2020. ápr. 26.

Tarcsafalvi Albert (1856-1926): Hiszek




Beszéljetek nekem akármit,
Porszemből rakjatok hegyet,
Világ piacára hordjátok,
Mit őserőtök ront, teremt;
A fellegekből ágyúszóra
Öntözzétek a földet végig:
Örök titkok kemény diója
Töretlen, bár a haj fehérlik.
S amikor itt lenn minden veszve van
A haldokló csak egy nevet tanul:
Urm, Uram, Uram, Uram!

Megmérhetitek a világot,
A hold ezüstjét, napnál az aranyt,
Erejét dörgésnek, villámnak,
A homokszemeket alant.
Tenger mélységére leszállni
S gyöngyökből rakni palotákat
Már tudtok is… Hanem hiába.
- S ez, gőgösek, már szörnyen bánthat –
Csak egy rózsára, mely naptól pirul,
Nem tudtok adni egy sziromruhát,
Csupán az Úr, az Úr, az Úr.

Járhattok mesés útakon fent,
Ahol a sas elfáradott,
Az Óceánt mutathatjátok
Vasszörnyek alatt, mint rabot.
Északról a zord jégmezőket
Hordhatjátok nyugatra, délre,
De nem leheltek soha éltet
A földnek egy pici rögébe…
S ahol a lélek gyászba öltözött,
Vigaszcseppet a poharába
Csak Isten tölthet, aki szent, örök.

Hiszek. Nem járok ifjú bölcsek
Koldusszegény lábanyomán…
Ha a tudás a birodalmam,
Hozzá a hit a koronám.
Hiszek. Apró tudósocskákkal
Égdöngetésre ki nem állok.
Hitem kertjébe nyúlván által,
Szedek gyümölcsöt és virágot,
S ha szenvedés ér? Ha veszély közel?
Leszáll az Úr – csupán én látom, én.
S a jobbkarjával engem átölel.

Beszélhettek nekem akármit:
Mi az élet, mi a halál?
Kezetekben nincs művészszerszám,
Csupáncsak – vakolókanál.
Építhettek, de millióknak
Döntitek rommá templomát,
Kifosztjátok az élőt s holtat:
Itt a határ, nincsen tovább!...
Beszélhettek… Én látva látom
Fölöttem majd a nyílt eget
S szólok, akik már fönn lakoznak,
- Megyek, én édesim, megyek!

… Beszélhettek nekem akármit,
Szívem ronggyá nem tépitek –
Hiszek. Hiszek. Hiszek.

Forrás: Néptanítók Lapja 42. évf. 2. sz. 1909. jan. 14.

Dézsi Sándor: A magyar munkás




A magyar munkásnak
Véres a tenyere
És nincsen kenyere.

A magyar munkásnak
Nincs takarékkönyve,
Csak panaszos könnye.

A „szervezeteknek”
Minden pénzt odaád
S éhezik a család.

És azzal a pénzzel
A jól táplált vezér
Idegen földre ér.

Ott a magyart szidja
Táguló tüdővel
S megdobálja kővel.

Megvetéssel sujtja
Hazáját és ehez
Elvtársakat szerez.

Ellenségünkkel is
Kezet szorit ezér’
A magyar (?) népvezér.

És aztán hazajön
Ha nincs elég pénz már,
Mint valami Cézár.

Van bőviben itthon,
Csak a markát nyújtja
S kap belőle újra.

A munkásnak ezért
Nincs itthon kenyere,
Csak véres tenyere.

Forrás: Néptanítók Lapja 42. évf. 1. sz. 1909. jan. 1.

Martos Ferenc (1875-1938): Glória




Három bölcs indult Napkelet felé,
Nagy útjok egy csillag vezérelé.

Egy fényes csillag, mely a sok között
Mint óriás, szemökbe ütközött.

Hiéna víjjog és sakál ugat,
Számum kidönti szelős sátrukat.

Utánok vágtat rabló beduin…
Haladnak ők a csillag útain.

- Hová jutunk? Ki tudja, hogy hova? –
Mond Gáspár és a lépte tétova.

- Sakál üvölt – beszél Menyhért – nekem
Otthon maradt nőm, két kis gyermekem…

S szól Boldizsár: - Mit otthon, nő, gyerek!
A piros ég felé tekintsetek!

És kérjetek erőt, a gyönge láb
Hogy vánszorogjon még tovább, tovább!

Tüskön, bozóton, sziklaélen át,
Csak míg elérem az Ő városát!

Csak míg roskadva, kúszva, mint a féreg,
Vértől csepegve bár, - színéhez érek!

Meglátom őt, ki halni  jött el értünk,
Kit csak imádunk, gyarlók, meg nem értünk!

s míg tört szemem reája vethetem:
Nevét susogja véglehelletem!

*

… S áttündökölve barna éjjelen,
A csillag ím ragyogva megjelen…

*

Az istállóban, a jászol előtt
Szülője karján szenderíti Őt.

Szép égi kisdedén elandalog,
Míg fenn dalolnak szárnyas angyalok…

És nyílt az ajtó s rajta béjövének
Mosolygó ifjak s hószakálú vének.

S a három bölcs letérdepelt előtte
S arany, tömjén, mirrhával üdvözölte.

S szólt Boldizsár: - Ezerszer üdv tenéked!
Leküzd az eszme tőrt, vasat, pribéket!

Kihulló véred új világot nyit meg –
Hozsánna, Ige, örök fegyveridnek!

… És térdre hullnak pásztorifjak, vének,
S lezúg a mennyből harsonás dicsének.

… De ah! riadva döbben vissza Mária.
Szép kisdedét keblére rejti, zárja.

Általkarolja, eltakarja félve,
S egy könny remeg csillámló éjszemébe’…

Forrás: Néptanítók Lapja 42. évf. 1. sz. 1909. jan. 1.

2020. ápr. 23.

Szabó S. Zsigmond: A Mester




Elment. Orcáját istenfény boritja,
Mögötte gyászos árnyék fátyla leng.
Emelt homlokkal megy a büszke szittya,
az ég kapuját bátran kinyitja,
Sírón – repesve nézzük idelent…

A tárt kapun csodáknak fénye lobban
Örök dicsőség orgonája bug.
Istenkézrakta égi csarnokokban
A himnuszorkán tombol egyre jobban,
Bús angyal könnytől párnázott az út…

Ő megy nem nézve jobbra balra…
Száll mint a nyíl, mit biztos kéz kilőtt,
Szívből köszöntik hangját meg se hallva,
Az Úrra néz. Mindnyájunk Atyja
Kitárt karokkal hivón várja Őt.

Fényteste mellett szótlan angyaloknak
Sok százezerje búsan lépeget.
- Az égi úton rőt fáklyák lobognak –
Kart-karba öltve cserfalombot vonnak
A banduklónak lábnyoma felett.

Rövidke perc és célhoz ér a vándor
Tenger s Folyam szent ölelésbe forr.
Tárt keble csöppnyi titkot sem palástol
S ki nem kért semmit senki mástól
Kérő szó torkán tompán zakatol…

A büszke tölgy meghajlik… Nád a szélben…
„Maradtam volna… Hívtál… Itt vagyok…
Ki szent titkodból sok csodát meséltem,
Ne rám nézz… Lásd a messzeségben…
A fajtám… Vérem… Várnak… Magyarok…

Forrás: Szeretet 5. évf. 4. sz. 1927. febr. 25.