Gróf Ráday Gedeon (1713-1792): Víz, Szél, Becsület

Még gyermeklétemben hallám e szép mesét

Egykor a Víz s a Szél s a Becsület,

Bújókást kezdtek játszani.

Elsőben is elbujt a Víz;

De csakhamar reá akadtanak,

A mélyebb völgyek közt.

Elbújt aztán a Szél:

De őtet sem kellett igen soká keresni,

Mert meglelék a hegytetők ormán.

Már a bújás sora volt a Becsületen:

De ő elébb

Ily szókkal szólitá játékos társait:

Halljátok meg: Ha én egyszer elbújok,

Engem senki többé soha fel nem talál,

Ebből foly ily tanuság:

Legféltőbb kincs a becsület ;

Ha egyszer ezt elveszted,

Mindent elvesztettél.

 

Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 187. l. – Bp., 1903.

 

Gróf Ráday Gedeon (1713-1792): Az felettébb szokásba jött orczafestés ellen Dorilisról

Festi magát Dorilis, noha színes ugy is eléggé,

De nem elég színes a maga tükre szerint,

Mely mellett órákig is ül, nincs vége se hossza,

Hogyha kenőcseivel kezdi vakolni magát.

Gyorsan azonba repül az visszahozhatlan idő is:

Már délhez közelit, ő csak ül, a keze jár,

Olykor ugyan felkél, sétál is lába; de hordja

Kéri kicsiny tükrét akkor is ujja között.

Tartván azt szemihez, üvegének kérdi tanácsát,

Nem hagya-é valahol asztali tükre hibát:

Hogy soha még gyönyörübb nem volt; hogy angyali szépség;

Hizelkedni tanult tükre nagyitva hazud:

Illeti csók érte; de talál még is maga, melyet

Szinleni még szebben s még igazitani kell:

„Még nem elég kéksége vagyon itt ennek az érnek;

Még ide kell rózsa, még ide több liliom.

Még kláris szint is nem adék eleget ajakimnak;

Nincsen elég feketén festve szemöldököm is.”

Mindaddig kendőzi magát, míg lesz csupa lárva,

S a természeti kép mázza miatt elenyész.

Nem hiszem azt, hogy szebb: tudom azt, hogy szép vala, míg nem

Szebbitette magát pacsmagolásaival.

Fesd ugyanis magadat ha korán ránczokba szedődni,

S még fiatal korban agg banya lenni szeretsz.

Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 186-187. l. – Bp., 1903.

 

Gróf Ráday Gedeon (1713-1792): Mezei dal ősztájon

Hol vannak a violák

Kik itt kékellettek?

S tölcsérkéik frissitő

Illatot hintettek?

Ifju! elmult a tavasz,

S a viola is elasz.

 

Hol van ama rózsás bércz6,

Kin rózsát szaggattunk,

Melyet kalapunkra, s hol

Mellyünkre aggattunk?

Szép lány! itt hagyott a nyár,

Nem virit a rózsa már.

 

Hol az a szép csergeteg

Mely bőven itatta

A réteket? hogy-hogy van

Hogy most szomjan hagyta?

Száraz nyár volt s bő meleg:

Kiszáradt a csergeteg.

 

Vezess engem ama szép

Terebély hársfához,

Hol beszélgetni kiki

Ledőlt mátkájához.

A szép hársfa már nem él,

Kitekerte azt a szél.

 

Hol ama szemérmes szűz,

Ki, mint észrevette,

Hogy megláttam, lehajolt

S elpirult mellette?

Nem pirul el többször ő

Mert elvitte a himlő.

 

De él amaz énekes

Ki itt a rózsákat

S violákat éneklé

És a hű lyánykákat?

Szép szűz! ő is meghala,

S több dalt nem csinál soha.

 

Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 186. l. – Bp., 1903.

 

Gróf Ráday Gedeon (1713-1792): Árpád kezdete

Egy országfoglalás nem lágy elméknek mive,

Árpádnak is bizony melyében bátor szive

Helyén volt, noha sok veszély s halál közt járt,

De mint a roppant tölgy, melyben nem tehet kárt

A legpusztitóbb szél, akármint ostromolja:

Mert hordja levelét csupán a fergeteg,

Ő fennáll, ő kevély fejét nem hajtja meg;

S nincs oly kegyetlen szél, amely tövét kitolja.

 

Szint olyan volt Árpád. Hiában gyűjtött népet

Mind számost, mind erőst, mind fegyverére szépet

Amaz bolgár Zalán; hiában állott még

Népéhez a görög és a tót nemzetség:

Mert valahányszor ők harczban megállni mertek,

Mindannyiszor a harcz gyalázatokra lett.

S az ott reménylt dicső diadalom helyett,

Csak ocsmány szaladást s rút mészárszéket nyertek.

 

Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 186. l. – Bp., 1903.