2019. máj. 30.

Győző Lajos: Szebb jövő



Prolog

Költő
Ez elhagyott kicsiny szobámban
A mécses halvány fénye mellett várom
Az „új” századnak érkezését.
Legelső üdvözlője én legyek,
És én köszöntsem első sugarát.
A régi elmult, befejezve már,
A másik egyre-egyre közeleg,
S magával hozza tán a szent hitet,
A biztató reménynek zálogát,
Melynek nyomában jár a szeretet.
Mit lelkünk óhajt, mind ő tőle várjuk,
Bizalmunk benne, s ott van a jövőnk.
Mi vár reánk? Jó? Rossz? Ki tudja azt?
De él szivünkben édes sejtelem,
Hogy jobb időkre virrad nemzetem.
Jövel tehát megváltó századunk,
S hozzad magaddal mind a jót, nemest,
Mi lelkesit s a magasba vezet.
Oh jöjj hamar, nincsen már sok időm,
S nem birom el, ha hosszan várni kell.
(Harangzúgás és távoli ének hallatszik.)
Az üdvözlők dala!... Az ifjuság
Énekkel várja érkezésedet.
Erőt ez olt belém!... Van ifjuság,
Mely lelkesedni és szeretni tud,
S megérti mindazt, a mi szép, mi jó.
(A Költő az ablakhoz megy s egy pillanatig kitekint az éjbe. Az ének és a harangzúgás elhallgat.)
A dal elhallgatott!... Boldog vagyok,
S fejem nyugodtan hajtom sír felé,
Mert munkánk folytatója ép… erős!...
Szivében ég a láng, mely harczra kész,
S eszméiért küzd élte végeig.
(Rövid szünet.)
Mily csend és némaság köröskörül,
A szürke éjbe semmi sem vegyül.
(Lassan letérdel az ablaknál.)
Mindenható, egyetlen Istenem,
Hűséges szolgád lásd lábad előtt
S hallgasd meg forró esdeklésemet,
Végső kérésem éltem alkonyán,
S hulljon aztán a föld röge reám.
Hazámra küldj egy boldog századot,
Magába rejtve egy dicsőbb jövőt.
Ne vondd meg tőle szent kegyelmedet
S legyen örökre áldott szent neved.
(Lehajtja fejét, a halk harangzúgás és ének ismét hangzik. A Költő elalszik. Álmában egy csoportképet lát: Középen a Művészet alakját a Festészet, Szobrászat, Költészet és Színészet allegorikus alakjai állják körül.)

Művészet
(Beszéde alatt az ablakon át lassan betör a fény, mely mindinkább erősebb lesz.)
Az új század, mely közeleg felénk,
Miénk leszen – a művészeteké!
Fejlődni fog, magasba tör az ég
Felé, s kitűzött czélját megleli.
Lásd körülöttem hivő táborom,
E századnak ajándokul adom,
Legyen a nemzet véle nagy, dicső,
S hirét ismerje el a nagy világ.
De csüggedj tisztes agg, ébredj… ébredj
Hazád jövője biztositva van.

Költő
(Felébred, látja a betörő napfényt.)
A szebb jövő elérkezett immár,
Jelenti ezt a fénylő napsugár.
Ez első hirnöke az új időnek
És biztatója minden tetterőnek,
Mely lelkesit s bennünk örökre él,
Dicsőségről és nagyságról regél.
Üdvöz légy hát te égi fény,
Lelkünkben éled egyre a remény.
Oh hintsd, oh hintsd sugáridat,
Éljen szivünkben az a szent tudat,
Ha küzdöttünk is a művészetért,
Jutalmul nyerünk most örök babért.

Forrás: Magyar Művészet I. évf. 1. sz. Bp., 1900. március 1.

2019. máj. 29.

Hajnalka (Rózsaági Antalné /Rózsa Antalné/, Bálintffy Etelka 1844-1906) : Beszélj, beszélj csak…



Beszélj, beszélj csak, játsszál csak velem,
Mondd százszor ujra, hogy gyermek vagyok.
Derüljön arczod, mint az ég szine
Ha tiszta boltján fényes nap ragyog.

Beszélj, beszélj csak, enyelegj velem,
Tudom hogy akkor elfelejted itt,
Mi néha bánt, a régen mult időt,
S ha voltak egykor fájó perczeid.

Szeress, szeress, mienk a szép jelen,
Élvezd gyönyörrel mit az óra ád,
Égjen szived, és égjen ajkad is,
Ha forró csókját ajkam hinti rád.

Oh, majd ha el mul’, el mul’ sok idő,
Ha nem vágyódunk árnyas helyre már;
Ha majd azt nézzük, hol van melegebb,
És azt keressük, hol a napsugár;

Ha dérlepetten álland majd a fő,
És átmerengünk hosszú éveket…
„Mi régen volt, - sohajtjuk fájva majd, -
Hogy játszadoztunk mint a gyermekek!”

Forrás: Koszorú 1. évf. II. félév 9. sz. Pest, 1864. augusztus 28.

Lévay József: A szenvedőhöz




Hiába titkolod a keserű harczot;
Némán is eléggé beszél arról arczod,
Mert feltör a mélyből az üdvtelen érzet
S vallomást tesz róla az egész természet:

A csillag, mely néha éber éjszakáid
Őreül szobádba titkon bevilágit,
A szellő, mely lopva sohajoddal lebben,
Egy virág a kézben, egy könyü a szemben! –

Tenger a fájdalmad, be nem látni végit;
A jövő nem biztat, a mult ki nem békit
S megtiport mezőin a borús jelennek
Előtted mindenütt csak tüskék teremnek.

Tekintesz az égre, midőn napja ébred,
Sugarát, felhőit esdekelve kéred:
De bús pillantásod, mint tévedt madárka,
Fáradtan hull vissza a tarolt határra.

Keservid zajában elvesztéd a földet;
S a menny ajtaja még nem nyilik előtted.
Itt megúnott vándor, amott ismeretlen;
Sorsod oly keserű, útad oly kietlen!

Ah! szünjék kebeled lázongó viharja,
Vond félre a fátyolt, mely sebed takarja
S az emberben ujra keresd fel az embert,
Hogy megáldjon a kéz, mely könyörtelen vert.

Épitsd fel hitednek összedőlt oltárit,
Ismét régi öröm, régi remény vár itt
S békés partja felett a kitombolt vésznek
Rád az égiek is nyájasabban néznek!

Forrás: Koszorú 1. évf. II. félév 9. sz. Pest, 1864. augusztus 28.

Zilahy Imre (1845-1867): Fivérem sirján



I.
Eszembe jut, hogy ifju volnék,
És hogy mindent el kell felednem…
Szerelmi kéj, vidámság jertek!
Leljek gyönyört a természetben.
Hadd sugárzzék öröm szememből,
A mint sugárzott régen, régen!
Oh, mert kár volna elfelednem:
jobb napjaim is voltak nékem.

Bár irtózom rájuk gondolni,
S fáj, hogy mind, mind keservvé váltak,
S mely alatt édes álmom eltűnt –
Elszáradt lombja ákáczfánknak.
Nem, nem száradt! sőt dúsan zöldel,
S hah! mily némán hajlik le lombja
(Mintha csak itt keblemben volna!)
Fehér kőre, sötét halomra!

Fehér kőre, sötét halomra!
Nehéz könnycsepp omlott szememre.
Oh, hát hiába minden, minden!
Miért is nézek én a mennyre?
Ott is pokoli hangok zengnek,
E kín lelkem ott is szorítja,
Ime az egész nagy világot
Sürű halottfátyol boritja.

S mint a kit az emberek néznek
Borus arczom fordítom félre,
Ott is mind az előbbi képek:
Hiénák – temetői éjbe’!
Körömbe jő minden halottam,
S oh! bár szivemet marczangolnák!
Nem, nem! meredten, némán néznek
Sápadt ajkak és sárga orczák…

S enyéim tán még sápadtabbak.
Kihalt szemem kinos világa.
S im! félek téged megcsókolni
Szivem letört, porló virága.
És tégedet, szomoru fűznek
Egykor gazdag, ékes gyökérje!...
Kiké minden érzésem, eszmém –
Rátok nézek én, rátok félve!!...

Fölkeltek? ah! tovalebegtek!?
Megálljatok, megálljatok!
Nem hagylak el, én is követlek!
Hiszen én is halott vagyok!
De mi az? ki tart éngem vissza?
Hát mért nem lehet nekem menni?
Ki tart vissza ily vasmarokkal?
- A levegő! – a puszta semmi!

II.
Mily szép lehet más ifju élte,
Csupa vidámság, szerelem.
Agyvelejük helyett is érzés…
Ah! érzés, s minő szertelen!
Gyülölni mindent, a ki büszke,
S a kinek nagy fájdalma van.
Ha csapás éri – nagyot sirni,
Aztán feledni!… Ugy is hasztalan!

Tréfálni és hosszan nevetni,
Nevetni életet, halált…
Lám, minő bölcsek a bolondok!
A nyitjára mind rátalált,
Mért menni a folyam-fenékre?
Lenn meghalsz, fönn uszni lehet!
- Mégsem kivánok olyan lenni,
Nem dobom el keservemet.

Hadd éljenek az öröm keblén,
Én a bánatnál maradok.
Mert az emlék drágább szivemben,
S keservem több fénnyel ragyog
Mint az ő boldog ifjuságok,
Mint a bor és a szerelem!
Hadd éljenek az öröm keblén,
Oh búbánat! maradj velem!

III.
Oh, nincs, sehol sincs már nyugalmam,
Elvágyom innen messze, messze!
Aztán átfutok a világon,
Vágyam tárgyát másutt keresve.
De sehol egy perczig sem állok,
Egy rémkép üldöz: önnön árnyam!
Lázadt folyam mélyéről vészes
Viharfelhőbe röpit szárnyam.

A nagy költők bűvös világa
Néha-néha betölti lelkem.
Gyönyör fog el, hogy íme mégis
Az illatot s füszert fölleltem.
Sőt lázas, késő éjszakákon
Tündérkertet magam teremtek.
Kívül a fény mindent belángol,
Benn akkor is szörnyek pihennek.

Oh, mint szeretnék derült lenni,
Reszketek s ah! mulatni kezdek!
Feszül, feszül az élet húrja,
Emlékeim semmivé lesznek.
Csodálják lelkem könnyűségét,
S a kint, mit dallok keseregve.
Feszül, feszül az élet hurja,
És aztán elpattan rezegve.

Forrás: Koszorú 1. évf. II. félév 8. sz. Pest, 1864. augusztus 21.