Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.
Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él
s mint fán se nő egyforma-két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.
Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt
s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt
a csönd s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn s ahogy azt mondta nemrég:
2Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére és futott, telefonált
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.
Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez épen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer.
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.
Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él
s mint fán se nő egyforma-két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.
Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt
s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt
a csönd s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn s ahogy azt mondta nemrég:
2Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére és futott, telefonált
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.
Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez épen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer.
A hagyomány modernizálása ez a vers, hiszen a finnugor népek legelső nyelvi-irodalmi értékű szövegére, a Pray-kódexben megtalált HALOTTI BESZÉD-re utal, azaz közel hét évszázadot ível át eme kapcsolódás. A HALOTTI BESZÉD ünnepélyes gyászbeszéd, liturgiai textus, amelynek csak első két szavát kelti életre Kosztolányi verse, a folytatás azonban már a legkevésbé sem ünnepi. Míg a régi magyar szöveg az ember isteni teremtésére és bűnbeesésére hivatkozik, addig költőnk meglepő módon éppen a mindennapiságot hangsúlyozza, nem kevés iróniával a hangjában és utalásaiban. Ez az irónia – többek között – éppen abban mutatkozik meg, hogy újra meg újra felesel egymással az elhunyt életének hétköznapisága és a temetés pillanatának megszokott, szükségszerű ünnepélyessége. A temetésen jelen lévők pedig nemcsak az elhunyt, de saját maguk iránt is részvétet éreznek. Ezt a hagyományt Kosztolányi tovább is örökíti, hiszen ifjabb kortársa, Márai Sándor 1950-ben úgyszintén HALOTTI BESZÉD címen fogalmazza majd meg az otthontalanság elégiáját, az emigráció súlyos létállapotát, Kányádi Sándor pedig 1980-ban Kacsó Sándort búcsúztatja „halotti beszéddel” (VISSZAFOJTOTT SZAVAK A HÁZSONGRÁDBAN).
Sokáig értelmezték úgy Kosztolányi sorait, mint a búcsúversek egyikét (ilyen egyébként a HAJNALI RÉSZEGSÉG és az ÉNEK A SEMMI-ről), vagyis a költő mintegy a saját temetésére írta volna meg a gyászbeszédet a közelgő halál tudatában. A vers viszont már 1933. április 16-án megjelent a Pesti Naplóban. Kosztolányi pedig csak mintegy fél évvel később észlelte ínyén a bíborvörös foltokat, amelyekről hamarosan kiderült, hogy a rosszindulatú betegség előjelei. Kosztolányi Dezsőné visszaemlékezéseiből az is tudható, hogy családjuk barátjának, dr. Dubovie Hugó vegyészmérnöknek a halála volt a vers közvetlen indítéka (így válik talán még érthetőbbé a versvégi, a végleges megszűnést, a semmibe foszlást érzékeltető sor utolsó eleme, amely szerint már hiábavaló az érzelem, az értelem s a tudomány is: „Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer”.) Ezzel együtt a költő természetesen a maga halálát is megélhette a temetés, illetve a versírás pillanatában, hiszen a halált először mindannyian mások halálában érzékeljük. A nemrég elhunyt Nobel-díjas író, Elias Canetti szavaival: mindannyian túlélők vagyunk, s tudjuk, hogy minket is túlélnek mások. A középkori liturgikus szöveg két kezdőszavának felidézésében tehát benne rejlik a halál érzékelhető közelsége, a feleimben pedig a felebarát jelentés is, azaz a költő számára is egyszerre látvány, látható példa és tanulság is a halál ténye, ezért mondhatja szinte biblikus, zsoltáros zengéssel: „Okuljatok mindannyian e példán”.
Ez idő tájt valóban sokasodnak azok a művek, amelyekben halottait siratja el, így a BÖLCSŐTŐL A KOPORSÓIG, a HALOTTAK, az AZOKRÓL, AKIK ELTŰNTEK, a TÓTH ÁRPÁD HALOTTAI MASZKJA vagy az Osvát Ernő halálára írt két költeménye (OSVÁT ERNŐ A HALOTTASÁGYON; SZELLEMIDÉZÉS A NEW YORK-KÁVÉHÁZBAN). Mindegyik előképe a Halotti beszédnek. De az is igaz, hogy a halál gondolata, motívuma egész életművét végigkíséri. S ez a halálélmény a gyerekkorból fakad, gondoljunk csak A SZEGÉNY KISGYERMEK PANASZAI című ciklusára! Így nem meglepő az sem, hogy amikor (tízévi munka eredményeként) 1913-ban megjelenteti a MODERN KÖLTŐK című fordításgyűjteményét, menyi halállal foglalkozó költeményt válogatott a kötetbe. Egyik-másik mintául is szolgálhatott a Halotti beszédhez, mint Whitmann VALAKINEK, AKI NEMSOKÁRA MEGHAL, Baudelaire HALÁL, VÉN KAPITÁNY..., Hebbel A SÍR, Hofmannsthal A MULANDÓSÁG című verse. Példát jelenthetett kedves költője, Csokonai Vitéz Mihály is, aki 1804. április 15-én írta meg Rhédei Lajos feleségének temetésére HALOTTI VERSEK című művét, amelyben – többek közt – az emberlét lényegét kutatja: „Sem több, sem kevesebb, csak ember lehetek, / Sem barom, sem angyal lenni nem szeretek”. Hasonló kérdéssel foglalkozik a Kosztolányinak szintén oly kedves Rilke is a DUINÓI ELÉGIÁK-ban.
Ez a halálközelség-érzés ekkor szinte benne volt a levegőben. Mert bár valamikor rég Epikurosz (i. e. 341-i. e. 270) úgy gondolta, hogy a halál nem tartozik ránk, a Kosztolányira is ható Schopenhauer (1788-1860) azt vallotta: „A halál a filozófia tulajdonképpen inspiráló géniusza vagy múzsája”, Hofmannsthal pedig így írt: „Csak holtan tudom, hogy vagyok.” A Kosztolányinál alig egy évvel idősebb Balázs Béla pedig ezt a címet adja első bölcseleti munkájának: HALÁLESZTÉTIKA, s megállapítja, hogy az élet titok, mindannyian titkot hordunk magunkban, és hogy „az életöntudatnak feltétele a halál, vagyis a művészetnek feltétele a halál. A HALÁL AZ ÉLET FORMÁJA. A vége, mint kontúr a rajzé, a határa az alaknak, mely a formáját adja.”
Igen: az, hogy Kosztolányi oly gyakran szól a halálról, éppen azt jelenti, hogy igazán „életes” költő, mindig az életről beszél, mint ahogy ki is mondja a MAGÁNBESZÉD-ben: „Az életet szerettem. Azt, ami lüktet / azt, ami vágtat a vér rohamán”. És a HALOTTI BESZÉD, barátja halála is csak alkalom arra, hogy ne a halálról, hanem az életről beszéljen, hogy elmondhassa, az élet maga a csoda. (Egyébként a csoda, a rácsodálkozás is olyan motívum, amelyre már a korai művekben is rálelhetünk.) Bár az elhunytat nem ruházza föl semmilyen különleges tulajdonságokkal, csak a maga szürkeségében mutatja be („Nem volt nagy és kiváló”), mégis így, sőt éppen ezért puszta létében is egyedüli csoda, gazdag „kincstár” az ember. Osvát Ernőnek, a Nyugat kitűnő szerkesztőjének halálakor ezt írta: „Nincs teremtmény, bármily jelentéktelen is, aki ne válnék jelentőssé végső perceiben”.
A HALOTTI BESZÉD „hőse” is, bár az új tárgyiasság regényeinek semmitmondó figuráit vagy a Kosztolányi-elbeszélések kisemberét látszik megtestesíteni, mégis „egyedüli példány”, és titka ebben az egyszeriségben, megismételhetetlenségben rejlik. Nem más ez, mint az emberlét tragikumán érzett részvét megfogalmazása, ezért kerül enjambement-ba és rímszerkezetbe, tehát mindig kiemelt helyzetbe, bevésődve egyúttal az olvasó tudatába az egyedüliség. A vers kompozícióját egyébként is elsősorban az adja, hogy a költő ritmikusan váltogatja, feleselteti egymással az eltúlzott, hangsúlyozott köznapiságot és az ennek ellenére érzékelhető kivételességet: mindkettő ugyanabban gyökerezik, magában az életben, amelynek lényege a sorsszerű elmúlás. Ezért a kétfajta létige: a nincs és a van, az embert pedig az teszi igazán csodává, hogy mindegyikünk unikum, kis univerzum.
A Nyugat első nemzedékének talán egyik legnagyobb vívmánya éppen ez volt, az individuum felfedezése és féltése. Mert bár a költő bizonyos, az olvasó felé is kikacsintó fölénnyel – ismét Canetti szavával: a túlélő fölényében – szemléli ügyködő, enni-inni kérő, cigarettázó kisemberét (a játékosan mesterkélt rímek mintha még gúnyolódnának is: hő volt – ő volt; hangja – harangja; telefonált – fonált; meredt a – cigaretta), ugyanakkor szinte eszményíti is, úgy ír elhunytáról, megszűntéről, mint a tragédiákról, a katasztrófákról szokás. Úgy hangsúlyozza a váratlanságot, mintha hirtelen minden megszűnni látszanak, hiszen „összedőlt a kincstár”, már soha nem hallható hangja „vízbe süllyedt templomok harangját” idézi, vagy műalkotásokra utal, hasonlatot keresve: ereklye, szobor, ékírás.
Könnyen elfogadnánk ezt az eszményítést, ha egy művészről, netán épp egy költő-íróról volna szó A JÉZUS HALÁLA szerzőjének, Renard-nak a halálakor írta a fiatal Kosztolányi a következő sorokat: „Valami mélyen tragikus van egy igazi író halálában. Nemcsak egy ember halt meg, hanem még valami. Egy kedély aludt ki, egy sajátosan egyéni látás veszett el, egy világ szűnt meg örökre, mindörökre. Nincs mód pótolni. Az író egy univerzum, és Jules Renard is az volt... ha ez az ember egyszer lecsukja a szemét, vége a művészetének is, és az örökkévalóság határtalan messzeségében soha-soha se születik hozzá hasonló.” Ezúttal viszont egy akárki (a hofmannsthali Jedermann) a hős, pontosabban: az antihős. És mégis kivételesnek láttatja a költő. Miért? Mert a részvét kapcsán e jelentéktelen ember is eszmény lesz, mert – sugallja Kosztolányi – minden ember, minden élet, maga a puszta létezés: érték.
Ezt a kettősséget, eszmény és köznapiság egymásba játszását segíti megvalósulni a kompozíció és a stílus is: így váltják egymást a szimbolizmus szinte szentenciaszerű általánosításai és a szecesszió jelenetező, tablókban gondolkodó, a kis konkrétumokban gazdag érzékletessége. Egy emberről van itt szó, de úgy, hogy egyúttal minden emberről minden embernek fogalmazódik meg az üzenet: a részvét, a tragikum üzenete. Mindezt nem képes más feloldani, mint a mese, amely azt is tudja, ami nem volt, ami a valótlannak is realitást ad, ahol, mint a mítoszokban is, megtalálható a nagy csodálkozás, mert a mese lehet akár maga az öntudatlanság is. Ezért szól tehát éppen úgy a vers utolsó sora, mintha egy mese kezdetét olvasnánk, felidézve persze tudatunkban a mese befejezésének formuláit is: „Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.”
A HALOTTI BESZÉD hangulatát azért sem mondhatjuk pesszimistának, mert Kosztolányi késői költészetében rátalált egy olyan parlando hangra, mely eleve természetessé, emberivé avatja legkomorabb következtetéseinek végkicsengését is. Ezt még csak fokozza a „meses” egyszerűsége, és bár ezzel ugyan nem nyújt vigaszt az elmúlással szemben, de segít átélni a halál emberi méltósággal történő elfogadásának lehetőségét.
SZIGETI LAJOS SÁNDOR
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ (1885-1936) költő, prózaíró, műfordító. Szabadkán születet és tanult, később a pesti bölcsészkar hallgatója, majd újságíró. A SZEGÉNY KISGYERMEK PANASZAI című kötetével vált a Nyugat-korszak legnépszerűbb modern költőjévé. Igazi homo aestheticus: ragyogó stiliszta. 1933-ban jelent meg a legnagyobb sikert aratott prózakötete, az ESTI KORNÉL. Lírájának csúcspontját az 1935-ben kiadott SZÁMADÁS című kötete adta. Időközben diagnosztizálták ínyrákját, megműtötték, besugárzásokat kapott Stockholmban. József Attila KOSZTOLÁNYI, Radnóti ÉNEK A HALÁLRÓL című versével búcsúzott tőle. Az utókor mindig zavarban van, hogy költőként vagy prózaíróként értékelje többre.
Sokáig értelmezték úgy Kosztolányi sorait, mint a búcsúversek egyikét (ilyen egyébként a HAJNALI RÉSZEGSÉG és az ÉNEK A SEMMI-ről), vagyis a költő mintegy a saját temetésére írta volna meg a gyászbeszédet a közelgő halál tudatában. A vers viszont már 1933. április 16-án megjelent a Pesti Naplóban. Kosztolányi pedig csak mintegy fél évvel később észlelte ínyén a bíborvörös foltokat, amelyekről hamarosan kiderült, hogy a rosszindulatú betegség előjelei. Kosztolányi Dezsőné visszaemlékezéseiből az is tudható, hogy családjuk barátjának, dr. Dubovie Hugó vegyészmérnöknek a halála volt a vers közvetlen indítéka (így válik talán még érthetőbbé a versvégi, a végleges megszűnést, a semmibe foszlást érzékeltető sor utolsó eleme, amely szerint már hiábavaló az érzelem, az értelem s a tudomány is: „Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer”.) Ezzel együtt a költő természetesen a maga halálát is megélhette a temetés, illetve a versírás pillanatában, hiszen a halált először mindannyian mások halálában érzékeljük. A nemrég elhunyt Nobel-díjas író, Elias Canetti szavaival: mindannyian túlélők vagyunk, s tudjuk, hogy minket is túlélnek mások. A középkori liturgikus szöveg két kezdőszavának felidézésében tehát benne rejlik a halál érzékelhető közelsége, a feleimben pedig a felebarát jelentés is, azaz a költő számára is egyszerre látvány, látható példa és tanulság is a halál ténye, ezért mondhatja szinte biblikus, zsoltáros zengéssel: „Okuljatok mindannyian e példán”.
Ez idő tájt valóban sokasodnak azok a művek, amelyekben halottait siratja el, így a BÖLCSŐTŐL A KOPORSÓIG, a HALOTTAK, az AZOKRÓL, AKIK ELTŰNTEK, a TÓTH ÁRPÁD HALOTTAI MASZKJA vagy az Osvát Ernő halálára írt két költeménye (OSVÁT ERNŐ A HALOTTASÁGYON; SZELLEMIDÉZÉS A NEW YORK-KÁVÉHÁZBAN). Mindegyik előképe a Halotti beszédnek. De az is igaz, hogy a halál gondolata, motívuma egész életművét végigkíséri. S ez a halálélmény a gyerekkorból fakad, gondoljunk csak A SZEGÉNY KISGYERMEK PANASZAI című ciklusára! Így nem meglepő az sem, hogy amikor (tízévi munka eredményeként) 1913-ban megjelenteti a MODERN KÖLTŐK című fordításgyűjteményét, menyi halállal foglalkozó költeményt válogatott a kötetbe. Egyik-másik mintául is szolgálhatott a Halotti beszédhez, mint Whitmann VALAKINEK, AKI NEMSOKÁRA MEGHAL, Baudelaire HALÁL, VÉN KAPITÁNY..., Hebbel A SÍR, Hofmannsthal A MULANDÓSÁG című verse. Példát jelenthetett kedves költője, Csokonai Vitéz Mihály is, aki 1804. április 15-én írta meg Rhédei Lajos feleségének temetésére HALOTTI VERSEK című művét, amelyben – többek közt – az emberlét lényegét kutatja: „Sem több, sem kevesebb, csak ember lehetek, / Sem barom, sem angyal lenni nem szeretek”. Hasonló kérdéssel foglalkozik a Kosztolányinak szintén oly kedves Rilke is a DUINÓI ELÉGIÁK-ban.
Ez a halálközelség-érzés ekkor szinte benne volt a levegőben. Mert bár valamikor rég Epikurosz (i. e. 341-i. e. 270) úgy gondolta, hogy a halál nem tartozik ránk, a Kosztolányira is ható Schopenhauer (1788-1860) azt vallotta: „A halál a filozófia tulajdonképpen inspiráló géniusza vagy múzsája”, Hofmannsthal pedig így írt: „Csak holtan tudom, hogy vagyok.” A Kosztolányinál alig egy évvel idősebb Balázs Béla pedig ezt a címet adja első bölcseleti munkájának: HALÁLESZTÉTIKA, s megállapítja, hogy az élet titok, mindannyian titkot hordunk magunkban, és hogy „az életöntudatnak feltétele a halál, vagyis a művészetnek feltétele a halál. A HALÁL AZ ÉLET FORMÁJA. A vége, mint kontúr a rajzé, a határa az alaknak, mely a formáját adja.”
Igen: az, hogy Kosztolányi oly gyakran szól a halálról, éppen azt jelenti, hogy igazán „életes” költő, mindig az életről beszél, mint ahogy ki is mondja a MAGÁNBESZÉD-ben: „Az életet szerettem. Azt, ami lüktet / azt, ami vágtat a vér rohamán”. És a HALOTTI BESZÉD, barátja halála is csak alkalom arra, hogy ne a halálról, hanem az életről beszéljen, hogy elmondhassa, az élet maga a csoda. (Egyébként a csoda, a rácsodálkozás is olyan motívum, amelyre már a korai művekben is rálelhetünk.) Bár az elhunytat nem ruházza föl semmilyen különleges tulajdonságokkal, csak a maga szürkeségében mutatja be („Nem volt nagy és kiváló”), mégis így, sőt éppen ezért puszta létében is egyedüli csoda, gazdag „kincstár” az ember. Osvát Ernőnek, a Nyugat kitűnő szerkesztőjének halálakor ezt írta: „Nincs teremtmény, bármily jelentéktelen is, aki ne válnék jelentőssé végső perceiben”.
A HALOTTI BESZÉD „hőse” is, bár az új tárgyiasság regényeinek semmitmondó figuráit vagy a Kosztolányi-elbeszélések kisemberét látszik megtestesíteni, mégis „egyedüli példány”, és titka ebben az egyszeriségben, megismételhetetlenségben rejlik. Nem más ez, mint az emberlét tragikumán érzett részvét megfogalmazása, ezért kerül enjambement-ba és rímszerkezetbe, tehát mindig kiemelt helyzetbe, bevésődve egyúttal az olvasó tudatába az egyedüliség. A vers kompozícióját egyébként is elsősorban az adja, hogy a költő ritmikusan váltogatja, feleselteti egymással az eltúlzott, hangsúlyozott köznapiságot és az ennek ellenére érzékelhető kivételességet: mindkettő ugyanabban gyökerezik, magában az életben, amelynek lényege a sorsszerű elmúlás. Ezért a kétfajta létige: a nincs és a van, az embert pedig az teszi igazán csodává, hogy mindegyikünk unikum, kis univerzum.
A Nyugat első nemzedékének talán egyik legnagyobb vívmánya éppen ez volt, az individuum felfedezése és féltése. Mert bár a költő bizonyos, az olvasó felé is kikacsintó fölénnyel – ismét Canetti szavával: a túlélő fölényében – szemléli ügyködő, enni-inni kérő, cigarettázó kisemberét (a játékosan mesterkélt rímek mintha még gúnyolódnának is: hő volt – ő volt; hangja – harangja; telefonált – fonált; meredt a – cigaretta), ugyanakkor szinte eszményíti is, úgy ír elhunytáról, megszűntéről, mint a tragédiákról, a katasztrófákról szokás. Úgy hangsúlyozza a váratlanságot, mintha hirtelen minden megszűnni látszanak, hiszen „összedőlt a kincstár”, már soha nem hallható hangja „vízbe süllyedt templomok harangját” idézi, vagy műalkotásokra utal, hasonlatot keresve: ereklye, szobor, ékírás.
Könnyen elfogadnánk ezt az eszményítést, ha egy művészről, netán épp egy költő-íróról volna szó A JÉZUS HALÁLA szerzőjének, Renard-nak a halálakor írta a fiatal Kosztolányi a következő sorokat: „Valami mélyen tragikus van egy igazi író halálában. Nemcsak egy ember halt meg, hanem még valami. Egy kedély aludt ki, egy sajátosan egyéni látás veszett el, egy világ szűnt meg örökre, mindörökre. Nincs mód pótolni. Az író egy univerzum, és Jules Renard is az volt... ha ez az ember egyszer lecsukja a szemét, vége a művészetének is, és az örökkévalóság határtalan messzeségében soha-soha se születik hozzá hasonló.” Ezúttal viszont egy akárki (a hofmannsthali Jedermann) a hős, pontosabban: az antihős. És mégis kivételesnek láttatja a költő. Miért? Mert a részvét kapcsán e jelentéktelen ember is eszmény lesz, mert – sugallja Kosztolányi – minden ember, minden élet, maga a puszta létezés: érték.
Ezt a kettősséget, eszmény és köznapiság egymásba játszását segíti megvalósulni a kompozíció és a stílus is: így váltják egymást a szimbolizmus szinte szentenciaszerű általánosításai és a szecesszió jelenetező, tablókban gondolkodó, a kis konkrétumokban gazdag érzékletessége. Egy emberről van itt szó, de úgy, hogy egyúttal minden emberről minden embernek fogalmazódik meg az üzenet: a részvét, a tragikum üzenete. Mindezt nem képes más feloldani, mint a mese, amely azt is tudja, ami nem volt, ami a valótlannak is realitást ad, ahol, mint a mítoszokban is, megtalálható a nagy csodálkozás, mert a mese lehet akár maga az öntudatlanság is. Ezért szól tehát éppen úgy a vers utolsó sora, mintha egy mese kezdetét olvasnánk, felidézve persze tudatunkban a mese befejezésének formuláit is: „Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.”
A HALOTTI BESZÉD hangulatát azért sem mondhatjuk pesszimistának, mert Kosztolányi késői költészetében rátalált egy olyan parlando hangra, mely eleve természetessé, emberivé avatja legkomorabb következtetéseinek végkicsengését is. Ezt még csak fokozza a „meses” egyszerűsége, és bár ezzel ugyan nem nyújt vigaszt az elmúlással szemben, de segít átélni a halál emberi méltósággal történő elfogadásának lehetőségét.
SZIGETI LAJOS SÁNDOR
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ (1885-1936) költő, prózaíró, műfordító. Szabadkán születet és tanult, később a pesti bölcsészkar hallgatója, majd újságíró. A SZEGÉNY KISGYERMEK PANASZAI című kötetével vált a Nyugat-korszak legnépszerűbb modern költőjévé. Igazi homo aestheticus: ragyogó stiliszta. 1933-ban jelent meg a legnagyobb sikert aratott prózakötete, az ESTI KORNÉL. Lírájának csúcspontját az 1935-ben kiadott SZÁMADÁS című kötete adta. Időközben diagnosztizálták ínyrákját, megműtötték, besugárzásokat kapott Stockholmban. József Attila KOSZTOLÁNYI, Radnóti ÉNEK A HALÁLRÓL című versével búcsúzott tőle. Az utókor mindig zavarban van, hogy költőként vagy prózaíróként értékelje többre.
(Forrás: Száz nagyon fontos vers – Versek és versmagyarázatok 259-263. old. – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése