Fenyő László (1902-1945): Januári vallomás

 

Nem szeretem, amit elértem, oly furcsa s rossz, hogy íme

ifjuságom bálványai jönnek, leülnek asztalomhoz,

nevemen szólítanak és nyujtják kezük.

Szebb volt rajongni értük egyedül... és néha fáj,

hogy amit gyerekkorom képzelete játszott elém:

egy táj vagy álom, immár láttatott vagy teljesült,

hisz az volt bennük szép, hogy el nem érhetők,

a köddel átszőtt fény, amelyben reszkettek felém

s hogy annyit távolodtak, amennyit feléjük közeledtem én,

ó elérhetetlennek gyönyörű izgalma,

ágaskodó s meg-megtorpanó indulat...

Hát így kell ennek lennie, az évek

lassan megadják s ezzel mindörökre elveszik,

minek nem teljesültét,

csak sejtelmét kivántam, hogy: talán...

 

Szebb volt a mózesi magány az alkonyati hegytetőn,

honnan az Igéret földje csak látszott... s hogy a vezér át nem léphette azt:

Isten utolsó ajándéka volt s a legnagyobb!

Kassák Lajos (1887-1967): Január 1, hajnal

 

Bort kóstoltam ma, édes, jó bort, melyet egy névtelen tisztelőm küldött

ujév hajnalán karcsu, hosszunyaku üvegben

és izes, drága falatokkal köritetten. Ó Teremtőm,

ki gondolhatott rám ezen az első januári hajnalon így töprengtem,

miközben ingben és alsónadrágban álltam szobám küszöbén és ijedten dideregtem.

Kint tél volt s a szél belemart mezitelen lábszáramba és mezitelen mellembe,

mert igy álltam ott s a hitvány ingem is elfeledtem összekapni.

Ki nyujthatta felém láthatatlan kezét? Pillanatra komolyan szégyeltem magam,

mint ahogyan ő is szégyelhette magát, szegény, nem mert szembe fordulni velem,

testvéri keze talán remegett, amig ajándékkosarát felémnyujtotta.

Kint hajnal volt és tél volt, de hiába vacogtak össze a fogaim, éreztem,

hogy ez a pillanat, mikor a boldogság harangja megkondul a szivben,

mikor a sötétség fátylai fellebbennek és hallom az uj esztendő sugallatát.

Kóstoltam a borból, hogy vidáman köszönthessem az eljövendő időt és

általában az egész nagy életet, amely halállal fenyegetett

egy fél századon át. Éreztem, ahogy lassan feje tetejére áll körülöttem a világ

és nem bujtam vissza a takaró alá, vidám és nyughatatlan lettem egyszerre.

Kiléptem az uccára, ahol részeg férfiakkal és részeg asszonyokkal találkoztam,

láttam, hogy egyformák vagyunk valamennyien, köszöntöttem őket, jobbról és balról

megcsókoltam orcájukat, miközben félkarommal magasba emeltem borosüvegem

és énekelni kezdtem barna szeretőmről, akit már rég elfeledtem

s most mégis fellebeg előttem, mint maga az örök,

felejthetetlen szerelem.

Finta Sándor (1889-1950): Szeles, hüvös, őszi éjjel

 

 

Hazacsörömpölt már a villamos.

Árnyék takarja házak sorfalát.

Az őszi szélnek füttye dallamos,

Az ablakon át hallja a család.

 

Ó, honnan is jön? Vajjon mit hozott?

Hideg lehet most messze, éjszakon…

Ni, hogy zörög a régen boltozott,

Csatát is látott, vérhedt falakon.

 

Most… mintha sirna… Mennyi árva jaj!

Tán most csorog a hü szivem a vér…

Reggelre fagy lesz, épugy, mint tavaly

S elvész a sóhaj, mire odaér.

 

A posta sem jő. Igy tünik az ősz.

Ó, irhat-e még egyszer levelet?

A szél az utcán zugva kergetőz…

Halál járhatja most a harcteret.

 

Ó, hol lehet a májusesti csönd?

A sok tündér most merre otthonos?

Hisz már a könny a sok szemből kiönt

És szivet, lelket bánat ostoroz.

 

Ó, mennyi vég és mennyi, mennyi seb!

Nagy Isten, meddig zug a haragod?

Az itthonélők száma mind kisebb

S mind elveszünk, ha rendünk aratod.

 

Ó, nézd kegyesen drága sorsukat,

Hisz oly nehéz a küzdelem, a gond…

Magad vezesd a harci dolgukat,

Hogy irthassák a háborus vadont.

 

Ó, adj nagy Isten, télre is tavaszt!

Virággal verd a puskapor szagát!

Hulljon szivünkre irgalmas malaszt

S adj mindnyájunknak békés éjszakát.

 

Forrás: Dombóvári Hírlap 1. évf. 53. sz. 1917. dec. 30.

Dutka Ákos (1881-1972): Ujévi köszöntő

  

                               Fotó: Fekete Sándor

 

Sippal, dobbal, nádi hegedűvel

Itt az uj év éjféli derüvel;

Bár csak egyszer végig igy maradna,

Ne csordulna uj könny poharadba.

 

Ne átkoznánk ezt is, mint az anyját,

Ki itt hagyta sok átokvert fattyát;

A sok adót, végrehajtót, gondot

S csúfságunkra termelt sok bolondot.

 

Oh, ha egyszer mégis megvirradna

A magyarnak rég beborult napja.

Verejtékkel, könnyel tört barázda –

Ne maradna gond, csak a kalásza.

 

Hogy ameddig ring a magyar sikság,

Fészket rakjon mindenütt a vigság.

Legyen több kedv, lakodalmi nóta,

Mintha régi földünk mind megvolna.

 

Magyar Pünkösd, rózsanyitó napja

Ne találjon sehol rab magyarra.

Aratáskor teli szérü – hombár,

Zsiros áron vásárt leljen mindjár.

 

Bő szüretnek, aratásnak ára

Guruljon ki vigan a vásárra.

Ne maradjon munkátlan kéz, béna,

Sonka jusson a kenyérkaréjra.

 

Kis farsangnak ne legyen nagy böjtje,

Sok reménynek korai letörtje.

József-napra, ha megjön a fecske,

Minden lányból legyen vig menyecske.

 

Legyen tele zsákod, zsebed, csűröd,

Jégverésre vihar-álló szűröd;

Boldog békét s minden, ami nincsen,

Ebben az uj évben adjon már az Isten.

 

Forrás: Friss Ujság 35. évf. 1. sz. Budapest, 1930. jan. 1., szerda