‘Fiam Bandi! nem vagy te már gyermek,
Esztendeid huszonnégyre telnek,
Bajuszodat már ki tudod kenni,
Szakált sem kell parókástól venni,
Lánytól, asszonytól többé nem félsz:
Házasodni, legszebb korban élsz!
Keresd ki száz közöl párodat,
S adasd össze véle magadat.
Lejár időd, észre sem veszed;
S lábodba száll utóbb majd eszed!’
Anyja igy unszolja Bandit;
De ő nem hallgat szavára:
S szállong lepkeként ledéren,
Egy virágról, más virágra!
‘Fiam Bandi! fejed lágya benőtt,
Most már el is tarthatnál tán egy nőt,
Éveid már harminczra rugtanak;
De a lányok még rád mosolyganak!
Csapj fel közőlök egyel, mig lehet:
Az ember ifjuságot nem vehet!
Kopasz fővel később, s fogatlanul,
Lányért akár ki is – hijába nyul.
S vagy több kosár akad karjára,
Vagy – szarvak nőlnek homlokára!’
Anyja már igy inti Bandit,
De ő nem hallgat szavára;
S szállong lepkeként ledéren,
Egy virágról, más virágra.
‘Fiam Bandi! hagyj fel a tréfával,
Nem illik ez negyven év multával!
Fejedhez a hajak már hűtlenek,
S a hűbb szálak megderesedtenek.
Szemed fénye, mécsnek pislogása;
Egy légvonat! – s leend kioltása!
Szép termeted, görcsös botnak képe,
Romolva van tested minden gépe!
Eltékozoltad életed javát:
Az ifju lány, borzadva fut, ha lát!’
Anyja igy feddi most Bandit;
De ő virágról virágra
Szállna most is; - csakhogy immár
Nem engedi a podágra!
És mit tesz a boldogtalan?
Szakácsnéját tetőtől talpig nézi,
És balgaságit egy ujjal tetézi!
Fésű alá veszi czopfos haját,
Szabat rá egy drága hosszu ruhát,
S alkonyatkor karján fogja,
Paphoz megy véle s ott eldadogja:
‘Holtodiglan! holtomiglan!’
Forrás:
Hazánk 1. évf. 3. szám – Győr, 1847.
Januar 7-én, Csütörtökön
