A drót lelkét dörgő fellegek szülték,
Cikázó villám az apja neki,
A jámbor, a gyáva, a kétlábú isten,
Ha látja, keresztjét remegve veti.
A drót lelke hitvány, rabszolga lélek,
Hosszút kacagnak, röhögnek ma rajt: -
A marha, az öszvér, a ló és a testvéred,
A kétlábú isten megnyergel téged,
S mint oktalan barmot, járomba hajt.
A drót lelke hitvány, rabszolga-lélek
Az ősei voltak, hej, hatalmas, nagyok!
Menydörgős menykő, a dörgő vad felhő: -
Hej, híres legények voltak azok.
De jöttek és hosszú, szük drótokba csalták
És hajtották szerte a glóbuson át,
A végtelen kékség, hatalmas magasság,
A fenség, a mélység, a szent haragosság
Leláncolt, besáncolt, kifáradt fiát.
És hajtják és űzik, hajszolják nagy szerte,
Csak néha – ha lázong fönn az elem:
Csapnak ki kékes, csillámló fények
A fekete börtön drótkötelen,
És járnak tobzódó, vad, őrült-vad táncot
És csillognak aprót mint jánosbogár: -
A drót hitvány, bárgyú, szép rabszolga lelke
Ott sisterg, ott jajgat leverve, teperve,
Mint megkötött szárnyú, nagy karszti madár.
A drót lelke hitvány rabszolga-lélek,
De néha kicsillan a börtönön át,
S a gyáva, az éhes, a kétlábú isten
Nagy sápadtan nézi a börtön falát,
Jaj ki ne csapjon a fénye, a lángja,
Hogy szerte ne hulljon a millió álom!...
Kétlábú isten, tudod hogy mi vár rád: -
Egy lobbanás és megágyalja párnád
A felszabaduló nagy őshatalom.
Forrás: Renaissance 1. évf. 9. sz. 1910. szept. 10.
