Nálunk,
a külső városban csütörtökön és pénteken szeretnek meghalni az emberek, hogy
vasárnap lehessen a temetés. Mert a vasárnap munkaszünetje épp úgy hozzá
tartozik a temetés díszéhez, mint a fáklyafény meg a muzsika. Mit ér a
leggyönyörűbb temetés is, ha nincsen közönsége:
És
pénteken egész tolakodás van, hogy ki haljon meg előbb. A legügyesebbek úgy intézik
a dolgot, hogy az ő temetésükre vasárnap délután háromkor vagy négykor kerüljön
a sor. Ezek a gála-temetések.
Ilyenkor
a gyászoló gyülekezet megszaporodik a kiránduló közönséggel. A halottat, a
többi szobaúr kívánságára, leviszik a lakásából az utcára, ha lehet: a
Kálvária-térre; s mialatt a kíséret átlépked a síneken, a villámos illedelmesen
várakozik. A pap jön, lát és győz; aztán Szent-Mihály lova megindul a kőbányai
temető felé. A gyászoló gyülekezet gyalog követi; az egyleti omnibusz csak a dekórum
kedvéért bukdácsol a menet után. De a halottas kocsi mellett fáklyások
lépdelnek, s odább a veteránok zenekara Dom
Sebastian gyász-indulóját fújja.
Némelyik
halottnak a kedves nótáit is eljátsszák. Végre elérte, hogy egyszer
kimulathatja magát.
Az
emberek különböző okokból halnak meg. A legtöbben puszta kénytelenségből.
Nálunk, a külső városban nem így van. Nálunk sokan azért halnak meg, mert nem
tudnak okosabbat tenni; mások időtöltésből, a legtöbben a szép temetésért.
A
halál egy ünnepélyt ígér nekik, amelynél ők a fő-személyek, nagy sokadalmat,
bámuló közönséget, fáklyát és zeneszót; s mindezt az ő tiszteletükre. És a
halál becsületes fickó, aki megtartja a szavát. A szép temetés olyan öröm,
amelyre bizton számíthatnak, ha az egyletben pontosan fizetik a tagdíjakat.
Azért mennek oly boldogan a temetésekre, mert bizonyosak benne, hogy annak
idején ők is számíthatnak erre az ünneplésre.
A
temetés az egész külső város öröme. Az esküvő már csak kevesek mulatsága, mert
az esküvő drága. A vőfélyek sokat esznek, s a kétlovas komfortáblik
megfizettetik azt az időt is, amikor az ember nem ül a kocsiban. Az esküvőt
rendesen egy-egy könnyelmű pillanat s nevezetesen: nagyobb fokú heveny
alkoholmérgezés szokta megelőzni a vőlegény részéről. Aztán az esküvőben csak
az ér valamit, hogy az új pár lefotografáltatja magát. A narancsvirágos
menyasszony odaállítja maga elé mind az öt gyerekét, a vőlegény a helyzethez
illő tisztes ábrázatot vág, s a masina egy pillanat alatt megörökíti a
menyasszonyi fátyolt, a narancsvirágot és az egész családot.
Az
esküvő inkább csak a gyerekek egy nagyobb szabású karácsonya, s az élet három
nagy momentuma közül egyes-egyedül a temetés az, amelynek ünneplését át szokás
adni a nagy nyilvánosságnak. Mert ha az esküvő ritka és szűk körű, a születések
dolgában már éppen a legnagyobb homály szokott uralkodni.
Mi
például azt hittük, hogy Ottó a negyedik emeleten lakó esztergályos-legénynek a
fia. Ez a hiedelem nem volt minden alap nélkül való, de kiderült, hogy az
esztergályos-legény nem volt Ottónak az apja, sőt kiderült az is, hogy az öreg
asszony is csak mostohaanyja volt Ottónak. Ottó úgy maradt rá az elsőtől, aki
nem tudni honnan hozta.
Igen
hamar készen leszek Ottó életének az elbeszélésével. Mint nálunk a külső
városban már egyáltalán szokás, Ottó is csak a halálával tett szert némelyes
nevezetességre.
Nem
rajta múlt szegényen, hogy nem sikerült az élet színpadán feltűnést keltenie. A
házban kikötött minden cseléddel s igen rossz fiú hírében állott. De ezen a
módon a mi tájékunkon bajos érvényesülni.
Nem
csak feltűnnie, megélnie sem sikerült. Az úrias néven kívül fölötte keveset
örökölt a földi jókból. Télen-nyáron egy szál zeke volt rajta, s ez a vékony
zeke addig járt az iskolába, míg egyszer alaposan átjárta az északi szél.
Még
akkor is hallgatott róla a krónika, mikor már delíriumban feküdt a szobájukban.
Életének erről az utolsó és rövid időszakáról csak az incidens került
nyilvánosságra. A doktort elhívták, de a háznépnek munkára kellett menni, s
Ottót egyszerűen becsukták fantazmagóriáival. A doktor eljött, de nem tudott a
beteghez bemenni.
Az
egyleti doktor úr haragját nem írom le, tessék elképzelni. Mikor újra
előkerült, Ottó már csak hébe-hóba volt rongyos kis eszméleténél, s egy
született mezítlábas makacsságával vonakodott a doktor úr kérdéseire értelmes
feleleteket adni. A doktor úr úgy találta, hogy Ottó aligha tagja a nemzeti
kaszinónak, s azzal fenyegetőzött, hogy ha meg nem embereli magát, a
tettlegesség mezején lesz kénytelen találkozni vele. Minthogy fenyegetését nem
váltotta be, az incidens nem keltett semmi szenzációt, s azóta már
elfelejtődött volna, ha Ottó véletlenül meggyógyul.
Ottó
azonban oly engedetlen és rossz fiú volt, hogy meghalt. Gyertyákat gyújtottak
meg mellette, a ház összes asszonyai bementek hozzá, egyszerre mindenki róla
kezdett beszélni. Ottó meghalt.
És
itt kezdődik az ő históriájának nevezetesebbik része.
Egyszerre
nyilvánvalóvá lett, hogy Ottó a legszebb halott a világon. Sőt, kitudódott az
is, hogy életében is nagyon szép fiú volt. Szép, jó és barátságos fiú. Mindenki
tudott valami kis történetet, mely kétségtelenné tette, hogy Ottó maga volt a
szívesség és az előzékenység. Ottó egyszerre barátja lett mindazoknak, akik
nemrégiben még pofonokat ígértek neki.
A
látogatók egymásnak adták a kilincset, s megegyeztek benne, hogy Ottót szépen
kell eltemetni. Előbb csak a negyedik emeleten beszéltek róla, de másnap már az
egész ház tele volt életének és halálának apró körülményeivel. S az egész ház
előre örült a szép temetésnek.
Mindenki
hálás volt iránta, hogy oly jó volt s lehetővé tett egy újabb megható
ünnepélyt. A negyedik emelettől a pincelakásokig mindenki büszke volt a ház
halottjára.
A
temetés délelőttjén Ottó oly nagy emberré vált, amilyen észrevétlen, üldözött
kis lény volt világéletében. Ottó soha, lázas álmaiban sem ábrándozhatott
ekkora világhírről.
Vasárnap
délután, fáklyafény mellett temették el; a veteránok Dom Sebastian gyászindulóját fújták s az egész ház kikísérte a
koporsóját. Egy babvirágos ruhájú úri asszonyka, a harmadik emeleti órás
felesége, aki sokszor leküldötte a kisfiút a fűszereshez, meg is siratta.
Ó,
hogy bámult volna a szegény Ottó, ha véletlenül, mint Dom Sebastian a tulajdon
gyászszertartását, megláthatja vala ezt a temetést! De az egyetlen jóról, amely
vele történt, az első jóról, amelyet irigyeltek tőle, nem is álmodott soha.
Forrás: Jövendő 1. évf.
1. sz. Szerkeszti: Bródy Sándor. Főmunkatárs: Ambrus Zoltán, Gárdonyi Géza.
1903. márc. 1.
