megöregedve, a vaksötét űrben repül Luciferrel. „Magasabb körökbe” vágyott, megcsömörödve a hitvány földi világtól. Rideg világ ez is; aki idetéved, visszasírja a földi lét tarkaságát. „Szerelem és küzdés nélkül mit ér / A lét? Hideg borzongat, Lucifer.” Megszólal az űri éjben a Föld Szelleme. Bizony Anteusz története több, mint üres mese. Térj vissza, Ádám, hisz megsemmisülsz, ha e vonzáskört áttöröd! Vén hazugság, hogy a tudás fájának gyümölcse a szellemvilág határán is átsegít. Ádám makacsul folytatja a repülést, majd egy sikoltással megdermed. Lucifer kineveti: győzött hát mégis „a vén hazugság!” A Föld Szelleme válaszol: korai a káröröm, Lucifer! Ádám csak érintette a Földön túli, embernek idegen világot. Ádám most már arra kéri kísérőjét, hogy vezesse vissza a Földre. Igaz, célját ismét nem érhette el. Ám: „A cél halál, az élet küzdelem, / S az ember célja e küzdés maga.” És ha a világ, mint a falanszterbeli tudós megjósolta, fagyhalált hal? Akkor is: vissza a Földre! Az emberi eszme, „Mindegy, kereszt vagy túdomány, szabadság / Vagy nagyravágy formájában hatott-e, / Előre vitte az embernemet”. A tudomány, az ész majd megtesz minden lehetőt, hogy a nyomorult véget elkerüljük. Vissza hát!

14. SZÍN. Hóval és jéggel borított, hegyes, fátlan vidék

Mégis bekövetkezett a komor jóslat. A Föld kihűlt. A természet, a táj és az élő ember is csak szánalmas korcs, még az Egyenlítő vidékén is. Amott egy eszkimó viskója, s gazdája – egy torzalak – most lép ki ajtaján, fókavadászatra készül. Korcs a lélek is, mely e testben lakozik: rettegve nézi az idegeneket, s mint istenek előtt borul térdre előttük. Szomszédait a létért harcolva már agyonverte, de új eszkimók bukkannak elő, s táplálékuk, a fóka egyre kevesebb. A nyomorult korcsember invitálására belépnek a viskóba. Az eszkimó neje – Éva ő, de mivé torzult ő is! – a vendég nyakába borul, ám állatira redukált lénye csak undort vált ki Ádámból. Segítség, el innen! „Ne lássam többé ádáz sorsomat: / A hasztalan harcot. Hadd fontolom meg: / Dacoljak-é még Isten végzetével.”

„Ébredj hát, Ádám! Álmod véget ért.”

15. SZÍN. Újra az ismert, pálmafás vidék

Ragyogó napfény. Ádám ifjúi alakjában kilép a kunyhóból, s körülnéz. Éva még bent alszik. Az első ember borzongva emlékszik álmára. Lucifer gúnyosan javasolja: nincs mit tenni, meg kell alkudni az elkerülhetetlen jövővel. Ádám ezt hazugságnak tartja, nem megoldásnak. Az akarat szabad, a Paradicsomról is lemondott érte. Neki kell döntenie, végzete ismeretében, melyik úton haladjon tovább. Egyéni szerencsében reménykedjék? A nem akkor is hordja láncait. Vagy vessen véget ő, az első ember a végzetnek, legyen öngyilkos, s mondja: vége a komédiának? Rajta áll, hogyan alakul a jövő. Ádám a szirt felé halad, ahonnan a mélybe vetheti magát s magával az egész emberiséget.

Éva lép ki a kunyhó ajtaján. Boldog titkot akar közölni: anyának érzi magát. Ádám megrendülve térdre rogy. „Uram, legyőztél” – mondja. Lucifer gunyoros-dühös szavakkal kommentálja a meglepő fordulatot, hisz az ember a nagyságról feledkezik meg, melyet neki, az ördögnek köszönhet. Az ég megnyílik, s megjelenik az Úr. Ő az egyetlen, aki felemelheti teremtményeit. Lucifer még most is méltatlankodik: kár volt bármi kezdeni azzal, „ki sárból, napsugárból összegyúrva / Tudásra törpe és vakságra nagy”. Ádám gyötrő kérdéseire az Úr nem ad álságosan biztató választ, nem ígér idilli boldogságot seM neki, sem nemének. Az ember sorsa saját kezében van. De: „Karod erős – szíved emelkedett: / Végetlen a tér, mely munkára hív.” Belső szózat kíséri küzdelmes útján, s ha az halkul, mellette e gyönge nő tiszta lelkülete. Lucifer pedig működhet tovább. Hideg tudása, dőre tagadása csak élesztő lesz, mely forrásba hozza az embert: eltántoríthatja egy percre, aztán mégis visszatér az útra. Angyalok Kara szól, Éva érti a dalt. Ádám felsóhajt: „Gyanítom én is... / Csak az a vég! – Csak azt tudnám feledni!” Az Úr kimondja a tragédia végszavát: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”

ZOLTAI DÉNES

(Forrás: 77 híres dráma190- 203. old. – Móra Könyvkiadó 1994.)