Ott nyugszik ősanyánk a part virányán,
A boldog férjnek ápoló ölén;
Szemében égi gyöngy, a köny ragyogván,
Kéjtelt szivében él a nagy remény:
Az ember újra élni fog örökre!
Kit kárhozatba dönte gyáva gőgje.
S felnéz az ú jszülöttre, kit magasba
Emelt a biztos férfikar, hogy őt,
Pólyák helyett takarva gyönge galyba,
A fájdalomban létrejött emőt,
Föláldja buzgalommal Istenének,
Mint hálazálogát az ő szivének.
Olly boldogok! bár távol édenöktől
Hol annyiszor merengtek üdvein –
Körűltök alig pár kalász inog föl,
A férfiarcznak véres csöpjein!
Hogy abbul áldozatra hőn adnának
Az ormokon szitott szent máglyalángnak.
Igy rajzolá magasztos ihletében
A képmüvész e legszebb ideált,
Melly ő szép lelke tiszta tükörében
A hit malasztival előtte állt.
Mit érze ő, mit érzek én szivemben:
O halld a lantnak ömledő dalát!
És míg a lanton szól az érezés,
O szállj meg engem égi ihletés! –
Kiűzte őket im az ég cherúbja,
S a bűntudat lángélü fegyvere;
S a gőgös szenvedélynek árva rabja,
Lesujtva áll az éden embere;
Kizárta abbul őt az urnak karja,
És vissza többé ah! nem térhete;
Előtte áll a puszta messzeség,
S szemén a számüzött könyűje ég.
Hogy őt az úr kegyével már nem ója,
Szivének óriási gyötrelem,
És gyors ütése hangos vádolója –
Az önvád sajgó kínja végtelen:
S hogy mardosóbb legyen a bűn kigyója
Lön éjsötét a puszta téreken –
De mint a másnap ékes hajnala,
Fölébred a reménynek angyala.
Reményök él az úr igéretében!
Kinek szavára bérczek rengenek,
S mint lenge por a förgeteg dühében
A tenger izmos öble fölremeg,
S ha int a mérhetetlen rónatéren
Az égre kelnek óriáshegyek.
Igéretet tön ő, az alkotó:
A nőnek sarja lesz az üdvhozó!
És újra bútlan él a számüzött pár,
Hisz van szivének mit reményleni!
A messe tér nem olly kietlen immár,
És völgyein merengni kéj neki;
S habár a rög kitartó férfikart vár,
Elkezd a föld gyümölcsöt termeni.
Munkára alkotott a férfikar,
S a nőkebel szent üdveket takar.
Lefolyt az év, le búban és örömben,
A nagy reményt valóvá érlelő:
Ölén ringatja már anyáni kéjben
Az első sarjat ő, az újszülő,
S előszer hogy felejti szent hevében,
Az édenüdveket a földi nő;
Mert teljesűl a nagy Jehóvaszó:
A nőnek sarja lesz az üdvhozó.
És századokba századok merültek,
S mintegyre élt a jókban remény.
Miért is égne annyi százezernek:
Mint égi, szende kéj e vágy szivén?
S az annyi küzdés, gyász és gyötrelemnek
Mi van jutalmul itt a föld ölén,
Ha nincs, ki biztosítsa majd nekünk
A hont, hol várt jutalmat érhetünk?!
Ím megjövél, Te, népek Messiása!
S betelt az üdvösédes sejtelem.
Te milliónyi keblek vágyodása,
Mióta él a szívben érzelem;
Te, a kinek nincs földön, égben mása,
Bár diszt nem öltve jöttöd éktelen,
Hosanna néked a magasban, a
Bűn s halálnak győztes bajnoka!
Mi volt az ember önmagára hagyva,
S mivé leendett egyre nélküled? –
Mint tél a völgyet döntve pusztaságba,
Új létre költi azt a kikelet,
S a förgeteg vészes borúlatára
A nap sugára hoz derűletet:
Ugy ő, ki nyögve bünbilincs alatt,
A rab szabad lön újra általad.
Mert úgy szeretted őt, te Istenember!
Hogy érte elhagyád a menny ölét,
S kit évrül évre fogva tart a bünteher,
Az ősi súly alól kimentenéd,
S miért örökre fogna minden ember,
Te bőven egymagad kiszenvedéd –
Imádlak érte én, a porba hullt,
Kinek szivén az érzet lángra gyult.
De ő a por, e szenvedést gunyolta,
Te néki dőre lől, hogy oktatád;
S hogy szent erőd sebét meggyógyitotta,
Fejedre font tövisből koronát;
Te áldó kézt, ő ostorát mutatta,
Te néki mennyet, ő a Golgothát:
És mindezért halálos sóhajod,
Könyörge néki még bocsánatot!
S ah, így az ősi nagy reményt betöltve,
A számüzöttnek újra megnyitád,
Hogy ottan üdvben élne mindörökre,
A dalhatatlan éden ajtaját!
És hogy szivünkben is e szent hit élne,
Im zálogul Te önmagad hagyád:
Imádlak érte én, a porba hullt,
Kinek szivén az érzet lángra gyult!
Forrás: Őrangyal. Szerkeszti: Sujánszky Antal. Pesten,
kiadja Emich Gusztáv 1845.
