Mi fény reszket keletnek bíborán,
Keblem miért dobog, miért hevül,
Milly kép az ott, melly rózsás bércz alól
Mesés istenként száll hegyek megül?
Ah, egykor ott apáink laktanak!
Mert őseinké volt a szép kelet,
Azért piroslik most is ott az ég,
Azért hullat hajnalkor könyeket!
Mit látok? oh, talán csak álom ez!
Libanont látom és agg czedrusit,
Elbor** hegyét s alatta őseink
Szellemszerű dicsőült képeit.
Apáinkat látom szent tűz körül,
Álmost, kinek sok évi fergeteg
Csaknem kopasszá tette ősz fejét,
Bozontos ősz szakállán köny pereg.
A tűzre búsan elmerülve néz…
Mellette látok hosszú árnyakat,
Valljon nem é a hét vezérek ők?
Körülök a rozsás hajnal fakad.
Egyenkint hősek lengenek elő,
Mint ködfelleg, melly völgyön tornyosul,
És Álmost lassankint körülveszik,
Előtte mindenik földig borul.
Susogva szállt a szellő lantomon,
Rólok s a hajdanról regélt,
Tirólatok rég nyugovó apák,
Tirólatok zúgott varázsmesét.
*
Nem harczokat, szerelmet zengek én,
Az ősek rózsaarczú lányait,
Éjszínü fürtjöket, a tűzszemet,
Melly szíveket vidít, vagy elbusít.
Csak isten zenghetné a harczokat,
A dalnokok legfőbbik dalnoka,
A hontszerző csodás hőstetteket
Elzengte már a történet szava.
Bájzengzetű lant lenne a haza,
A rajta átfutó négy főfolyam
Ezüsthurokként húzódnék reá,
S egy hang ébredne minden honfiban…
Merész ujjakkal isten játszanék
E húrokon… fölzúgna a haza,
S a tiszta egyetértés lenne majd
E lantnak legdicsőbb öszhangzata.
*
A Kárpát koszorúzza e lantot,
Zöld lombjával félig körülveszi,
Irigyen, zsarnokul jő rá a tél,
S a koszorú ékét letépdesi.
De szabadítóul jő a tavasz,
Sugárdárdával űzi a telet,
A lantra fris füzért akaszt… s megint
Madárdal zúg az ébredt lant felett.
S a négy ezüsthúr messze völgyeken
Szelíd morajjal dalt zeng édesen.
*
E lantnak olly ritkán volt szép öszhangzata,
Egyegy lehangolt húr sokszor lepattana,
Koronás dalnokok játszottak húrjain,
Örült a nép sokszor magasztos hangjain.
Kivált midőn ama nagy dalnok felkele,
Kit igazságosnak a nép keresztele!
Az összhang e lanton beh sokszor elhala,
Beh sokszor elfojtá azt a csaták zaja!
A sors, mint hangoló, sokszor felhangolá
A húrokat, most is csavarja föl s alá;
Kalapácsa alatt sírnak idegjei,
S ha öszhangjok nem lesz… a lantot szétveri.
*
Villámsörénnyel nyargalnak robogva
Szélvész és fergeteg a légen át,
Felettök szellemek ülnek mogorván.
Befutják az egész föld léghonát,
Lépéseik alatt a fák ropognak,
És a fűszálak földre fekszenek;
Igy nyargalnak fejünk fölött sohajtva
Gyakorta még az ősi szellemek.
*
Eltűnt az éj. A hajnal csillag
Elsápadtan bolyog még egymaga,
Mint harczos a kipusztult vérmezőn
Elszántan a halálra néz merőn.
Pánczélos harczosok a bérczeken
Vágtatnak ott tündéri méneken,
Fölébredett az ősek szelleme,
A hontszerző nép mind fölébrede.
Kelet felől magasztos rózsafény
Reszketve leng a földnek látkörén,
Ott bolygnak hőseink ide s tova,
Megnépesül kelet rózsás hona,
És mintha hallanám e nép zaját,
Szellők közt, a mosolygó légen át…
Fölszállt a nap. Madárkák zengenek,
Eltűnnek mind a látott szellemek,
Vad méneken a tünde harczfiak
Röpülve égbe visszaszállanak.
*
A rózsakárpit széthuzódik…
Az égnek színpadán kinéz,
S szerényen elpirulva föllép
A nap, e legnagyobb színész.
Tetszésöket zengik madárkák,
Vigan tapsolnak a szelek,
S az érzékeny virágok arczán
Ezüstös könyek pergenek.
*) Mutatvány ily című költeményből „Kelet gyöngyei”
**) Elbor, vagy Elbru, a kaukazi hegylánc legmagasb orma.
Forrás: Pesti Divatlap 31-dik sz. – Szépirodalmi közlöny a társasélet, irodalom és művészet körében. Második félévi folyam. Szerkeszti Vahot Imre. Pesten, nyomatott Beimel Józsefnél 1847. Julius 29-én
