Jókai Mór: Kazinczy szelleméhez

Megdicsőült szellem! boldogabb lakója

Fényesebb csillagnak, mely magától ragyog;

Hol kölcsön-fény mellé nem szegődik árnyék, -

Mit erősebb csillag, - többiek királya, -

Örök szolgakörben nem hajt maga körül.

Látsz-e minket itten, láthatatlan földön?

Melynek egyik fele csak akkor világos

Ha a másik sötét; a hol egyik ember

Csak akkor hatalmas, ha a másik koldús.

A hol egyik nép csak úgy tud nagyobb lenni,

Ha egy másiknak a fejére felhághat.

Hol meztelen nyomor, mely velünk született

Megtanit mindenkit szépen könyörgetni: -

Könyörgünk a napnak, hogy adjon meleget,

S imádjuk a földet, hogy hagyjon megélni!

S megfizetünk érte testünkkel, lelkünkkel.

Látsz-e itt bennünket? tudsz-e mi felőlünk?

Érdemes-e onnan ide alánézni?

Igaz-e az, hogy a magyar honszerelme

Még az égben is tart, s visszahúz a földhöz

Igaz-e az, hogy a sohaj innen felhat

A megmérhetetlen csillagmagasságig?

Igaz-e az, hogy a hősök holt kezében

Megcsörren a fegyver, ha fiaik sírnak?

S izengetnek onnan hulló csillagokban?...

Ha a sóhajt hallod, ha szivünket látod

És ha érdekelhet még emberi szózat,

Halljad meg nevednek dicsre emlitését.

Halljad meg és lássad, hogy mire  végzet

Egy évszázad előtt téged aláküldött,

A fényes épület műve szépen halad,

A hogy te kimérted, a hogy elgondolád,

A hogy alapjait kősziklára raktad,

Emelkedik a nagy tündérálmi templom,

A mely alatt már egy egész nemzet elfér;

Emelkedő tornyát a határon túl is

Meg lehet már látni, és harangszavára

Millióknak lelke egyetért figyelve,

S milliók szivét egy érzelem hevíti.

Oh ez érzést neked velünk kell érezned:

Mert ez nem elmuló csába földi mámor,

Hanem egy ittfeledt gondolat az égből.

Mondjad el felőlünk fényes őseinknek,

Hogy miattunk felhő ne takarja arczuk.

Mert a magyar nemzet soha oly hű nem volt

Tulajdon magához; minden magyar szive

Soha oly egyszerre nem vert még, miként most;

Hogy versenyt haladunk mivelt nemzetekkel;

(Ki most gúnol, az csak magának bolondja)

Hogy a mely népeket az ő fegyvereik

Taniták a magyart rettegni és félni,

Azokat most a te szellem-fegyvereid

Tanitják a magyart szeretni, tisztelni.

Hogy van becsülete a magyarnak most is

S nemesebb versenyben sem maradoz hátul.

Szivárványos szárnyú szelid angyalkáknak.

Rózsaszinű felhők aranyos nyilásán

A kik ide hozzánk alá-mosolyognak,

Súgd meg hódolatos, megtisztelő szóval:

Hogy dallamos nyelvünk ők is tanulják meg,

- Mert mi odafenn sem beszélünk más nyelven.

Forrás: Jókai Mór: költemények I. rész Bp. 1904.

Jókai Mór: Magyar divat

Ismét, ismét viseljük hát

Azt a mentét, azt a ruhát,

A mit hordtak őseink;

Régi dolmány, régi kalpag

S kik a honért éltek haltak,

Feltámadnak hát megint.

Látásodra bár a léha

Itt-ott kaczajra fakad…

Hadd kaczagjon, majd elhagyja:

Magyar, ne szégyeld magad!

Ne szégyeld a viseletet,

Miben apád ellehetett

S boldog öregséget ért.

Ki tudja e boldog korbul,

Mikor a ruha megfordul

A jobb év is visszatér?

Fintoritsa félre arczát,

A ki jobb jövőt tagadd.

Te kérjed azt s hidd, hogy eljön.

Magyar, ne szégyeld magad.

Kinek lábán sarkantyú peng

Arról tudod, hogy az nem czenk,

A bámész nevesse bár.

Az órgyilkos és a gyáva

Nem ver pengőt a sarkába:

- Az elfut, vagy lesbe áll.

Szembenézesz, valót mondasz,

Hogyha szived kifakad.

Ez a te régi jellemed:

Magyar, ne szégyeld magad.

Aranycsipkés főkötőben,

Olyan bűbájos a nőnem,

Miként tündér-asszonyok.

Szűzpárta, nem csak viselve,

Hanem meg is érdemelve,

A homlokon úgy ragyog.

Tüneményes idők járnak!

Férfi szive úgy dagad.

Kétszerte szebb minden asszony:

Magyar, ne szégyeld magad!

Hadd gyászolja Európa

Zsákruhába’, gyászzubbonyba’

Vesztett reménységeit.

Ha mi nekünk szép az élet

Azért minket ki itélhet?

Jó az Isten, megsegít!

Önbecsülés, hazafiság

Legyen hát, ha kell „divat”,

Akár mit mond rá a világ,

… Magyar, ne szégyeld magad!

Forrás: Jókai Mór: költemények I. rész Bp. 1904.

Cs. Szabó Kálmán: Felébredés

Egy régi templom oltárképén láttam egy hasonló arcot. Magdolna volt. Arcán a megbánás, a keserv, fájdalom s az önkínzás egész sora látszott. Halvány volt s olyan élettelen, szoborszerűen szép, hogy sokszor igazán azt hittem, hogy nem is él, csak valami antik szobor Phidias műterméből; de ha megmozdult, már egyetlen hajlását az élet gyötrelme látszott. Olyan lélek nélküli szenvedő asszony. és mégis mosolyogni próbált, hogy titkolt fájdalmát ne ossza meg a világgal, amely részvét helyett csak szánalmat adott volna.

Alkonyati időben sokszor eltűnődött, s ilyenkor meglepte a fájdalom, amikor az ő összeszakadozott életére gondolt, amelyet már nem is lehet összefoltozni. Mert nincs ebben az életben más, csak szenvedés, csak önámítás, hogy elringassuk a lelket s beletörődjünk a mindennapiság egyformaságába. Úgy megkínozta ilyenkor magát, hogy lassan megindultak könnyei és siratta a romba dőlt ifjúság elvesztett ideáljait. Visszagondolt, hogy mint tizenhét éves leány milyen meseszerű szépnek gondolta az életet, megosztva azzal, akit szeret, s milyen más lett belőle. Olyan már unalmas, megszokott történet esett meg vele is, milyent már nem érdemes megemlíteni, mert annyira hétköznapi. Nem mehetett ahhoz, kit szeretett, mert az egy szegény festő volt, aki csak akkor indult meg a nehéz, de diadalmas pályán, és ő, hogy megmentse tönkrement családját, odaadta kezét annak a gazdag embernek, aki a reájok omló házból kisegítette őket. Mindez úgy ment, mintha álom lett volna, csak a nász után, a visszavonhatatlan lépés után jött a felébredés. Azt hitte, hogy ha véget vet ennek az elhibázott életnek, akkor elmúlik a szenvedés is, de mikor meg akarta tenni az elhibázott életnek, akkor elmúlik a szenvedés is, de mikor meg akarta tenni az utolsó lépést, szíve alatt megmozdult gyermeke. Önmagát elemészthette volna, de az ártatlan, ki nem tudhat az ő bűnéről, nem érheti a veszély. és ez megállította a tettben. Ettől kezdve, amíg napvilágra hozta gyermekét, amíg nevelte, hogy már beszélni tudott, az ő élete egy mártír szenvedésének egész története. S szőtte tovább az álmokat, amely legalább pillanatokra elfeledteti a valót. Visszagondolt amaz időre, amikor ahhoz a férfihoz támaszkodva sétált az est homályában, a fák között, akit szenvedélyes lelkének egész melegével szeretett. S amikor megújult előtte a sok boldogító kép, egyszerre nagy zajjal beszaladt gyermeke, s ő felébredett. Milyen iszonyú is volt az De azért ezt a rózsás arcú, halvány, szőke kis leányt gyöngéd szeretettel vonta ölébe s dédelgette az anyai szeretet minden gyöngédségével.

Így ült most is, egyedül. Pedig járni akart, mozogni, hogy szabaduljon attól a gondolattól, amely úgy megkínozta. Ma eljön az, akit úgy szeretett, s akit még ma is úgy szeret, mint régen. Igen, röviden írt neki, hogy ma hazaérkezett. Mikor külföldön értesült, hogy itthon mi történt, ő még messzebb szaladt a világba. Dolgozott s a munkával kezdett a fájdalomba is beletörődni és ekkor festette meg az asszony és a kísértés című képét, melyben nem egy motívum volt, amit a saját életéből vett, amikor az erényes, ártatlan nőt a démon az arannyal csalogatja. És ez a képe megalapította jövőjét. S ma hazajött, s el fog jönni őhozzá. Mit fog mentségére felhozni, mit fog mondani annak a férfinak, aki csak bírája lehet?

Dalmady Győző: A kerti ház

Kerti házban ki lakik itt?

Bokrok között rózsa virít.

Bizonyosan nő, akiben

Nem halt ki még az érzelem.

Szelíd, hő a tekintete,

És nyájas a viselete,

Barátságot minden szava,

A szeretet a jóság maga.

Szíve csakis gyöngéd lehet,

Szereti a költészetet,

Meleget hint mindenre ő,

Kinyílik rá a rózsatő.

Azt is, aki erre halad,

Megállítja a virulat,

A kert üde színeitül

Régi kedve visszakerül.

Benyitok a kertbe, hiszen

Bennem is hő az érzelem,

Nem járhatok már jobb úton,

Megismernek ott benn, tudom.

Forrás: Magyar Művészet I. évf. 1. sz. Bp., 1900. április 1.