Átányi Titusz (19. sz.) : Halotti ének

- Kettős gyermeke után hirtelen elhalt nő felett –

- Tekintsétek az én bánatom!

Nagyobb az mint elhordozhatom;

Ily rögtön oda nőm s gyermekim!...

Borong sötétebb gyász valakin?...

Szivem üdve semmivé lett!...

Minek nekem már az élet?...”

„Ádáz halál, oltsd ki létmécsem,

Ugy sem lehet nekem jobb részem,

Mint ha e felétől fosztott sziv

Oda hanyatlik, hol ő – a hiv –

Hábortalan csendben pihen!...

Élet-e többé az ilyen?”…

„Némulj el zugolódó ajak!

Hallgassatok vakmerő szavak!

Avagy tied-e a lehellet,

Mit beléd Isten lehellet;

Nem vagy-e férfi s keresztyén,

Kinek hite győz keresztjén?”…

„Te bajnok vagy, Krisztus vitéze,

Bár a balsors vésszel tetéze,

Neked küzdeni és győzni kell:

Az erényhős bukhat, de fölkel,

S ha több s mélyebbek a sebek,

Koronád gyöngyei szebbek!”

Forrás: Sárospataki füzetek 6. évf. Augusztus 20. 1862.

Átányi Titusz: Halotti ének

- Szülésben elhalt ifju nő felett –

Zokogj kedves férj: hiszen bánatod

Te eléggé ki nem zokoghatod!

Sirj: a fájdalom gyöngye méltán pereg

- A részvét adóját kölcsön adod –

E gyászeset által egybehítt sereg!

Bimbó nyilt a reménydus rózsatőn,

S az anya – bokor áldozata lőn!...

Hol vesz a bimbó tápnedűt s ápolást,

Kit első létperce árvává tőn,

Reménylhet az még jót s várhat pártolást?

Mienk csak a bánat, gyász s fájdalom;

Ám ne feledjük, hogy bölcs hatalom

Intézkedik halandók! sorsunk felett,

Onnan jő vigasz, segély, oltalom,

Kinek keze most reánk nehézkedett.

Sebzett szivű férj! ösmerj csilapot,

Keserű jajod égre felhatott;

Ki áldásul adta már hunyt hitvesed,

Ő enyhitheti kinod s bánatod:

„Vérző sebed – csak higyj s reménylj – beheged!”

Forrás: Sárospataki Füzetek 6. évf. Julius 15. 1862.

Wohl Stephanie „Regekönyvé”-ből – SZÁSZSZORSZÉP

Motto:

Kiábrándulás a szerelem halála.

Wohl Janka.

Volt egyszer egy kis százszorszép, olyan zöldleveles kis százszorszép, sárga fejecskével s ragyogó harmatcseppel kelyhében. Az egész magában élt a száron, egy öreg aszott nagynénjével. Apját, anyját még midőn százszorszépecske bimbó volt, leszakasztotta a botanizáló professzor s öreg nagynénje nem tudott soha másról beszélni, mint arról, milyen jó az, professzor által leszakasztatni, könyvbe préseltetni és így egy herbárium alkatrészévé válni. Egész nap veszekedett, zsémbelődött, hogy a száron hervadt el s kis unokatestvérét egyre intette, tegyen meg mindent, hogy a professzornak megtessék, leszakasztassék és bepréseltessék.

Százszorszépecskének ám sehogy sem volt kedve hozzá. Inkább körül szeretett nézni a szép zöld erdőben, bujósdit játszani szent Mária bogárkákkal, enyelegni napsugárral, egyszóval szabadon örülni és boldog lenni, mint ott benn valami herbáriumban összezsugorodva, unalomból meghalni.

De ezt nem mondhatta nagynénje előtt, mert az bizonyosan hosszú prédikátióval s azzal felelt volna: hogy a dicsőségért még préseltetni is kell magát!

De százszorszépecske idővel öregebb lett s nagynénje idővel meghalt, miután kis unokatestvérét megáldotta s erősen lelkére kötötte volna, hogy az egyetlen út, mely a boldogsághoz vezet, ha professzor kezein át herbáriumba visz.

Százszorszép sírt, midőn nagynénje meghalt, de aztán megnyugodott, játszott, nevetett, boldog volt, örült tavaszának, s az öreg forrás, melynek partján virult, komolyan bólintotta ezüst fürtös fejét s azt szokta mondani, hogy annál könnyelműbb, vidorabb teremtést életében nem látott, pedig a forrás már jó ideig élt.

Mindennek oka ám abban rejlett, hogy a kis százszorszép szívében aludt egy gyermek, és az az érzelem volt s a virág boldogsága s dalai mindig mélyebben altatták azt el.

Mert az öntudatlan, gyermekes boldogság az érzelem bölcsődala. Egy éjjel, midőn minden csöndes volt s százszorszép fejét lehajtá aludni, arcocskáján egyszerre égető, szenvedélyes csókokat érzett. Egy csillag az égen sugárcsókokat küldött a virágnak, és az annyi volt, mint egy szerelmi vallomás.

„Szeretlek!” szólt az első csók. „Szívem  fénye vagy s annak születtem, hogy szeresselek. Szeretlek kis százszorszép, felemellek a fényes égre, sugárkoronát nyomok homlokodra s a szerelem belőled csillagot teremt!”

„Szeress!” szólt a második csók. „Hagyd ott a boldogságot, a szerelem édesebb a boldogságnál s a halál a szerelem ölén többet ér, mint egy egész élet boldogsága. A szerelem a szív csillaga, a lélek virága. Egy lét szerelem nélkül, csillagtalan ég; egy lét szerelem nélkül virágtalan rét. Szeress, kis százszorszép!”

S százszorszépecske szívében megmozdult valami. Egy édes, kimondhatlan fájdalom vonult azon át, és az első fájdalom felébreszti a szunnyadó érzelmet, és a felébredt gyermek először mosolyog – s ez az első szerelem.

Százszorszép illata azt felelte: „szeretlek!” s egy szót se többé. Az elég volt, a csillag megértette, s a virág szerelmi vallomása fellebegett kedveséhez, mint egy lenge, fehér bárányfelhő.

Azóta vége volt a gyermekjátékoknak, százszorszép ábrándos és szomorú lőn s az öreg forrás ismét csóválta ezüstfürtös fejét s azt mondta, hogy olyan szerelmes kis teremtést még soha nem látott, pedig amint mondtuk, a forrás már jó ideig élt.

És minden nap és minden éjjel egy imádság rezgett a virág ajkain, hogy kedvesét bírhassa. Nem akarta a fényes mennyet a millió fénnyel, nem akart semmit, csak ajakát ajakára nyomni, csak egyszer láthatni őt közelről.

S százszorszép minden imádságára egy lánc esett le azokból, melyek a csillagot az éghez köték; mert a szerelem imája felhat Isten trónjához, s az az egyetlen, mely törvényeit megingathatja. A szerelem Istennek egy része, s épp oly hatalmas, mint Isten maga!

S midőn az utolsó lánc esett le a csillagról, leszakadt az égről, mint egy fényes golyó. Átrepült a légen, ezer tűzsugarakat szórva, s hová jutott, a levegő égni látszott körülötte.

Háta mögött hagyta a lég fényes sphaeráit, tengereket, országokat, városokat, s egyenesen az erdőnek repült s az erdő százéves tölgyes méltóságteljesen üdvözölték lombos koronájukkal a fényes jövevényt.

De az elrepült mellettök, mint egy ragyogó gondolat, s százszorszép mellett lecsapott, tűzsugarakat lövellve ki. Százszorszép boldogan hajlott le kedveséhez, ajka érinteni akará fényes testét, de csakhamar égetve, hervadtan, megtört szívvel hanyatlott vissza. Mert a ragyogó csillag, mely elcsábítá fényével, nem volt egyéb fekete, érzéketlen – földnél.

A professzor, ki éppen botanizálni járt az erdőben,annyira megijedt e látványon, hogy kalapját elvesztve eszeveszetten futott be a városba, egy pár ember parancsolt, visszatért az erdőbe s a „meteorkőt”, ahogy nevezé, elvitette. Másnap felolvasást tartott róla az akadémiában, hatvanöt kötetet írt a nevezetes eseményről, híres ember lett, érdemjeleket kapott, de azt, hogy csillag volt-e az, és hogy miért hullott le az égről, azt soha nem tudta kitalálni. De azt tudta a kis százszorszép az erdőben, mely elhervadt a száron, mint ahogy már ezeren tették. Mert vannak ezeren, kik csalódásukat túl nem élék, s vannak ezeren, kiknek rendeltetése szeretni, csalódni és meghalni! -  „Ebben életphilosophia van”, csörgedezett az öreg forrás mindennek látásán. Mit nem látni az életben, és igaz is, mindenki bölcs, aki élt. Az élet egy bölcsészeti cursus, a halál az examen, és ahogy majd kiüt a pensum, olyan lesz a jövendőbeli élet.

Forrás: Gombostű. Szépirodalmi, társaséleti és divatközlöny. Első félévi folyam. Pest, február 1. 1862.

Rákosi László (19. sz.): Azért se…!

Minek csüggeszted le fejed,

Mely büszkeségre született?

Tudhatnád, hogy a sors is csak

Tapos ilyen embereket.

Minek ölöd végkép a bút,

Mely megtorlásra ingerel?

Hiszen hamis öröm között

A titkos bút felejted el.

Minek pazarlod a tüzet,

Mely egykor az oltárra kell?

S midőn égetnél, úgy leszesz,

Mint ki tűzhöz csak térdepel.

Mért pusztitod az ősvagyont,

Hogy benn te is légy idegen?

S ha majd áshatnád kincsedet –

Már akkor rajta más pihen.

Mért öltözöl más bőribe,

Hogy végkép kivetkőzd magad?

A nemzet s annak Istene

A jobb időre kitagad.

Miért puhul ugy a kezed?

Erősitsd jobban a karod…

S ha egykor kell, a sorsot is

Hajánál fogva tarthatod…

S a sirba mért kivánkozol?

A hazáért is élni kell!

Pihenhetsz majd, ha rád borúl

A jobb kor hű emlékivel.

Hát azért se add meg magad!

Helyén legyen eszed, szived.

Akkor a rég várt győzelem,

Jövő, és… minden a tied!

Forrás: Gombostű. Szépirodalmi, társaséleti és divatközlöny. Első félévi folyam. Pest, február 1. 1862.

Rózsaági Antal: Tóth Kálmán (1831-1881)

A változatosság kedvéért (annyi önzés megvan bennünk, hogy más okot nem gyanítunk, legalább nyilvánosan nem) nagysádtok bizonyosan szívesen veszik, hogy hébekorban mást is bevezetünk társalgótermünkbe, hogy nagysádtokat mulattassa, de csak úgy, ha tud.

Ha nem elég ügyes arra nézve, hogy magát az első látogatás alkalmával annyira megkedveltesse, hogy jövőre is meghívják, az az ő hibája; miért annyira unalmas, mint akadémiai kandidatus?

Igyekezni fogunk azonban, hogy választásunkkal kudarcot ne valljunk és többnyire oly úri egyéneket fogunk bemutatni, kik… Bocsánatot, majdnem bókot mondtam, ami ellen mai vendégünk bizonyára tiltakoznék.

Félre tehát a szertartásokkal! Van szerencsém bemutatni Tóth Kálmán urat, Bolond Miska jó barátját és a Károly-kaszárnya profoszának jó emlékezetű ismerősét. Nehogy azonban engem vádoljanak, ha tisztelt látogatónkat első látogatásakor kellőleg meg nem ismerendik, íme elmondom tulajdonságait, hogy tájékozhassák magukat.

Csak futó pillantást kell vetnünk az irodalomba, hogy meggyőződjünk Tóth Kálmán irodalmi működésének sikeréről.

Az elmélet sokszor hiába rakja babérjait valamely kedvencére, a közvélemény nem akar mindig meghajolni a theoria tanai előtt. Sokszor nincs ugyan igaza a közvéleménynek, de többnyire ösztönszerűleg érzi, ha az elfogultság vagy a pártoskodás az elmélet nymbusába öltözködve, hamis alapokra fekteti ítéletét. Ezen csekély bevezetést csak azért mondottuk el, hogy valamely írónak népszerűségét érvül hozzuk fel a száraz elmélet ellen.

Tóth Kálmánnak méltó népszerűsége még abban is üdvös bizonyítékul használtathatnék, ha az elmélet nem nyilatkoznék irodalmi működésének sikere mellett; de így valóságos érdemjelül tűzheti ki.

Tóth Kálmán nagyon fiatalon lépett fel az irodalom terére és onnan van az, hogy előbbeni munkái csak a tehetség magvát, de nem a gyümölcs virágait rejtik magukban, és onnan azon számtalan harc, melyet működésének kezdetén küzdenie kellett, minthogy a jóakarat e rejlő magvat fejleszteni buzdítá, míg a sült galambot kedvelők a lehetőségre nem akartak előlegezni. A közvélemény azonban hitelre is adott, és az idő a kötelezvényeket szépen beváltotta.

Első munkái az erős, de irodalmilag gyönge „Kinizsy”, a „Szerelmi vadrózsák” és az „Összes költemények”, melyeket Nagy Ignác adott ki.

A tisztult tehetség azonban később szemelni kezdvén munkái között, egy második füzet „Vadrózsák”-at és „Száz költemény”-t adott ki, melyek tartalom és formára lényegesen különböznek az elsőktől.

E két kötetben a lyrai hang egészen új, az érzések melegek, igazak, a nyelv pedig hatásos és egyszerű.

Ennek köszönheti Tóth Kálmán, hogy vagy harminc dala a nép ajkán forog; a nép pedig nem szereti a mesterkéltséget és az idegen iskolát (t. i. a versben!). Az e kötetben meg nem jelent „Ki volt nagyobb” és „Előre” című költeményei, melyeket a közönség szavalásból ismer, melegségük és inventiójuknál fogva maradandó becsűek.

Már lyrai dolgozataiban láthatni T. K. drámaírói vénáját.

Az „Utolsó Zách”-ot tréfás fogadás folytán írta. Második drámája az „Egy királyné” volt, mellyel 100 aranyat nyert az akadémiánál. Következett aztán a „Harmadik magyar király”, mely alapeszmében és kivitelben is szépnek és sikerültnek mondható. Utolsó színműve „Dobó Katica”, (…).

De nem csupán mint költőnek, hanem mint journalistának is vannak érdemei.

Hat év óta szerkesztője a „Hölgyfutár”-nak; ő alapította meg a „Bolond Miská”-nak pályáját, melyet 8000 praenumeránsból álló auditórium előtt igen ügyesen fut.

Korra nézve még csak 30 éves, mely kor a nősülést sem véve ki, még nem engedi a megállapodást.

Családi életéből csak annyit, hogy szülői, kik mindent elkövettek gyermekeik neveltetése érdekében, Baján laknak és ott élvezik fáradalmaik azon gyümölcsét, hogy fiukban hasznos tagot neveltek a társadalomnak és tevékeny napszámost az irodalomnak.

T. K. fivére a korán elhunyt Kempelen Rizának, aki beszélyírónőink között igen szép helyet foglalt el, és férje Majthényi Flórának, a meleg érzésű és gyöngéd – de nem gyönge tollú költőnőnek.

E házasság gyümölcse a kis Béla, szülőinek gyönyöre.

Körülbelül ez az, amit Tóth Kálmánról mondhattunk dióhéjban, és ha még azt is hozzátesszük, hogy mindenekfölött nemes szíves van és a barátságért mindent megtesz, tökéletesen lefényképeztük.

A többit nagysádtokra bízom.

Forrás: Gombostű. Szépirodalmi, társaséleti és divatközlöny. Első félévi folyam. Pest, február 1. 1862.

Thaly Kálmán (1839-1909): Már azt sohsem hittem volna…

Már azt sohsem hittem volna,

Hogy oly nagyon szeressek!

Hogy én még ily sóhajtozó

Legényke is lehessek.

Én, ki büszke vagyok arra –

Hogy férfinak születtem,

S ezért bár bú van szívemben,

Köny nem ragyog szememben.

Én, ki eddig a sírást csak

A sarkantyúmra hagytam:

Óh e nagy szerelem miatt

Hányszor sírva fakadtam!

Istenem, hát nem segit itt

Sem idő, sem tanulmány?...

Még most is meg bir ríkatni

Egy mosolygó kis leány!

Azért nyugszik meg csak a szív

Hogy ujra feldobogjon,

Azért gyűjti össze lángját:

Hogy még jobban lobogjon.

Higyjétek meg: a hidegség

Sohsem tarthat sokáig:

Mert a sziv is, mint a rózsa,

Koronként kivirágzik…

Nagy hatalom a szerelem,

Gyözhetetlen hatalom,

Uralkodik földön, égen,

Virágon és csillagon.

Jaj annak, ki meg nem hódol

És hatalmát neveti;

Jaj annak, ki még gunyolja –

Százszorosan jaj neki!

A szerelem boszuálló,

Ki erejét gúnyolja:

Magát azon keservesen,

Kínosan megboszulja.

Itt a példa: ime én, a

Hetyke, büszke, vad gyerek,

Aki mindig azt beszéltem,

Hogy szerelmes nem leszek!

Aki bátran mertem nézni

Szemetekbe, leányok:

Vélvén, nyüg a szerelem, mit

Bármely percben lehányok…

Én, akinek szivére sok

Lángtekintet nem hatott:

Most a gúnyolt szerelemtől

Szenvedek nagy bánatot.

Keresem a holdvilágot,

Sopánkodom szeliden…

Hejh, pedig a sóhajtozás

Soha sem volt kenyerem!

De igy jár az, ki a mások

Búján, baján mosolyog!...

Óh! ez egy-két mosolygásért

Mostan mennyit zokogok!!

Megboszúltál keservesen –

Kikacagott szerelem;

Bünhödém: mert hatalmaddal

Kínaid is ösmerem.

Óh de most már üdvözíts is!

Ha már szívem kinyilott:

Adj beléje boldogságot –

A virágba – illatot!!

Forrás: Gombostű. Szépirodalmi, társaséleti és divatközlöny. Első félévi folyam. Pest, február 1. 1862.

Dobsa Lajos (1824-1902): Szól a zene…

Szól a zene, táncba merültek a pohárok,

Szegletbe vonulva csak egymagam állok:

Várván az  i g é r t  t á n c  jöttére hiven. –

Hát végre jutalmát elnyeri szivem:

Forró leheletje ha illeti arcom,

Izzó agyamat vállára ha hajtom:

Karcsú derekát beölelve karommal.

„E tánca enyém, nagysád!”… „Valjon?”

„O de bizonnyal!”

.        .        .        .        .        .

„Lehet; szólt tétovázva, tán igen!” –

S még rámszegezte két jeges szemét,

Ily tünödést olvastam lényében:

„Ez ember él? – Nem vettem észre még.”

Forrás: Gombostű. Szépirodalmi, társaséleti és divatközlöny. Első félévi folyam. Pest, január 29. 1862.

Lévay József (1825-1918): Nincs még oda…

Kitombolt már a csaták haragja,

Puha fészkét lomha béke rakja

S mint egy őszi, setét, zordon éjjel,

Lassu szárnyát ugy teriti széjjel. –

Rejtett sírban alusznak a hősek,

Helyt adván a más karján erősnek;

Ámde fenkölt szellemök sugára

Fényt derít a rémes éjszakára! –

Oszlik, oszlik… fölleg-e, vagy zápor?!

Dult mezőben oszlik a szép tábor…

Maga szólott a haragvó Isten:

S pörbe szállni még ki fogna itten!?

Bús köny omlik, keserü szó hallik,

A bucsúhang a szívig nyilallik,

S kinek kardján hír s dicsőség fénylett,

Tört reményű, bujdosó szegény lett. –

Elszéledtek. – Hű födelet kérve,

Két huszár egy kis faluba ére;

Éjjel jöttek sűrű rengetegből,

Elszakadt rész egy dicső seregből. –

Gyalog jöttek – nem volt paripájok.

Ócska ringyrongy került itt-ott rájok:

Köd boritsa, kémlő meg ne lássa,

Merre lészen jámborok futása! –

Faluszélen kicsi nádas hajlék,

Oda térnek; aztán nyugtot ad még,

Hű födele s elvonult környéke

Bujdosóknak biztos menedéke. –

Öreg gazda jó szívvel fogadja,

Emberségét mindenben mutatja;

Van barátság, s mely szivet vigasztal,

Nem sokára bort is lát az asztal.

Hallatára a gyanutlan szónak

Nyelve oldik a két bujdosónak,

S a mily sürün a telt kanna járja,

Akképen nő harcbeszédjök árja. –

S im, az álom addig szálldogált ott,

Hogy egyiknek a szemére szállott;

S hivta, kérte, édesgette, vonta,

Tiszta zsupból teritett alomra. –

Hű bajtársa és a gazda keten

Mulatoztak bajt s veszélyt feledten…

Csillogott a mécs szerény világa,

Mint füben a szentiván – bogárka. –

Ő pedig a szétteritett szalmán,

Átlépett az álom birodalmán

S nem gyalogolt, hanem gyorsan szálla,

Mert paripát adtak ott alája. –

Pej paripát, szép suhogó kardot,

S mindent nyert, mit földi jónak tartott. –

A mint járkál boldogan nyugodtan,

Távol egy kis házat lát meg ottan. –

Öreg ember lakott e kis házban,

Tündöklő arccal, de talpig gyászban, -

A huszár csak bément s szerte nézett

S elkezdte az öreg a beszédet:

„Érkezésed oh mi régen várom,

Édes fiam, szép magyar huszárom!

Légy itt velem, légy itt éjjel nappal,

Ajtóm előtt állva kivont karddal.” –

Szegény huszár megdöbbent a fénytől,

Vagy az égi átható beszédtől;

Szólni akart, hogy otthon mi történt; -

Nyilt az ajtó s elhallgatott önként. –

A kis házba egy idegen tére,

Valamelyik földi nép vezére,

Aranyrojtok lógnak itt-ott rajta,

Réz-sisakját jobb kezében tartja. –

„Én az Úr Istent keresném itten!”

’Jó helyen jársz, én vagyok az Isten.’

„Felségedtől egy tanácsot kérek.”

’Máskor jöhetsz, most reá nem érek.’ –

Jött azután eltörődött férfi,

A hatalmas pártfogását kérni…

Nem volt annak bajsza, sem szakála

S fegyverére támaszkodva álla. –

„Én az Úr Istent keresném itten!”

’Jó helyen jársz, én vagyok az Isten!’

„Felségedtől egy tanácsot kérek.”

’Máskor jöhetsz, most reá nem érek!’

És végre jött szép karcsu levente,

A ruhája cifra dolmány, mente…

Fejét vörös bársonykalpag nyomja,

Libeg-lobog fehér kolcsagtolla. –

Még nem is szólt, csupán szélyelnézett,

Az Úr immár kezdte a beszédet:

’Hozott Isten, bajnokom, vitézem!

Sorsodat rég gondolkozva nézem. –

„Nagy bajod van, jól tudom; de bizzál!”

Ki erősebb az én karjaimnál!?

„Vesd el az én sorsomat, nembánom;

Csak könyörülj gyászoló hazámon!”

- - A huszárban minden csöpp vér lángolt

Szeme előtt még a ház is táncolt…

Mosolyogna, de egyszersmind sirna,

Zabolázni magát alig birja. –

Félve várja, mit szól már az Isten,

Hogy a hazán ki s mikép segitsen…

„Nincs még oda!”… s a mint tovább várja,

Felriasztja ittas cimborája…

„Jaj neked – szól – s mindnyájunknak is jaj

Nem ért ennél bujdosót nagyobb baj;

Csak még addig hagytál volna békét

Míg meghallom a beszéde végét!!

Nincs még oda!... oh de mí, miképen?

Könyörül-e még ez árva népen?...

Bujdosásunk tán csak a sír utja!?

Tudnád… és most az Isten se tudja.” –

S elmondván, mit szinről szinre látott,

Valóságnak vette a nagy álmot…

A hazáért még utolsót ittak

S nincs még oda! azzal bujdokoltak!

Forrás: Gombostű. Szépirodalmi, társaséleti és divatközlöny. Első félévi folyam. Pest, január 29. 1862.