Beszéljetek nekem akármit,
Porszemből rakjatok hegyet,
Világ piacára hordjátok,
Mit őserőtök ront,
teremt;
A fellegekből ágyúszóra
Öntözzétek a földet végig:
Örök titkok kemény diója
Töretlen, bár a haj fehérlik.
S amikor itt lenn minden veszve van
A haldokló csak egy nevet tanul:
Urm, Uram, Uram, Uram!
Megmérhetitek a világot,
A hold ezüstjét, napnál az aranyt,
Erejét dörgésnek, villámnak,
A homokszemeket alant.
Tenger mélységére leszállni
S gyöngyökből rakni palotákat
Már tudtok is… Hanem hiába.
- S ez, gőgösek, már szörnyen bánthat –
Csak egy rózsára, mely naptól pirul,
Nem tudtok adni egy sziromruhát,
Csupán az Úr, az Úr, az Úr.
Járhattok mesés útakon fent,
Ahol a sas elfáradott,
Az Óceánt mutathatjátok
Vasszörnyek alatt, mint rabot.
Északról a zord jégmezőket
Hordhatjátok nyugatra, délre,
De nem leheltek soha éltet
A földnek egy pici rögébe…
S ahol a lélek gyászba öltözött,
Vigaszcseppet a poharába
Csak Isten tölthet, aki szent, örök.
Hiszek. Nem járok ifjú bölcsek
Koldusszegény lábanyomán…
Ha a tudás a birodalmam,
Hozzá a hit a koronám.
Hiszek. Apró tudósocskákkal
Égdöngetésre ki nem állok.
Hitem kertjébe nyúlván által,
Szedek gyümölcsöt és virágot,
S ha szenvedés ér? Ha veszély közel?
Leszáll az Úr – csupán én látom, én.
S a jobbkarjával engem átölel.
Beszélhettek nekem akármit:
Mi az élet, mi a halál?
Kezetekben nincs művészszerszám,
Csupáncsak – vakolókanál.
Építhettek, de millióknak
Döntitek rommá templomát,
Kifosztjátok az élőt s holtat:
Itt a határ, nincsen tovább!...
Beszélhettek… Én látva látom
Fölöttem majd a nyílt eget
S szólok, akik már fönn lakoznak,
- Megyek, én édesim, megyek!
… Beszélhettek nekem akármit,
Szívem ronggyá nem tépitek –
Hiszek. Hiszek. Hiszek.
Forrás: Néptanítók Lapja
42. évf. 2. sz. 1909. jan. 14.
