2020. jan. 11.

Vig Feri (Kovács Pál 1808. júl. 1. Dég - 1886. aug. 13. Győr): Farsangi vers – I. Házasuló




‘Fiam Bandi! nem vagy te már gyermek,
Esztendeid huszonnégyre telnek,
Bajuszodat már ki tudod kenni,
Szakált sem kell parókástól venni,
Lánytól, asszonytól többé nem félsz:
Házasodni, legszebb korban élsz!
Keresd ki száz közöl párodat,
S adasd össze véle magadat.
Lejár időd, észre sem veszed;
S lábodba száll utóbb majd eszed!’

Anyja igy unszolja Bandit;
De ő nem hallgat szavára:
S szállong lepkeként ledéren,
Egy virágról, más virágra!

‘Fiam Bandi! fejed lágya benőtt,
Most már el is tarthatnál tán egy nőt,
Éveid már harminczra rugtanak;
De a lányok még rád mosolyganak!
Csapj fel közőlök egyel, mig lehet:
Az ember ifjuságot nem vehet!
Kopasz fővel később, s fogatlanul,
Lányért akár ki is – hijába nyul.
S vagy több kosár akad karjára,
Vagy – szarvak nőlnek homlokára!’

Anyja már igy inti Bandit,
De ő nem hallgat szavára;
S szállong lepkeként ledéren,
Egy virágról, más virágra.

‘Fiam Bandi! hagyj fel a tréfával,
Nem illik ez negyven év multával!
Fejedhez a hajak már hűtlenek,
S a hűbb szálak megderesedtenek.
Szemed fénye, mécsnek pislogása;
Egy légvonat! – s leend kioltása!
Szép termeted, görcsös botnak képe,
Romolva van tested minden gépe!
Eltékozoltad életed javát:
Az ifju lány, borzadva fut, ha lát!’

Anyja igy feddi most Bandit;
De ő virágról virágra
Szállna most is; - csakhogy immár
Nem engedi a podágra!
És mit tesz a boldogtalan?
Szakácsnéját tetőtől talpig nézi,
És balgaságit egy ujjal tetézi!
Fésű alá veszi czopfos haját,
Szabat rá egy drága hosszu ruhát,
S alkonyatkor karján fogja,
Paphoz megy véle s ott eldadogja:
‘Holtodiglan! holtomiglan!’

Forrás: Hazánk 1. évf.  3. szám – Győr, 1847. Januar 7-én, Csütörtökön

Beöthy Zsolt: Szilágyi Erzsébet



Történeti ballada

Nemde, a mi törvényünk kár-
hoztat-e valakit, hanemha elő-
ször annak szavát meghallja, és
megérti, mit cselekedett?...
B i b l i a

I.
Özvegy vagyok, s az özvegy sorsa még szép,
Ha jó fiakban férje lelke ég,
Hogy áldozatra hajló napja bennök
A régi bájban ujra fénylenék.

Az illyen özvegy sorsa kedves ősznap,
Mellyben tavasz s nyár viszsugárzanak,
Midőn a nap még olly meleg fölötte,
S ölén olly szép virágok hajtanak.

Ha a természet őszi napja meghat,
S kebledre is tüzöd virágait:
Az élet ősze mért ne érdekelne,
S mért nem szeretnéd végső bájait?...

Oh özvegyek! ne sirjatok fel sorsotokra,
Ha gyermekekben van még kincsetek:
A férjjel élt tavasznapok körülök,
Viszsugárokban ujra fénylenek.

“Isten s hazám! tinektek nyujtom őket,
Kikben vitéz Hunyadnak vére for;
Ez ősz apának szent szavát ujitván,
Melly ajkain zengett halálakor.

Isten! te birjad lelkét mindeniknek,
S te gyujts meg bennök olthatlan tüzül
Egy olly szerelmet, mellynek lángolásán
Az élet és hon sirig egyesül.

Te önts erőt szivökbe s karjaikba,
Ha a hazát s királyát védni kell;
Hadd lássuk a Hunyadok honszerelmét
Enyészhetetlenül lobogni fel!”

Végzé a nő, s eszméi viszsugári
Még arczain tükrözve fénylenek,
Kihez fölzenge, istennek jelentők
Szent vallomását honszerelminek.

II.
Mért olly halványak arczaid,
Rajtok mi bánat ül?
Mi gond, mi sérv, melly ajkidon
Panaszra keserül?...

Mért nem nyugosznak gondjaid
A fáradsággal el?
- Vagy nem jő a gond éje meg
Az éjnek leplivel?...

Oh, nagy Hunyadnak özvegye!
Szivednek gondja mély,
melly éjidet rabolja meg
Lámpád bus fényinél.

Viraszthat éjet szerelem
Öröme s bánata;
De nem halálnak gondjain
Jár itt az éjszaka.

“A törvény s isten átkai
Sujtsák a bünöket,
Mikből veszély fakadna fel
Az édes hon felett.

Legyen gyalázat a halál,
Melly illy bunt megboszul;
Hitét s az istent sérti meg,
Ki arra aljasul.

De szivem két hű gyermeke,
Kikben lelkem piheg,
Hazája szent törvényeit,
Oh, nem szeghette meg.

Szivökbe irtam hitemet,
Melly Istent s hont imád,
S az ebből felnőtt szerelem
Dönthetlen és szilárd.

Nincs törvény, melly hallgatlanul
Büntetne bünöket;
S az ország, hol jog tipratik,
Magának átka let.

Király, király! hol esküszód?
Hol van kötött szavad?
Nincs törvény, játszi esküre,
Melly engedelmet ad.

Szivemre omlál egykoron,
S hittem, hogy a király
Szentségre mondott esküje,
Mint a szionhegy áll.

Oh, vajha angyal szállana
Kebledbe, fejdelem;
S ne lenne szűd kigyóinak
Benn többé élelem.

Lelked szebben ragyogna fel,
Mint gyémánt koronád,
Midőn azt szentelt érzetek
Sugári füzik át.

Végzé, s meghallgatá szavát az isten,
S fiat, ki fenn buzgón imádkozott:
S megkészült a füzér melly örömekből
Anyának és nemzetnek fonatott.

Forrás: Hazánk 1. évf.  2.szám – Győr, 1847. Januar 5-én, Kedden

Petőfi Sándor: Csalogányok és pacsirták


Ugyan még meddig zengitek,
Ti holdvilágos emberek,
A régi kort,
Mit elsodort
Hullámival már az enyészet?
Mikor rontjátok le a fészket,
Mit várromokban raktatok,
Hogy ott versenyt huhogjatok
Vércsékkel és bagolyfiakkal?
Milyen kisértetes ez a dal! -
S dalolnak egyre még,
És szemeikben ég
A lelkesűlés lángja
Vagy a bánat könnyárja.
Ál lelkesűlés, gyáva könnyek!
Miket nekik meg nem köszönnek. -
Tudjátok-e, mik vagytok,
Kik a multról daloltok?
Halottrablók!
Halottrablók!
Sírjából fölássátok
A holt időt,
Hogy őt
Babérokért árulhassátok.
Én nem irígylem koszorútokat;
Penész van rajta és halotti szag!

Sínlődik az emberiség,
A föld egy nagy betegház,
Mindegyre pusztít a láz,
S már egy egész ország esék
Áldozatául,
És több elájul;
S ki mondja meg:
Hol ébrednek föl majd e nemzetek,
Ezen-e vagy a másvilágon,
Muló-e vagy örök az álom? -
De ím a bajnak közepette
Fiait az ég el nem feledte,
Megszána minket nagy fájdalmainkban,
Orvost küld hozzánk, és ez útban is van,
És már maholnap meg is érkezik,
Midőn hóhérink észre sem veszik. -
Tiéd minden dal, minden hang,
Melyet kezemben ád a lant,
Te lelkesítesz engemet,
Tenéked ontom én könyűimet,
Én tégedet köszöntelek,
Te a beteg
Emberiségnek orvosa, jövendő!

*

És ti elkésett dalnokok,
Hallgassatok!
Hallgassatok,
Bár lenne oly szívszaggató
S egyszersmind oly szívgyógyító,
Mint csalogányé, szavatok.
A csalogány az alkony madara,
Már vége felé jár az éjszaka,
A hajnal közeleg;
Most a világnak
Nem csalogányok,
Hanem pacsírták kellenek.

(Szatmár, 1846. szeptember elején)

Forrás: Hazánk 1. évf. 1. szám – Győr, 1847. Januar 2-án, Szombaton