Hősvértől pirosúlt gyásztér! sóhajtva köszöntlek,
Nemzeti nagylétünk nagy temetője Mohács!
Hollószárnyaival lebegett a zordon enyészet,
S pusztító erejét rád viharozta dühe,
S vad diadalma jelét robogó villámival itten
Honni vitéz seregink holttetemikre süté.
Tomori! büszke vezér! mért hagytad el érseki széked?
Nem halt volna hazánk dísze, virága veled.
Harc tüze lángítá bizton viadalra kikelted,
S érted mennyi dicsők estenek áldozatúl!
Szűk vala egy ország! beh kicsiny most néma lakásod;
Tárogatód megszünt, rozsda emészti vasad.
Nyúgodj! rajtad üzé dölyfét a csalfa szerencse,
A békítő sír enyhe takarja porod.
Hány fiatal szívet, tele sok szép földi reménynyel
Sujta le kegytelen itt a riadó csatavész!
Élte kies tavaszán kora sírt hány ifju talála,
Kit nem rég az öröm lágy öle ringata még!
Dísztelen itt fekszik, deli termete összerutítva
Száguldó paripák vasszegü körmük alatt.
Szög haja fürteivel nem játszik kedvese többé
Vér- s tapadó portól elmerevedtek azok.
Hasztalan áll az uton váró hive fris koszorúval.
Nem jön-e bajnoka még, félve reménylve vigyáz:
Hogyha levél zördűl, őt sejteti véle szerelme,
Néz, piheg, arca tüzel, s keble feszűlve haboz.
Ah! de hiába tekint a távol lenge ködébe:
Elmarad a kedvelt s érzete búnak ered.
Végre megérti Mohács veszedelmét; gyönge virágként
Hervad el a szép szűz néma keserve között.
Sírja felett enyeleg suttogva az alkonyi szellő
S a hűség csendes angyala őrzi porát.
mennyi nemes bajnok, méltó sok századot élni,
Fénytelen itt szúnyad s kő se’ mutatja helyét!
Ősi szabadságért harcolt bár férfi karokkal,
Rendzavaró hévvel vérbe füresztve vasát;
Ámde hol olyan erős, kit meg nem dönt sok ezer kar?
Testhalmok közepett küzd, noha élte szakad.
Sínli szokott terhét tűzménje, nyihogva kapar, vág,
Rúgdal, rázza fejét, hosszu sörénye lobog,
Elszáguld, haza tér, s így hírli vitéz ura húnytát,
Kit repedő szívvel hölgye zokogva sirat!
S míg sürü könnye apad, ő is hű férje után hal,
S a kiürűlt háznak csak döledéke marad.
A tölgy, mely zivatar közt annyiszor álla kevélyen,
Döltében viruló ágait így temeti.
Hány bajnok hala így, de csak a boldog leli bérét,
A meggyőzöttnek csillaga véle tünik.
Így hamvadtak el ők alacsony moh-lepte gödörben;
S a feledékenység éje borítja nevök.
Hantra dül a pásztor s fütyörészve legelteti nyáját;
És nem tudja, kinek hős pora nyugszik alatt;
Titkon még is eped, szomorú dalt zengedez ajka
A hős árnyékok csendesen ihletik őt.
A csatasíkon mély borulattal ballag az útas,
Elgondolva minő kétes az emberi sors;
Néz, és elkomorúl, s lesütött szemmel halad ismét,
Felpattant sebeit belseje érzi maga.
Ott, hol az esti sugár gőzfátyolt nyugtat az éren,
Mintha födözgetné, hogy ne tekintse szemünk:
Ott vergőde Lajos, rettentő sorsu kirláyunk,
Sűlyedező lova érc homzetü terhe alatt.
Hasztalanul terjeszti kezét, nincs, nincs ki segítse!
Bajnoki ellhulltak, nincs ki feloldja szegényt.
Tátogat a mélység, aranyos páncélja fakó lesz;
S összezuzott testét hab fedi s barna iszap.
Ekként halni kinos! s kegyalak! neked életed így tünt!
Veszteden a magyar ég napja sokára leszállt.
Ifju valál, örvényt nem sejtvén szörnyen adózál;
Szendergő porodat béke lebegje körül!
Hajh s ezt visszavonás okozá mind, s durva irígység:
Egységünk törten törve, hanyatla erőnk.
A sorvasztó lánc így készüle árva hazánkra;
Nem! nem az ellenség, ön fia vágta sebét.
Gyász emlékü vidék! mi sok inség kútfeje lettél:
Párolgó mezeid bánatos oszlopa ez.
Nagygyá lett Szolimán gőgét Buda ormai nyögték,
S kénye vadon dúltán annyi viszályra jutánk.
Hány szűz fonnyada el zsarlónk buja karjain ekkor,
S a Duna szőke vizén hány rabok úsztak alá!
Birtok nem vala már, idegen lett a magyar otthon,
Folhold kérkede szét városi tornyairól.
El! ti komoly képek, ti sötétség rajzati, félre!
Új nap fényle reánk annyi veszélyek után.
Él magyar, áll Buda még! a múlt csak példa legyen most,
S égbe honért bizton nézzen előre szemünk.
És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében:
Nemzeti nagylétünk hajdani sírja Mohács!
Forrás: Nemzeti dalkönyvecske Bp., Lampel R. Könyvkiadása
1877.
