2019. nov. 3.

Magyar Gyula: Nailah álma



Lehunyta azt a hosszú selyem pillákkal árnyalt szép szemét, azután álmodott örökös boldogságról, virágos tavaszról, forró szerelemről…

A halovány holdsugara belopódzott hozzá a függöny nyílásán, csókot lopott érintetlen ajakáról, … a lágy zephír ott künn az ablak alatt valami szomorúságról regélt, az ablak között nyíló myosotis virágnak…

Oly szépek voltak a lányka álmai, mosoly derengett ajakán, túlvilági, üdvözítő, amelyet ha halandó meglát, elszédül tőle, mint az esti lepe a lámpa fényétől…

Vajon miről álmodhatott Bagdad aranyhajú lánya, Hussey kalifa gyöngyfüzérének legragyogóbb gyémántja?...

Tizennégy éves korában miről álmodhatnék kelet leánya, akinek forró a vére, akinek álmai nem teljesültek.

Álmodott boldogságról, álmodott ragyogó jövőről, látott egy ifjút, aki szép volt, mint egy mythológiai Isten, aki erős és bátor volt, mint Herakles, akinek szemében tűz fénylett, amely megzavarta szívét, elvette nyugalmát, annak, aki egyszer belenézett.

A szép Omér béget, a kalifa öccsét ott látta hófehér paripáján, büszke csapatja élén, fegyvere ragyogott, mint kelet napja, hangja parancsoló volt, mint egy királyé.

Azután látta odatérdelni azt a deli ifjút lábai elé, forró ajka ajkát érinté, és susogott édes lágy hangon, mely megrészegíté a lelket, amelytől elbódult a szív, olyan önfeledté, olyan mámorossá a kéjes boldogságtól!... Ah! hogy az kimondhatatlan…

Azoktól az édes szavaktól, megingott hyacint levele, pirosabb lett a rózsa, haloványabb a liliom, - és sápadtabb az illatdús narczis…

Nailah, a gyönyörű Nailha, Hussey kalifa legkedvesebb, legifjabb felesége olyan édesen hallgatta álmában e szavakat, oly jól estek azok az ő szerető lelkének, hogy elfeledte azt is, hogy bűn az, amiről most ő álmodik, oly bűn, amit a hatalmas Allah megbüntet…

De ő csak álmodott tovább, lehajolt álmában ahhoz a deli Omérhoz, és hallgatta azt a susogást, amit az a mézes ajk rebegett…

Az a susogás elmondta azt, hogy mily őrült vágy lakik abban a szívben, hogy mily bűnös szenvedély epeszti Omér bégnek, a kalifa öccsének lelkét…

Beszélt az ifjú ragyogó csillagokról, amelyek lehullnak az őszi éjeken, beszélt királyokról, akiknek meg kell halniok, mert születtek.

Azután susogta az ifjú, hogy az esti szellő is azért születik, a harmat is azért hull a virág levelére, hogy egy édes csókot lopjon a viola szirmáról.

És Nailha megértette e szavakat, megcsókolta az ifjút, - a hold épp akkor bújt el a fellegek mögé, egy csillag épp akkor hullt a mármora ölébe.

Olyan édes volt az a csók, mint a hurik lehelete, olyan kéjes, mint a paradicsomi illat, oh, hogy is dobogott a lányka szíve!...

Azután elbúcsúzott az ifjú tőle, s látta ismét, amint felült hószín paripájára, látta, amint bátor csapata élén vágtatott az ellen felé…

Látta, amint villogtak a szablyák, ragyogtak a kardok, hallott halálhörgést, tört fegyverek tompa csörgését, és hallotta a szép deli Omér hangját:

… Hurrá! előre!...

*

Az imám a reggeli óra közeledtét hirdette a mecset tornyából, a nap miként a szűz pongyolájából – bontakozott ki a rózsaszínű felhőlepelből.

Nailah is fölveté azokat a fekete szemeket, amelyekhez nem lehetett hasonlítani az ébent, - azt az aranyhajat meg lesimítá, és az vastag tekercsekbe omlott, hogy eltakarja azt a kebelt, amelyre nézni halandó – mint a napba – nem tudott.

Nailah ábrándozott… Oly szép álmai is voltak az éjjel…

Azután leszállt dagadó párnáiról, aranyos kaftánt vett magára, picinyke lábait aranyos cipőcskékbe szorítá. Arannyal áttört turbánnal köríté szép fejét…

Kihalt ablakán, lenézett kertjébe, azután lement e földi paradicsomba, hogy üdvözölhesse virágait…

Virágai eggyel megszaporodtak…

A fehér liliomok és a kedves nárciszok között egy véres karó emelkedett ki, a karón egy letakart emberfő volt…

Nailah felhajtá a lepelt,… és reszketve sikoltott fel…

… A lepelre rá volt írva: „halál az árulónak”…

A fej Omér bég feje volt…

A csillag, mi az éjjel lehullott: Omér csillaga volt…

*

Lehunyta azt a hosszú, selyem pillákkal árnyalt szép szemet, azután álmodott ismét, örökös boldogságról, virágos tavaszról, forró szerelemről…

… És nem ébredt fel… soha többé… soha többé…

Forrás: Veszprémi Független Hirlap II. évf. 11. sz. Veszprém, 1882. márczius 18. szombat

Soós Lajos (1856-1902): A multról




Lebbentsd fel fátylát az elmult időknek,
A szent harczokról – zengj te bús koboz.
Vezesd e népet a hir és dicsőség
Ma már oly rombadőlt oltárihoz.
Tanuljon itt e nép hazát szeretni
Melyért már elvérzettek annyian…!
Hol égbe nyúl a hármas bérczek orma,
’S zokogva fut a négy testvérfolyam.

Idézd fel őket párducz kaczagányban,
Fehér „Táltos”-sal – tüzes pej lovon:
Hogy összegyülve áldomást ivának,
Midőn kiküzdve lőn e drága hon.
Az égő oltár fényes lángja mellett
A hét vezér közt a véres kehely - - -
Midőn szent esküvésre összehivja
Népét, - megfúva nagy kürtjét Lehel.

Idézd fel unokáját ős Ügeknek
Hadurnak szent kardjával oldalán:
A melylyel utat tört a hősi népnek,
Kárpátok viharedzett szirtfalán.
Jövén e délibábos rónatájra.
Hazát alkotva a szent téreken!
Zengj diadalmat, hosszu álmaiknál
Borongva messze szálló énekem.

Oh zengj a multról! hogy dicső varázsa
Felrázza ezt az alvó nemzetet.
Amely a tétlenségnek zátonyába
Ma már, oly rozsdamart horgonyt vetett.
Derits sugárt, a létnek tengerére,
hol úgy locsognak a szenyes habok…
Idézd fel az ősöknek honszerelmét
Mely mint a csillagtüz fényben ragyog!

Csak egy sugár a multnak dicshonából,
Mely hajnalt fest – hazánk borult egén
Mert jőni kell egy boldogabb jövőnek!
Vagy elvezünk balsorsunk tengerén!?!
Nagy istene – a sorsüldött magyarnak
Küldj egy sugárt! melyen e nép hevül…
És tettre kelve – az ősök hazáját
Megvédi híven – „rendületlenül”.

A mult – teremtsen példát a jövőnek,
Igy nemzetem nem féltelek soha!
Ha tettre buzdit-e „félistenek”-nek
Csaták zajában elvérzett sora…
Igy – zúgjon bár reád a sors haragja:
Ha ég szivedben honszerelmi láng!
Kilépve a jelen tespedt ködéből
Ismét leszünk, mik egykoron valánk.

Ébredj én nemzetem, s már valahára
Tépd szét álmod fojtó bilincseit!
Tekints a mult tettekben dús honára,
Amely szivedben lángot gyujt, - hevít:
Kövesd az ősök lángzó honszerelmét,
Létünk hajója igy előhalad!
S lesz még e nemzet Árpád szép honában,
Miként egykor volt: - boldog és szabad!

*

- Lebbentsd fel fátylát az elmult időknek,
A szent harczokról zengj te bús koboz.
Vezesd e népet – a hir és dicsőség
Ma már, oly rombadőlt oltárihoz.
Tanuljon itt e nép hazát szeretni
Melyér már elvérzettek annyian…!
Hol égbe nyúl a hármas bérczek orma,
’S zokogva fut a négy testvérfolyam.
 
Forrás: Veszprémi Független Hirlap II. évf. 11. sz. Veszprém, 1882. márczius 18. szombat

2019. nov. 2.

Csillagh Mór : Regény*



Egyszerü történet, amit elbeszélek,
Egymásért rajongott két fiatal lélek.
Délczeg barna ifju s szőke leány-gyermek
Egymásnak fogadtak örökös szerelmet.
S visszaadta a lány boldog ifja csókját,
Boldogan telének édes pásztor-órák.
Szív a szíven s ajkak ajkakon pihentek…
- Ez a foglalatja az első kötetnek.

Búcsut vett az ifju, mert hívta a pálya,
Melynek végén – hitte – hű kedvese várja,
S a leányka búsúlt… s tán utána halna,
Hogyha nem akadna, aki – vigasztalaja.
Hanem akadt könnyen. S a boldog vigasznak
Édes örömére lakodalmat csaptak,
S egy tört eskü zengett az új esküvésben…
- Ez van a regénynek másik kötetében.

Boldog menyasszonyból sem lett boldog asszony
Megbánás sötétlett a halovány arcon.
„ Ugy fázik a lelkem az itteni légben,
Vigy el innen engem messze, messze, férjem!”
És elvitte férje Olaszhon legére:
Hátha életszine újra visszatérne!
De az asszony hervadt s könyei peregtek…
- Ezzel vége van a harmadik kötetnek.

Szegény beteg asszonyt kerüli az álom,
Kínosan viraszt át hosszú éjszakákon,
Tördelten zokogja: „oh! vajjon mivé lett?
Engem átkoz-e, mert átok rá az élet?”
Nemsokára aztán megjött a felelet:
Kapott sötét szélü, nyomtatott levelet
Elolvasta szépen s aztán – imádkozott…
- Tegye le a regényt, aki unatkozott…

*) Mutatvány a szerző „Legszebb Asszony Könyve” cz. költemény füzetéből.
Forrás: Veszprémi Független Hirlap II. évf. 9. sz. Veszprém, 1882. márczius 4. szombat