Költő, dráma- és esszéíró, műfordító. Felsőrácegres-pusztán született, négy osztályt végez a pusztai elemi iskolában, ezután gimnáziumba íratják. 1916-ban anyjával Budapestre költözik, ahol kereskedelmi iskolai tanulmányokat folytat. 1922-ben emigrál; Bécs, Berlin után Párizsba megy, a Sorbonne hallgatója. Megismerkedik az avantgárd művészettel, verseit ilyen szellemű lapok közlik. 1925-től az Illés családi név helyett Illyés néven publikál. Egy év múlva hazatér, s művészi pályája rövidesen más fordulatot vesz. Szakít az avantgárd kifejezésmóddal, s tárgyias verseket, életképeket ír. Kapcsolatba kerül korának jelentős alkotóival, így Babits Mihállyal, s egy ideig szoros barátság fűzi József Attilához. 1828-tól verseit szívesen közli a Nyugat, de a kolozsvári Korunk is.
Első kötetei, a NEHÉZ FÖLD (1928) és a SARJÚRENDEK (1931) még tartalmaznak laza asszociációkra épülő avantgárd műveket is, ám meghatározó vonásuk a tárgyias szemléletmód, a klasszicizáló költői magatartás. Műveiért 1931-ben korának jelentős művészeti elismerésében, Baumgarten-díjban részesül, amit még három alkalommal megkap. A HÁROM ÖREG (1932) és a HŐSÖKRŐL BESZÉLEK (1933) ugyanazt az élményanyagot szólaltatja meg, mint a több nyelvre lefordított, világhírnevet hozó PUSZTÁK NÉPE (1936). Illyés a puszták népe fiaként, a parasztság sorsának képviseletében a szerveződő népi írók mozgalmának meghatározó jelentőségű tagja lesz, a Válasz című folyóirat egyik vezető munkatársa. Ugyanakkor a nyugat társszerkesztője is, majd 1941-től, Babits halála után egyedül szerkeszti tovább a lapot Magyar Csillag néven.
1944-ben, a német megszállás alatt Illyést is letartóztatás fenyegeti, így bujdosni kényszerül. 1945-től a Nemzeti Parasztpárt tagja, országgyűlési képviselő, erről a tisztéről azonban rövidesen lemond. 1946-ban jelenik meg a HUNOK PÁRIZSBAN című regénye, majd sorra napvilágot látnak új verseskönyvei, válogatott kötetei. Az 1956-os forradalomban versével vesz részt, a híres EGY MONDAT A ZSARNOKSÁGRÓL cíművel. 1962-ben adják ki EBÉD A KASTÉLYBAN című kisregényét, amely a hajdani földbirtokosok és a hírneves pusztafi találkozását írja le, mintegy a Puszták népe epilógusaként. Két évvel később megjelenik tanulmányainak válogatott kötete. Az INGYEN LAKOMÁ-t pedig majd követi az ITT ÉLNED KELL (1976). 1979-ben jelenik megy ugyancsak önéletrajzi hátterű szép esszéregénye, a BEATRICE APRÓDJAI. 1983 tavaszán hal meg. Költészetét, drámaírói munkásságát (FÁKLYALÁNG, KÜLÖNC, TISZTÁK) rangos magyar és nemzetközi elismerések, díjak tükrözik.
Illyés Gyula talán legismertebb műve, a PUSZTÁK NÉPE azon szociográfiák közé tartozik, amelyekkel a népi írók a parasztság, a magyar falu, a vidék helyzetét kívánták feltárni s megdöbbentő adataikkal az ország közvéleményét felrázni (így: Féja Géza: VIHARSAROK, Kovács Imre: NÉMA FORRADALOM). A szépirodalmi szociográfia műfajába sorolható ez az alkotás, hisz az író a rácegresi és tüskepusztai személyes élményeit történeti és demográfiai adatokkal támasztja alá, illetve ezek tükrében elemzi őket. Húsz fejezetben tárja fel a magyarság ezen elesett rétegének mély nyomorúságát, s ad elemző diagnózist, az olvasónak felkavaró élményt.
PUSZTÁK NÉPE
„Puszta magyarul nemcsak azt a regényesen szabad, tengervégtelenség legelőt jelenti, amelyen Petőfi méneseinek körme dobog; a dunántúli magyar nyelven ezt egyáltalán nem jelenti, abból az egyszerű okból, mert ott ilyenek nincsenek. A Dunántúl a nagybirtok közepén épült néha egész faluszámba menő cselédlakások, istállók, fészerek és magtárak együttesét jelenti, amelyet azért nem lehet tanyának nevezni, mert a tanyán csak egy-két család él, ezeken meg néha száz-kétszáz is” – így írja le a szerző művének helyszínét és tulajdonképpeni tárgyát. A puszta világát, amely nemcsak abban különbözik a falutól, hogy szabályos rend szerint emelt épületei nincsenek bekerítve, hanem lakóinak viselkedésével, erkölcsi tulajdonságaival is. A puszták népe megőrizte ősi vonásait, nem házasodott még a szomszédos falusiakkal sem. Mélységes tekintélytisztelettel övezett minden nála feljebb valót, még akkor is, ha az közüle származott. A hazalátogató, magas hivatali ragot elért fiút a családi asztalnál oly dadogó alázattal eszik körül szülei, testvérei, mintha az isteni küldött volna. Innét, a puszták világából, a Sió és a Sárvíz közrefogta vidékről, Felsőrácegresről származik az író, aki – mint mondja – nem saját életéről akar rajzot adni, hanem egy népréteg lelkületét óhajtja föltárni. A regény az Illyés család történetén keresztül, a gyermekkori élményekre alapozva mutatja be ezt a népréteget és ezt a tájat. Hisz van e vidéknek történelme, múltja, csak jelene nincs. A Felsőrácegressel szomszédos Sárszentlőrincen tanult Petőfi, Borjádon egy sereg verset írt. A történelemből is kivette részét hajdan e nép, Béri Balogh Ádám kurucait, 48-an Görgey, Perczel csapatait támogatta. A harciasság, a lázadás szelleme mára azonban csak verekedésekben, a bicskázásokban őrződött meg.
Az Illyés család az apai ági felmenők között szinte csak juhászokat számlált. A másik ágon a nagymama olvasásszomja, igényessége határozta meg a család életét. Megalkudott a kastélyba érkezett francia nevelőnővel is, hogy az unokája francia nyelven tanulhasson – a pusztán. Az ír szüleinek házassága szerelmi házasság, amit a tiltások és a két család közti vallási ellentétek kovácsoltak össze. A bigottan vallásos és a pusztánál tovább nem látó apai agyszülők az unokákat minden látogatás idején enyhe ördögűzésnek vetették alá, amin a másik, szélesebb látókörű családban csak mosolyogtak. A két nagyapa persze férfiasan megbékélt, s hosszú történeteket meséltek egymásnak ifjúságukról, múltról, a jobbágyvilágról.
Paraszt és paraszt között a múlt kutatói közül kevesen láttak különbséget, noha az elkülönülés szinte már a honfoglalás idején megkezdődött. Kálmán király már rendeletet ad ki a földjükről elűzött parasztok visszahelyezésére, a 14. században pedig megjelennek a telekkel nem bíró, más házában élő zsellérek, majd a cselédek. Terheiket jelzi, hogy az általuk művelt földterület nagyobb volt, mint a jobbágyokra tartozó, ahogy az a múlt század eleji összeírás adataiból is kiderül: „A pusztákon, a nagybirtokon minden időben ritkább volt a lakosság, mint a jobbágyfalvak területén. Az 1828. évi összeírás szerint az akkori Magyarországon a 16-60 év közötti jobbágyok – a családfők – száma 564 643. A zselléreké és pusztai cselédeké 587 288”. „A birtokról elmaradt a parasztok ingyen munkája, a robot; a nyerészkedésre berendezkedő termelés pedig fokozottan kívánta az embert; a pásztornak volt becsülete. A cselédség igénye alig volt nagyobb, akár a rabszolgaidőkben – félig földbe ásott sárkunyhókban laktak, ruházatukat maguk készítették, szellemi szükségletüket teljesen kielégítette a népdal és az ugyancsak maguk készítette népművészet -, a legkisebb jobbítást is mennyei áldásként fogadták”. A múltban gyökeredzik a cselédség szinte kasztok szerinti elkülönülése is. Akit gyalogbéresnek szegődtettek, haláláig az maradt, arra sem igen volt példa, hogy valaki kocsissá lépett volna elő. Kocsist béresek közé helyezni, ez képtelenség, hisz a köztük ritkán előforduló házasság is szinte „fajfertőzésnek” hatott. A cselédek közül a pásztorok voltak a legrangosabbak, de a csikós lenézte a kanászt, azt meg a gulyás, tekintélyében pedig mindenük fölött állt a juhász, aki még a parasztoknál is följebb valónak tudta magát.
A pusztán az élet hajnali három órakor kezdődött, az istállóban ekkor volt az első etetés. A csikósok négykor keltek, a juhászok ötkor. Délben a summások közös tálból ettek, a béresek elkülönülve, megadva a módját, még akkor is, ha az ebéd nem volt egyéb üres kenyérnél. Az esti etetés után a másnapi munkarend átvételével hazamentek a béresek. A vacsorát ki-ki a közös konyhában fogyasztotta, térde közé fogva a bögrét vagy a tányért. Vasárnap vidámabb volt az élet. A déli etetés után az öregebb béresek az istálló küszöbére ülve diskuráltak, a lányok is kiöltöztek, de már nem a régi népviseletbe, hanem az újmódiba. Néha citeraszó hallatszott, s a lányok, legények vontatott éneke. Vígat sose daloltak. A pihenésnek az ötórai etetés vetett véget, s újrakezdődött a puszta robotja.
Az embertelenül nehéz munkát súlyosbította a cseléd kiszolgáltatottsága. „Arculcsapásban a pusztai harminc-harmincöt éves koráig részesül. Aztán rendszerint csak hátulról kap a tarkóra vagy a nyakba, de leginkább csak egyet.” Rendeletek szabályozzák a gazda jogait, a megdorgálás, a fenyítés módozatait, a szabad költözködési, munkavállalási jog megtagadását. A cseléd jogállására viszont jellemző, hogy a munkaidőt a törvény a „vidék szokásának”, „a gazdaság rendjének” rendeli alá.
A szitkokat a cselédek közönnyel fogadták. Személyes kapcsolataikban nem volt helye a formaságoknak, hisz állandóan együtt voltak. Érintkezéseik keresetlen hangja mégis döbbenettel töltheti el a kívülállót. A káromkodási cifrázásában a puszták népe ritka találékonyságot és képzelőerőt mutatott. A gyakori és szinte rituális veszekedésekben, verekedésekben fejlődésre bőven adódott alkalom. Az asszonyok szerették gyerekeiket, de olykor vad szitkozódással akkorát vágtak rájuk, hogy félő volt, a gyerek nem mozdul többet. A családfők asszonyaikat rendszeresen szíjjal verték, míg azoknak az illem tiltotta a védekezést. A férfiak egymás között – néha csak egy-egy ártatlan célzásra – úgy összekapnak, hogy egyik-másik vérbe fagyva maradt a küzdőtéren. A vérontás hagyományos alkalma a búcsú volt, helyszíne pedig Ozora. A cselédség lelkivilágát persze nemcsak a veszekedések, hanem a megbékélés, az ünnepek tisztelete is jellemezte. Szerettek ajándékozni uraiknak is, egymásnak is. A disznóöléses kóstolóból, a gyermekágyas asszonynak küldött ajándékból gyakran még az ellenséges családoknak is jutott. Tavaszi, téli ünnepeiket társas vigalommá varázsolták. Az ököristálló elő állított májusfát pünkösd szombatján kidöntötték, majd ajándékokkal teleaggatva újra felállították. Ezt követte a fára mászás vigassága, majd pedig a tánc, a mulatság, amely addig tartott, míg össze nem verekedtek.
A puszta világához hozzátartozott a nyomorúságos szegénység is. Mivel a cselédség önálló gazdálkodást nem folytathatott, fizetségéből kellett megélnie úgy, hogy egy öttagú családban egy főre naponta két fillér jutott. Így aztán a szegény családok folyton répalevest ettek, a gyerekek pedig állandóan éhesek voltak, de hiába üvöltöttek, rugdosták a kenyeresládát, az lakatra volt zárva. A cselédeknek nemhogy önálló lakása, de szobája sem volt. Egy-egy helyiségben gyakran több generáció is élt, közösségivé téve így minden pillanatot, a fogantatástól a halálig.
Családi életében a legfontosabb esemény a lakodalom volt. Annak olyannak kellett lenni, hogy „megemlegessék”. Ez volt a pusztaiak életében az első és az utolsó gondtalan ünnep. A párválasztás különben már gyermekfővel megkezdődött, hisz a pusztai már kisgyermekkorában tisztába jött az élet rejtelmeivel, s aztán utánozta a felnőtteket. Ennélfogva a párkapcsolatok, férfi és nő viszonya is sajátos értékrend szerint alakult. Különösen, hogy a pusztai lányok ki voltak szolgáltatva a gazdatiszt, az intéző kívánságainak, így az erkölcs kérdését is prózai tárgyilagossággal ítélték meg.
A munka alól csak az iskolás évek alatt mentesült a cseléd. A kápolnával egybeépített intézményt mindenki rossz szemmel nézte: az uradalom, mert a költségeket neki kellett viselnie, a szülők, mert az iskolalátogatásért a gyerekek nem kaptak napszámot. Olvasni mindenki megtanult, aki azonban írni is tudott, az költő hírébe keveredett. A pusztaiak egyébként keveset hallottak a világról. A földesúr, de még a gazdatiszt sem ereszkedett le hozzájuk. Néha vándorok érkeztek, azok hozták a híreket: koldusok, summások, tudós emberek, akik gyógyítottak. Az orvosban ugyanis a pusztai ember nem bízott meg.
A pusztát minden év október 31. körül különös izgalom fogta el: az uradalom ezen a napon tudatta, kit tart meg, és kit bocsát el. Akinek menni kellett vagy menni akart, más munkaadó után nézett, vagy beköltözött a faluba. Így kerültek az író anyai nagyszülei Cecére. A cselédségből keveseknek sikerült fölfelé kitörni. A béresektől nem vették jó néven a műveltségre törekvést. A cecei nagyanya erélyének köszönhetően, a gyermek Illyés Gyulát gimnáziumba íratták, megalapozva az írói pályát, melynek eredménye ez a mű is.
N. HORVÁTH BÉLA
(Forrás: 66 híres magyar regény 429-343. old. – Móra Könyvkiadó 1995.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése