A ki fiának örül, mert szép, jó, ritka tehetség,
Mert delien serdül s lelke nagyokra törő;
Mert ihletve van a nagy erények örök hite által,
S szent akarattal lép a komoly élet elé:
El ne beszélje nekünk örömét. Mi egy életi üdvöt,
Vérünk büszke faját e kora sírba tevők.
Forrás: Pesti Divatlap 27-dik sz. – Szépirodalmi közlöny a társasélet, irodalom és művészet körében. Második félévi folyam. Szerkeszti Vahot Imre. Pesten, nyomatott Beimel Józsefnél 1847. Julius 1-én
Beteltem e lármás világgal…!
Vigalma már unalmat ad;
Olcsó örömpohára nem kell!
Megkeseríté ajkamat.
Mint útazót árnyas berekbe,
Vágyam szelidebb körbe von:
Csendes, boldog családi élet,
Feléd, feléd sohajtozom!
Lelkem, mint nyugvó hárfa ollyan,
Hurozva van, mégsem zeneg;
Ah, mert hiányzik a szelid kéz,
Melly nyájasan pendítse meg!
S melly szólna házi boldogságról:
Igy elvész annyi szép dalom!
Csendes, boldog családi élet,
Feléd, feléd sohajtozom!
Egy lelkes, jó nőt adj nekem csak,
Nem kérek, oh sors! egyebet,
Egy lelkes, szép nőt; és ölébe
Két szöszke, csacska gyermeket!
Ah…! e kép úgy ringatja lelkem:
Mint madárt szellő a galyon;
S csendes, boldog családi élet,
Feléd, feléd sohajtozom!
Én lennék a vihartürő cser,
Ifjú repkény szép hitvesem:
Rám-folyna hűsége- s karával,
S minő kéj lenne: védenem!
Nincs senkim most az emberek közt,
Ő lenne nő, barát, rokon;
Csendes, boldog családi élet,
Feléd, feléd sohajtozom!
Nyájas kandallóm, kis szobámban
Világot áraszt s meleget;
Világ- s meleggel töltené be
Szerető lelke lelkemet!
S lenne két szép, fehér galambunk:
Megelégedés, nyúgalom…
Csendes, boldog családi élet,
Feléd, feléd sohajtozom!
S a két szép gyermek! kis fiammal
Futosva fűzfa-paripán:
Játszván a bábuzó leánynyal,
Kiáltoznák: apám, apám!
Majd veszszőcskét törvén kezökbe:
Futnék, - hogy üzennek nyomon;
Csendes, boldog családi élet,
Feléd, feléd sohajtozom!
S mennyit regélnék este! – s álom
Nyomván el anyjok kebelén:
A felpirúlt forró kis ajkat
Csókomban megföröszteném.
Ah, nyájas, messze képek…! búsan
Ülök most az esthajnalon;
S csendes, boldog családi élet,
Feléd, feléd sohajtozom!!
Forrás: Pesti Divatlap 27-dik sz. – Szépirodalmi közlöny a társasélet, irodalom és művészet körében. Második félévi folyam. Szerkeszti Vahot Imre. Pesten, nyomatott Beimel Józsefnél 1847. Julius 1-én
Széles országuton andalog a jobbágy,
Végzi keservesen vármegye robotját,
Kavicsos fövénynyel rakta meg szekerét,
Annak terhe alatt nyikorog a kerék.
Tántorogva ballag a két kajla sőre,
Alig tetszik rajta, hogy mozdul előre,
Méla mind a kettő, mintha gondolkoznék:
Hány izben hozott már és hány izben hoz még.
Ott ül a szegény pór az első saraglyán,
Elkopott ostorát a kezében fogván,
Szomoru képére rőt kalapja alá –
Hullna, ha négy, öt szál madzag nem tartaná.
Néha megszakasztja hosszu hallgatását,
Biztatgatja két hű, igavonó társát,
De azok nem birnak menni sebesebben,
Talpok a kő uttól ég eleven sebben.
Széles országuton, mint az ég morgása,
Hallik a távolban hintó robogása,
Csak imént dördült meg messzeföldön és lám
Percz alatt előtünt, mint a fényes villám.
A négy szürke lónak a két kajla sőre
Nagy keservesen tud kitérni előle,
Pedig félni félnek, és, az istenadták,
Csak birnák a jármot, mindjárt elragadnák.
Dölyfös uri kocsis ül a hintó bakján,
Félkezében czifra ostort suhogtatván,
Jobban esik neki, a kényes lelkének,
Ha nyakába sujt a két szegény sőrének,
Jobban esik neki, ha egyet kiálthat:
Földi, a kerékágy siratja a hájat,
Kár volt annak árát a csapszékben hagyni,
Szegény tengelyedet siralomnak adni.
Feltekint a jobbágy s szomoruan felel:
Hej, biz a háj árát nem kocsma nyelte el,
A mi volt körültem egy kevés zsiradék,
Gyors hintóitokra mind felkenegették. –
De a hintó népe nem hallotta e szót;
Szegény ember! és ez igy tán jobban is volt,
Máskép ki áll jót, hogy e gyámságos kezek
Nyers nyakasságodért meg nem fenyitenek.
Forrás: Pesti Divatlap 34-dik sz. – Szépirodalmi közlöny a társasélet, irodalom és művészet körében. Második félévi folyam. Szerkeszti Vahot Imre. Pesten, nyomatott Beimel Józsefnél 1847. August. 19-én
Extra Hungariam non est vita!
Hazánkat akarnám lerajzolni, még mindig fekszik, mam nem bírok vele, bárcsak valaki fölemelné; helyet akarok neki adni, hol? a nemzetek között!... ülve? hisz, nem táblabíró! állva? egyik lábával mindenesetre a koporsóban. –
Rajzomban a színt kellene meghatároznom: feketét nem választhatok, mert nálunk az ördögöt is feketére festik. Hazánknak úgyis megvan három színe: zöld, vörös, fehér, - ez utóbbit rég beszennyeztük, s ami megmaradt nekünk, az a kétszínűség.
Vajon a haza férfi-é vagy asszony? – Férfinek igen gyáva, pityergéséről asszonynak véljük; mi vagyunk gyermekei, most is emlőin csüngünk, valamennyien szopjuk a - vérét.
Sohasem láttam egy anyának ennyi gyermekét, s ami különös, egyik magyarul, másik németül, harmadik tótul, negyedik zsidóul, ötödik cigányul beszél. Titkosak a természetnek utai.
Hazánknak fiai, leányai vagynak; nincs köszönet benne: a fiak felnőnek, mesterséget nem akarnak tanulni. A leányok tán jobbak; igen, itt-ott van egy, ki a diákné vásznából édes anyánknak egy új ruhát akar össze – foltozni. Leányok, tudtok-é főzni, fonni? Igen is, - befonni, berántani.
Tegnap összevesztek a gyermekek a szenvedő anyán, a magyar azt mondta: ő az enyém; a tót: az enyém volt; a német: az enyém lesz. Egyik a nyakát fogta, másik a kezét, harmadik a lábát. A nyaka kitekeredett, a keze kificamodott, a lába kitörött.
Pedig minő szép volt: bőre mint a tej és a méz; - tehát ezért akarták azt lehúzni. Emlői domborúk valának, de mi átkozottak kifejtük. Nemsokára darabokra tépjük a hazát; mit tehetünk róla, hogy annyira szeretjük, mindenik akar belőle egy darabot – emlékezet okáért.
Szegény anyánk vérzik, temérdek rajta a pióca! Hintsünk rájok sót! De a só pénzbe kerül; aprópénzünk nincs, az öreget pedig nem tudjuk felváltani.
A legyek is csípik – a szemtelenek -, nem győzzük őket agyonverni édesanyánkon, így aztán édesanyánkat a legyekkel együtt agyonverjük.
Kérdezik önök, hasonlítunk-é anyánkhoz? Mi nem! Pedig valamennyien édesanyánkra ütöttünk!
Ez nagyon csodálatos játéka a természetnek; de mégis lehetőség! A napokban egy szajkót mutogattak, mely ahelyett, hogy fütyült volna, tökéletesen kutyamódra ugatott. Temérdek ember szaladt a csodájára; egy született magyar ember csodálkozva kiáltotta el magát: das ist schrecklich!
Háladatlanoknak nevez bennünket a világ: mi nem vagyunk oka, hogy születésünk előtt édesanyánk megbámulta a kakukkfiakat.
Hazánkon minden baja mellett sem látszik meg nagyon az öregség; egy időben ugyan pápaszemen nézegetett, de nem volt benne köszönet, mert vak vezeté a világtalant. Anyánk már nyolc századot ért; eszerint vén, de Matuzsálem még vénebb volt; egyébiránt tán kedve sincs Ábrahám keblébe menni.
Gyógyíttatni akarjuk: a magyar előbb majd gondolkozik; a tót pálinkával kínálgatja; a zsidó vérét akarná ereszteni; a cigány egy szomorú nótát hegedül neki; a német végre azt mondja: i wer schon helfn!
Minden ember azt kérdi? hogyan van anyánk? Gyógyul-é már?... Mit feleljünk nekik?... még mindig rosszul van , pedig már annyiszor beadtunk neki.
Füstölnünk kellene; próbáltuk, de rossz fát tettünk a tűzre, éktelen rossz a szaga. Orvosságot rég nem adtunk, lesz idő, hogy sajtárral öntenők bele, mégsem fog használni.
Valahára megjöttek a magyarok is a tanácskozásból, azt határozták, hogy máskor határoznak, addig csak hadd maradjon a beteg úgy, amint van, talán majd segít rajt az úristen! A német biztat: wird schon wieder ksund wern. A zsidó piócát rendelt. A cigány legjobban tudja, mi kellene neki: bucsóztató-ének.
Hát ha meg találna halni? A magyar megsiratná, a tót vermet ásna neki, a zsidó eltemetné, a cigány ingyen kihegedüli.
De gyógyul már. A sors még büntetni akarja, hogy ily háládatlan magzatok közt tovább is élni engedi. Fel akarnák támasztani, mert nem tud a talpán megállani. Egyik azt mondá: állítsuk a feje tetejére!... Le kellene fektetni! okoskodék a másik, de féltek, hogy ismét elalszik; végtére leültették – két szék között a pad alá.
Valaki megpendíté, hogy anyánk fenntartására adóznunk kellene; a magyar nagy képeket vágott az adó szóra, azt azonban megígérte, hogy nem feledkezik meg róla; a tót szállást ígért, hogy később kiverhesse a házból; a zsidó számítani kezdé, mennyit eszik meg, mert most igen drága – a vöröshagyma; a cigány azt mondá: ő nem akarja magasra húzni a húrt, mert könnyen elszakad.
És ilyen fiakat meghord anyánk, a föld, a hátán. Kénytelen a hátán hordozni, mert ha gyomrába venné őket, onnét is kirágnák magukat.
Valahára már egy okos tanács is jött. Egy okos ember azt javasolá, hogy a beteg haza tegyen egy kis commotiót, haladjon eleinte lassan, aztán, amint jobban-jobban bírja, mindig előre; elül van az élet, melyet újra kezd, hátul a sír, melyet elhagyott. Szegény már megindult, isten veled hazám, szerencsés utat!
Most veszem észre, hogy hazámat akarám lerajzolni, helyette sorsát rajzolám. De miért is rajzolnám le őt, - a falra felfüggeszteni?... Nem! Éljen kebletekben, mely ha tiszta, hazánknak legtisztább képe lesz.
*) Mutatvány szerzőnek „Kalendárium” című legújabb gyűjteményéből.
Forrás: Pesti Divatlap 34-dik sz. – Szépirodalmi közlöny a társasélet, irodalom és művészet körében. Második félévi folyam. Szerkeszti Vahot Imre. Pesten, nyomatott Beimel Józsefnél 1847. August. 19-én
